A sárga kerékpár legendája

Posted by

Dávid Gyula
>Az újkori nyári olimpiai játékok kezdetén nem volt ritka, hogy egy országot egy másik ország polgára képviseljen. Az 1900-as párizsi játékokra olyan versenyzők is érkeztek, akik a gyarmatokról jöttek: a francia tornászcsapat néhány tagja algériai volt, a brit küldöttség egy részét pedig írek alkották. De az is előfordult, akár a közelmúltban is, hogy egy sportoló országot, hazát cserélt, akár egzisztenciális, akár politikai okokból. A bulgáriai török születésű Naim Süleymanoğlu előbb szülőhazájának gyűjtött világbajnoki aranyérmeket Szulejmanov néven, hogy aztán 1988-tól sorozatban három olimpiai bajnoki címet is szerezzen Törökországnak. Az európai történelem viharai országokat tüntettek el a térképről, így aztán a jugoszláv sportolók, de főleg a széthullott Szovjetunió versenyzői is új és új zászlók alatt menetelhettek a játékokon.

Írásunk hőse ezúttal Erika Salumäe, aki Szöulban nyert aranyérmet pályakerékpárosként szovjet színekben, és bajnoki címét négy évvel később Barcelonában megvédte, az 1991-ben függetlenségét visszanyert Észtország első olimpiai aranyérmét megszerezve. (Természetesen a két világháború között is voltak észt olimpiai bajnokok, ráadásul az észt krónikák ma már a szovjet időkben szerzett aranyakat is Észtországnak könyvelik el, akár egyéniben, akár csapatban gyűjtötték azokat, lényeg, hogy észt nemzetiségű volt például az 1988-ban győztes szovjet kosárlabda csapat tagja, minden idők legjobb észt kosárlabdázója, Tiit Sokk.)

A harminc évvel ezelőtti bajnok Erika idén ünnepelte hatvanadik születésnapját. Szavai szerint élete és pályafutása fordulatosabb, mint számos regény. Miközben életcélja voltaképpen csak egy volt: életben maradni. Még egyéves sem volt, amikor gyermekotthonba került. Ha elképzelésünk sincs arról, milyen lehetett egy szovjet árvaház, elégedjünk meg annyival, hogy nem lehetett vidám hely. Komplexusos gyerekek és nevelők, erőszak, éheztetés, verés, büntetés – válogatott kínzások. A kislány hatéves korában nevelőszülőkhöz került, akik nevükre is vették. Erika nagyon kötődött mostohaapjához, és amikor az agyvérzés következtében elhunyt, a nyolcéves lány a lékhorgászok által vágott lyukba ugrott – szerencsére a lék túl szűk volt, hogy átessen rajta. Mostohaanyjának, akit Erika máig édesanyjának nevez, a munka miatt nem jutott ideje a lányra, a mostohanagymama pedig rettenetesen utálta őt: elérte, hogy Erika egy távoli, bentlakásos lányiskolába kerüljön.

Itt lett belőle sportoló: 15 évesen részt vehetett Jerevánban az össz-szovjet „Munkára, harcra készen!” atlétikai versenyen. Ekkor volt életében először szerelmes is. A fiatalembernek komoly tervei voltak Erikával, rábízott 20 000 rubelt, hogy vigye azt magával. Sajnos kiderült, hogy a srác a pénzt a szüleitől lopta el, így a romantikus kapcsolatnak és a közös jövő tervezgetésének hamar vége szakadt. Jerevánból visszatérve Erika komolyan elkezdett foglalkozni a gyorskorcsolyával, miután az 1964-es téli olimpia bajnoka, Ants Antson lelkesítő előadást tartott az iskolájukban. (Állítása szerint már nem is emlékszik, mikor tanult meg biciklizni, talán öt-hatéves korában. Az árvaházban csak férfikerékpár volt, a váz alatt bújva próbálta tekerni a pedálokat. Később, már a nevelőszülőknél nyáron kapálni járt, az így keresett pénzből vette meg az első „Szputnyik” versenykerékpárját.) Közben a középiskolát estin végző lány a helyi kórházban dolgozott – mindaddig, amíg egy napon egy férfi frissen amputált lábát a kezébe nyomták azzal, hogy vigye és dobja a kazánba.

