Ultimátum

Posted by

Ennek a bejegyzésnek az elolvasását nem árt a végénél elkezdeni.

Oleksiy Danilov, az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára a harkovi sikeres ukrán ellenoffenzívát követően, vagy talán még annak a hevében, bejelentette:Ukrajna nem fog megelégedni sem a Krím és a Donbasz feladásával, sem az invázió miatti jóvátétellel. Kijev, nyugati szövetségeseivel együtt, Oroszország teljes fegyverletételét és demilitarizálását akarja.   Nyugati szövetségesek alatt itt elsősorban Litvániát és Lengyelországot kell érteni, amelyeknek már régóta ez a hivatalos álláspontja. Gabrielius Landsbergis konzervatív litván politikus, a Haza Szövetség elnöke és az ország külügyminisztere például, Danilov nyilatkozatával egyidőben, ezeket írta:

Putyin nincs abban a helyzetben, hogy tárgyalhasson. A háborúnak csak feltétel nélküli megadása vethet véget. Segítenünk kell az ukránoknak, hogy gyorsan és egyszer s mindenkorra véget vethessenek ennek a háborúnak. 1) Minden fejlett nyugati fegyverzetet (támadó rakétarendszereket, tankokat, vadászgépeket) hozzáférhetővé kell tenni Ukrajna számára. 2) Ukrajnát gyorsított ütemben fel kell venni a Nato-ba és az EU-ba.    3) Nincs több nyugati huzavona és nyavajgás. Nem tárgyalunk terroristákkal. Akik kételkedtek Ukrajna erejében, azok kérjenek bocsánatot.

A “jó” és a “rossz” közötti küzdelemben nincs helye az árnyalatoknak.  A The Sunday Times helyszíni tudósításából például kiderül, hogy Harkov tartomány elfoglalt részének a felszabadítását nem mindeni fogadta kitörő örömmel. “Az igazat megvallva – mondta az ukrán különleges erők egyik katonája – az arány fele-fele. Voltak, akik ujjongtak, de olyanok is, akik nem voltak boldogok, hogy ott látnak bennünket. ‘Miért jöttetek ide?’ – mondták. Ezek még mindig Oroszországot támogatják.”[1]

A várható események nyugati geopolitikai percepcióját jól érzékelteti a washingtoni Atlantic Council egyik munkatársának a prognózisa[2]: Az ukrán győzelem még nem vehető biztosra. De ha bekövetkezik, az az európai biztonság paradigmaváltó eseménye lehet, az 1989-es események nagyságrendjéhez mérhetően, amikor a régi Varsói Szerződés országai felszabadultak a szovjet uralom alól. A washingtoni és más nyugati fővárosok politikusainak fel kell készülniük erre a lehetőségre.     Pontosan úgy, ahogy az 1980-as évek végén a szovjet hatalom meggyengülése a volt Varsói Paktum szovjetbarát rezsimjeinek a bukásához vezetett, ma, az orosz hatalom meggyengülésének hasonló következményei lehetnek a volt szovjet térségen belül.  Az olyan orosz kliensállamokban, mint Belarusz, Alekszandr Lukasenkó nem fogja tudni fenntartani a hatalmát, ha moszkvai patrónusa vereséget szenved. Mivel Lukasenkó teljes mértékben bízott Putyinban és a háborújában, az ukrán győzelem nagyon könnyen a szabad Belaruszhoz vezethet.

De az európai biztonsági rendet érintő következmények Belaruszon túl is érezhetőek lesznek, az olyan országokban, mint Grúzia és Moldova, amelyek szeretnének megszabadulni az orosz befolyástól. Egy meggyengült, háború utáni Oroszország sokkal nehezebben tudja majd ellenőrizni és anyagilag támogatni az elfoglalt abháziai és dél-oszétiai grúz tartományokat, ami elősegítheti az ország újraegyesítését.   Az ukrajnai orosz vereség Moldovára is kihathat, ahol 2020. decembere óta Maia Sandu Nyugat-barát elnök van hatalmon, és akinek a pártja jelentős  parlamenti többséggel rendelkezik. Az utóbbi időben azonban az oroszbarát pártok újból kezdenek megerősödni. Ez nagyrészt az ukrán háborúnak köszönhető, amely elvágta a moldovai mezőgazdaságot az orosz és belorusz piacoktól. Szinte tapintható a félelem, hogy amennyiben az orosz erők képesek lesznek nyugat felé nyomulni a Fekete-tenger partján, és elfoglalják Odesszát, kapcsolatot teremthetnek a transznisztriai orosz csapatokkal, és fenyegethetik Moldovát.  

