A nagy BIG

Posted by
Kácsor Zsolt
>Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Tudom, stílusosabb lett volna, hozzá pedig feltétlenül méltóbb, ha egy pesti kávéházban, például a törzshelyén, a Dunapark Kávéházban találkoztam volna vele először, de a valóság prózaibb: Benedek István Gábort személyesen először a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) egyik közgyűlésén láttam 2016-ban. A közgyűlés hagyományosan a Síp utca 12. szám alatti székház dísztermében volt, ahová egyszerre csak belépett ez a csupa mosoly, csupa kedvesség, csupa báj ember, a magyar újságírás egyik nagy alakja, a kortárs magyar zsidó irodalom jelentős figurája, egy valaha létezett, de már régen letűnt polgári kor és polgári eszmény képviselője.
Igen, BIG-gel beszélgetve az embernek olyan érzése támad, mintha az 1930-as évek „magyar polgári középosztályának” egy darabkája maradt volna itt. A „magyar polgári középosztály” kifejezést azért tettem idézőjelbe, mert azt vettem észre: a magyar társadalom a háború előtti kor polgárságával voltaképpen az akkori vígjátékok sztárjait, Karády Katalint, Kabos Gyulát, Jávor Pált azonosítja, ami alighanem felszínesség. Benedek István Gábor számomra ezt a fajta, régen kipusztult vagy kipusztított embertípust jelenti, a művelt, udvarias, tájékozott és szívélyes, míg a világnézetét tekintve meggyőződéses, felkészült, a baloldal felé érzelmileg és értelmileg is elkötelezett polgárt. Nem hiszem, hogy a „magyar polgári középosztály” általában és összességében véve ilyen lett volna, de minden bizonnyal nem kevesen voltak közöttük olyanok, akik ennek az eszménynek megfeleltek.
Habár számomra BIG ízig-vérig pesti, sőt, újlipótvárosi polgár, fontos tudni róla, hogy tótkomlósi származású (igen, igen, Závada Pál és Jadviga világa, csak más perspektívából). Braun Hugó és Kohn Rozália gyermekeként abban az évben született, amikor József Attila meghalt. Ezt csak azért mondom, mert Benedek István Gábor a magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar kultúra bűvöletében cseperedik, az apja odahaza büszkén emleget egy bizonyos Sándor bácsit. Ő a híres, távoli rokon, aki egy időben Magyarország első számú írója volt: Bródy Sándor.
A kis BIG hat-hét éves, amikor a rajongva szeretett magyar nyelvtől, magyar irodalomtól, a bűvöletes és gyönyörű magyar kultúrától egy vasúti szerelvény szakítja el. Egy embertelenül telezsúfolt vagonba zárják és külföldre hurcolják. Mit követett el az a kisfiú, hogy lágerrel büntették miatta? Merészelt magyar zsidónak születni, és merészelt kisgyermekként szembesülni azzal, hogy ha híres rokona, Bródy Sándor megérte volna, akkor a magyar olvasóközönség a nagy írót is felrakta volna egy vonatra: a szabály az szabály.
A zsidósága miatt halálra ítélt magyar kisfiú egy év alatt évtizedeket öregedett, s tán akkor lett belőle örökre az a nagy BIG, akit mi is ismerünk. Az a megértő, szerény és emberséges polgár, akinek földöntúli derűje valóban földöntúli forrásból táplálkozik: megpillantotta az emberi lélek sötét oldalát, ami úgy el van rejtve előlünk, mint a Hold mindig láthatatlan, másik fele. Ebbe vagy beleőrül az ember vagy belebölcsül, s legyőzhetetlen lesz, mint a kiválasztott nép szellemisége.
Talán kevesen tudják, de a magyar hírlapírás és magyar irodalom számára BIG fedezte föl Bächer Ivánt. A rövid időt élt Magyarország hetilap főszerkesztő-helyetteseként az akkor gimnáziumi tanárként dolgozó Bächert meggyőzte arról, hogy jobb lesz őneki a redakcióban, semmint a tanári szobában. (Bächer Iván a Magyarország után került a Népszabadsághoz Tamás Ervin hívására.)
Eddig összesen háromszor ültünk BIG-gel a Pozsonyi úti lakásához közeli Dunapark Kávéházban, és mind a háromszor megtisztelve éreztem magam. Nincsen már Magyarországon, Budapesten kávéházi világ, s ha valami mégis maradt belőle, akkor azt BIG-gel lehet megélni. Négy-öt évesen, az apjával kezdett kávéházba járni, és rendes szokását az elmúlt évtizedekben sem hagyta el: tőle magától tudom, hogy 1945-ben, miután a lágerben felszabadultak és hazajöttek, első útjuk a kávéházba vezetett. Figyelem, a kávéház nem kocsma és nem étterem. A kávéház nem kávézó és nem bár, nem borozó és nem söröző, hanem mindennek valamiféle kulturált kevercse.

Napjainkban divatos kifejezéssel azt mondanám, hogy közösségi tér, ahol történetesen kávét is lehet rendelni, legfőbb rendeltetési célja azonban az emberi találkozások lehetőségének megteremtése. A Dunapark ebből a szempontból kiváló, ráadásul 1938-ban nyílt, szóval van múltja – de főképpen jövője. Amint vége lesz a járványnak, és nyit a kávéház, ott fogok ülni BIG-gel és ettől megtisztelve fogom érezni magamat. Ott fogok ülni, mert levegőt akarok venni: időről-időre bele kell kortyolni abba az emberséges kedvességbe, ami belőle árad. Mondom, nem más ez, mint földöntúli derű – ráadásul a pincér pont ezt nem írja hozzá a többihez.

Népszava, 2021. 1. 31