Edzője tanácsára az addig csak nyári kiegészítő sportként űzött kerékpározással kezdett foglalkozni, mivel a mester megtudta, hogy a Los Angeles-i olimpián hivatalos szám lesz a női kerékpár. Tavasszal győzött is élete első versenyén, a vert mezőnyben a szovjet válogatott tagjai poroszkáltak. 1981-ben három aranyérmet szerzett a juniorok mezőnyében és felvehette a válogatott mezt.

Az árvaházban és a lánynevelő intézetben szerzett tapasztalatai után nem volt már szüksége pszichológusra és lelki segítségre élsportolóként sem. A szovjet válogatott keret élete sem volt leányálom: mindenki maga foltozta a zoknijait, szakadó hóesésben is megtartották a kültéri edzéseket, nem volt gyúró, nem volt masszázs, nem volt általános orvosi vizsgálat. Erika csak a lánya születésekor tudta meg azt is, mi a vércsoportja.

1982 szeptemberében állította fel első világcsúcsát, amelyet aztán összesen még tizenhét követett. Hármat a mai napig sem tudtak megdönteni. 1987-ben megnyerte első világbajnoki címét. A szöuli olimpia évében kemény edzéstervet álított össze magának: fekvőtámaszozással kezdte a napot, aztán a súlyzós edzés, fekvenyomás következett, lábbal kinyomott 260 – 300 kilót. Az edzőterembe utána érkező férfi kosarasok 50 kilós súlyokkal játszadoztak. Erika szerint az igazi edzés az, ha kiugrik a szemed, és minden tagod fáj. Ha jól érzed magad az edzés után, akkor az egésznek nem volt semmi értelme. Az olimpiai döntőben három futamra volt szükség a győzelemhez, mivel az első futamban edzője túl korán adta meg a jelet a sprintre. A második és a harmadik futamot már Erika nyerte, körülbelül húsz centiméteres előnnyel.

Hogy a barcelonai olimpiára is edzőjével készülhessen fel, mesterét, a rendőrőrnagy Vlagyimir Leonovot titkos paranccsal a belügyminisztérium Szovjet-Észtországi Dinamo egyesületéhez irányították. A függetlenségét visszaszerző Észtország versenyzője az olimpia előtt Dél-Franciaországban készült fel a versenyre, de időközben elfogyott a pénze. Szégyenkezve fordult a vendégház tulajdonosához, hogy az ételért és szállásért mosogatást vállalna. A házigazda ennél nagyvonalúbb volt, mindent a rendelkezésére bocsájtott.

Az olimpiára egy szakadt Zsigulival érkeztek, az edző ült a volánnál, mellette az orvos, Erika és két lett versenyző a hátsó ülésen, a kerékpárok a tetőn foglaltak helyet. A határőrök az akkreditációs kártyák felmutatásáig nem is hitték el, hogy ez a cigánykaraván az olimpiára tart. Az olimpiai falu előtt az autó végleg lerohadt, úgy kellett tolni az utolsó métereken.

Az újból független Észtországot képviselő aranyérmes a dobogó felső fokán állva nézte, hogy a spanyol szervezők fordítva tették fel a zászlót (kék-fekete-fehér trikolor egyébként) és a győztes tiszteletére eljátszották a finn himnuszt.

Erika Salumäe sportpályafutása 1996-ban ért véget, Atlantában a hatodik helyet szerezte meg. A legendás sárga kerékpár, amelyen Barcelonában nyert, a tallinni repülőtéren látható.

Viszont.hu