De egy ukrajnai orosz vereség kizárja ezt a lehetőséget, megnehezíti Moszkva számára a moldovai belpolitika befolyásolását, és kétségessé teszi a Kreml de facto transznisztriai protektorátusának a fenntartását. Az ukránok nemcsak a saját szuverenitásukért és függetlenségükért harcolnak, hanem Kelet-Európa második felszabadításáért is, befejezve az 1989-ben elkezdődött folyamatot. A Nyugatnak fel kell keszülnie arra, hogy kezelni tudja ezt az eshetőséget. Ebben az évben van a Szovjetunió megalapításának 100. évfordulója. És az év kezdetén úgy tűnt, hogy Putyin elkezdheti a restaurációját, először Belarusz puha annexiójával, majd Ukrajna erőszakos elfoglalásával. 2002 vége azonban, úgy tűnik, a szovjet felbomlás utolsó stációját fogja jelenteni.       

Most pedig nézzük meg a másik oldalt, pontosabban a másik oldal geopolitikai percepcióját ugyanarról a kérdésről. Szeptember elsején egy kalinyingrádi “nyílt leckén” Putyin orosz elnök ezeket mondta a különböző kulturális és tudományos versenyeken győztes fiataloknak[3]:

Tegnap beszélgettem Szergej Kravcov oktatási miniszterrel, aki ellátogatott Donyeckbe és más térségekbe. Tátott szájjal hallgattam, amiket mondott. A diákoknak fogalmuk sincs arról, hogy korábban Ukrajna és Oroszország egy közös állam – a Szovjetunió – része volt. Egyszerűen nem tudnak erről. Így tanították őket.Nemcsak a diákok, de a felnőttek közül is sokan nem tudják, hogy Ukrajna soha nem volt szuverén állam a Szovjetunió megalapítása előtt. Ilyen állam nem létezett. A Kommunista Párt, amely akkor hatalmon volt, szövetségi köztársaságokat hozott létre, Ukrajnát is beleértve, és nagy számú történelmi orosz földet, a Donbaszt is beleértve, Ukrajának adott át, bár a donbaszi lakosok ezt nem akarták.  Ezt ott senki sem tudja. Mindenki azt hiszi, hogy valami orosz agresszióról van szó. Senki sem érti meg vagy tudja, hogy a 2014-es ukrajnai államcsínyt követően a donyecki, luhanszki és krími emberek, legalábbis a legnagyobb részük, nem akarták elfogadni ennek az államcsínynek az eredményét. Ez nem kifejezetten gyermekeknek való történet, de nagyon világos. Háborút indítottak ellenük, amely nyolc évig tartott. És a mi célunk, a küldetésünk, a katonáink küldetése az, hogy véget vessenek ennek a háborúnak, védjék meg az embereket és védjék meg Oroszországot, mivel Ukrajnában egy, a mi országunkat veszélyeztető oroszellenes enklávét hoztak létre. Ezért harcolnak ott a mi katonáink, hogy megvédjék a donbaszi embereket és hogy megvédjék Oroszországot. (Kiemelés tőlem – M. G.)       

Dmitri Trenin, a Carnegie Endowment volt moszkvai centrumának volt igazgatója, aki jelenleg a moszkvai Institute of World Economy and International Relations vezető kutatója, így reflektált Putyin kalinyingrádi szavaira[4]:

Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajnát “oroszellenes enklávé”-nak nevezte, amelyet el kell távolítani [has to be removed]. Azt is mondta, hogy a hadműveletben résztvevő orosz katonák a “’saját országukért” harcolnak. Ezeknek a megállapításoknak komoly implikációi vannak.   

Az elmúlt több, mint hat hónap folyamán az orosz hivatalosság mantrája az volt, hogy az offenzíva valamennyi célját el fogják érni. A konkrét feladatokat azonban, például, hogy milyen mélyen akarnak az orosz erők benyomulni Ukrajnába, szándékosan nem hozták nyilvánosságra. Így nyilván csak találgatni lehet, hogy valójában mit is akar a Kreml elérni.

Ahogy az ukarajnai harcok nagyon hamar egy Oroszország és az Amerika által vezetett Nyugat közötti közvetett háborúvá váltak, Oroszország Ukrajna jövőjével kapcsolatos nézetei tovább radikalizálódtak. Miközben tavasszal az ellenségeskedések gyors befejezése és az orosz álláspontot tükröző békemegoldás a demilitarizált és a Nato-n kívül maradó Ukrajnát meghagyta volna jelenlegi élesen oroszellenes és a Nyugatra támaszkodó vezetőinek az irányítása alatt, a Putyin kalinyingrádi megjegyzései által sugallt új elgondolás bármilyen, az ultranacionalista ideológiától és annak képviselőitől meg nem tisztított ukrán államot egyértelmű és azonnali veszélynek tekint. Gyakorlatilag ketyegő bombának, Oroszország határán, nem messze a fővárostól.Ilyen körülmények között, tekintettel a sok veszteségre és a nehézségekre, az már nem lenne elég, hogy Oroszország ellenőrzése alá vegye az egykori Novorossziját, a Fekete-tenger északi partját egészen Transznisztriáig. A következő – logikus – lépés az lenne, hogy Oroszország kiterjessze ellenőrzését a Dnyepertől keletre elterülő Ukrajna egészére, valamint Kijevre, amely főként a jobb parton helyezkedik el. Ha ez bekövetkezne, az ukrán állam az ország középső és nyugati tartományaira korlátozódna.     

Egyik változat sem tudja azonban kezelni a Putyin által kiemelt alapvető problémát, hogy ti. Oroszország tőszomszédságában ott lesz egy állam, amely folyamatosan bosszút forral, és amelyet az Egyesült Államok fegyverez fel és irányít, hogy fenyegesse és meggyengítse Oroszországot. Ez támasztja alá leginkább azt az érvet, hogy Ukrajna egész területét, a lengyel határig el kell foglalni. Csakhogy Közép- és Nyugat-Ukrajna Oroszországba való beintegrálása rendkívüli nehézségekkel járna, egy Oroszország által ellenőrzött ukrán ütközőállam létrehozása pedig nagyon megcsapolná az erőforrásokat, és közben folymatos fejfájást okozna. Nem csoda, hogy vannak Moszkvában néhányan, akiket nem zavarna, ha Lengyelország átvállalná [absorb] Nyugat-Ukrajnát valamilyen közös politikai entitás formájában, amelynek a megteremtése az orosz külföldi hírszerzés szerint alattomban folyik.             Ukrajna jövőjét természetesen nem valakinek a vágyai, hanem a tényleges harctéri fejlemények fogják megszabni. A harcok ott egy darabig még folytatódnak, és a végeredmény még nem látható. És a konfliktus aktív szakaszának a lezárulása után sem valószínű, hogy lesz valamilyen békemegállapodás. A konfliktust mindkét oldal, különböző megfontolásokból, egzisztenciálisnak és Ukrajnán messze túlmutatónak tekinti. Ez azt jelenti, hogy amire Oroszország törekszik, azt ki kell vívni, majd szilárdan meg kell tartani. (Kiemelések tőlem – M. G.)      

Ha tehát – a nyugati percepciónak megfelelően – Oroszország döntő vereséget szenved, a Nyugat legfontosabb integrációs intézményei, vagyis a Nato és az EU ki fognak terjedni a Belaruszt, Ukrajnát és Moldovát is magában foglaló egész Kelet-Európára, valamint a Kaukázuson túli Grúziára és Örményországra, a Barents-tenger, a Fekete-tenger és a Kaukázus közé beszorított Oroszországot pedig a sorsára hagyják.Hangsúlyozom, hogy itt nem a legfontosabb nyugati államok (Amerika, Franciaország, Németország) hivatalos álláspontjáról van szó, hanem a radikális politikát szorgalmazó agytrösztök (mint amilyen az Atlantic Council-hoz tartozó Eurasia Center[5] is), az ún. Frankenstein-lobbi, valamint az ukrán vezetés mellett százszázalékosan elkötelezett kelet-európai (balti és lengyel) kormányok víziójáról.

A probléma azonban az, hogy miközben a Fehér Ház tisztában van azzal, hogy a háború menete “nem lineáris”, vagyis Bident és legközelebbi munkatársait nem vakította el a harkovi ukrán ellentámadás sikere[6], valójában ők is sodródnak az árral, nem akarják vagy nem képesek megfékezni a “teljes győzelem” híveit, hiszen végeredményben ők is ugyanazt akarják: Oroszország kiiktatását a globális nagyhatalmi képletből. Mégpedig úgy, hogy Ukrajnát nem csupán a túléléshez segítik hozzá, mint Melinda Haring állítja (lásd az. 5. jegyzetet), hanem ahhoz is, hogy képes legyen folytatni az elkezdett ellentámadást.  Az orosz geopolitikai percepció nem ilyen egyértelmű. Ha figyelmesen végigkövetjük Trenin okfejtését, akkor megérthetjük, hogy ő, kimondatlanul ugyan, de rávilágít az orosz politikai célok és a tényleges katonai helyzet között tátongó szakadékra, vagyis szembesíti Putyint ukrajnai radikális opciójának katonai konzekvenciáival (“amire Oroszország törekszik, azt ki kell vívni”). Ez az erőfeszítés viszont az általános mozgósítás bevezetése nélkül esélytelen marad.

Az általános mozgósítás azonban kétélű fegyver. Egyrészt az orosz történelemben gyökerező “nemzetlélektani”, másrészt szociológiai szempontból. A mozgósítás legnagyobb veszélye – olvashatjuk a Foreign Affairs egyik friss esszéjében[7] – inkább Oroszországhoz kötődik, mint Ukrajnához. Az oroszok ellenállhatnak a mozgósításnak, ami oda vezethet, hogy a rendszer elkezd felbomlani, mint a cári kormánnyal történt 1917-ben.   A szociológiai dimenziót Greg Yudin lánc-tweetje részletezi. Ennek lényege, hogy Oroszországban három jól elhatárolható csoport van: a háborút aktívan támogató radikálisok (15-25%); a háborút egyértelműen elutasító ellenzékiek (20-25%); végül a kívülállók passzív többsége (50-60%), akik egyáltalán nem törődnek a politikával és a háborúval. A radikálisok teljes mozgósításra vonatkozó követelése – mondja Yudin – abszolút elfogadhatatlan a kívülállók számára. Ezek megfontolandó szempontok. Különösen a történelmi analógia. Nem vagyok ugyanis meggyőződve arról, hogy a Greg Yudin által felvázolt arányok a nagyvárosokon – Szentpétervár, Moszkva – kívül is relevánsak, pontosabban arról, hogy a vidéki Oroszországban is számottevő passzív többség egy tényleges háborús helyzetben teljes egészében a háború ellen fordulna.

Közben a ma délutáni hírek arról számolnak be, hogy a Duma – egyöntetű szavazással – megteremtette a hadüzenet és a mozgósítás jogi feltételeit. Ami azt jelenti, hogy komolyan számolni kell a teljeskörű háború lehetőségével. A Franciországban élő Tatiana Stanovaya, ellenzéki orosz politikai elemző, így foglalja össze a pillannyi helyzetet: Minden ami ma történik (azonnali referendumok kilátásba helyezése) abszolút egyértelmű orosz ultimátumot jelent Oroszország és a Nyugat számára. Ukrajna vagy visszavonul, vagy atomháború lesz. [Lásd a pár bekezdéssel lennebb olvasható pontosítást! – M. G.] Hogy biztosítsa a “győzelmét”, Putyin kész azonnali referendumokat tartani [az elfoglalt ukrajnai területeken], hogy jogot formálhasson (az ő felfogása szerint) arra, hogy bármilyen fegyvert felhasználhasson Oroszország területének a megvédésére. [A referendumokat követően az említett ukrajnai területek automatikusan Oroszország részévé válnak. – M. G.]Mint ezt korábban már megírtam, Putyin ezt a háborút nem a csatatéren akarja megnyerni. Putyin arra akarja kényszeríteni Kijevet, hogy harc nélkül adja meg magát.És végül, igen, lesz mozgósítás! Ha a Nyugat és Ukrajna nem úgy reagál, “ahogy kell”, akkor fel kell készülni a teljes körű háborúra. Ez komoly változás Putyin Ukrajnával kapcsolatos logikájában.Fontos pontosítás: semmiképpen sem állítom azt, hogy az ukrán területek ‘annexiója’ az atomháború kezdetét jelenti.Az ‘annexió’ jogi ürügyet szolgáltat Putyinnak arra, hogy az ‘orosz terület védelmében’ atomfegyverek használatával fenyegessen.

 Vagyis az események lefolyása az alábbi lehet: 1) Azonnali ‘annexió’. 2) A harcok felerősödése, amit a Kreml Oroszország elleni támadásnak fog tekinteni. 3) Mozgósítás. 4) Nukleáris fenyegetés, amennyiben Ukrajna nem adja meg magát. Most csak annyit, hogy szerintem a nukleáris fenyegetés nem fog ilyen kiemelt szerepet játszani, de persze tévedhetek. Sokkal fontosabb a háborús helyzet és a mozgósítás várható deklarálása. Egyebekről hamarosan.
Új Hét