„Na, mi van, öreg?” – Falus Gábor, a nagy magyar szerkesztő halálára

Posted by

 Pető Péter 

>Hosszas betegség után 71 éves korában elhunyt Falus Gábor újságíró, szerkesztő, a Népszabadság egykori rovatvezetője – tudatta a családja a Facebookon. A magyar újságírás el nem beszélt, háttérben maradó nagyjainak egyike halt meg. Falus Gábor.

Vannak szerkesztők, akiknek az az élethivatása, hogy nagy újságírókat neveljenek, felfedezzék és megvédjék a tehetségeket. Vannak szerkesztők, akiknek csodálatos tehetsége és emberi integritása nyomán jobb újságírók, és azt hiszem, jobb emberek lesznek, akik a kezük alá kerülnek.

A Népszabadság vidéki tudósítóinak vezetője elképesztő minőségű rovatot, a magyar újságírás legszebb hagyományait ápoló műhelyt szervezett. Témájuk az elfelejtett Magyarország volt: járták a falvakat, írták a történeteket, különleges mélységben mutatták meg a magyar embert, téged meg engem. Noha a munka univerzális volt, mivel minden témában, minden műfajban képesnek kellett lenniük írni az adott régióról, volt egy kiemelt műfajuk: a riport. A magyar újságírást a szociográfiához, a népi írók hagyományához, az irodalomhoz leginkább kötő műfaj. Nem a saját, hanem mások, leginkább a meg nem hallgatottak, a kisemmizettek, a megalázottak, az elfelejtettek történeteit mondták el.

Amikor odakerültem a Népszabadsághoz, olyan kivételes újságírók sora alkotta a rovatot, mint Boda András, Cseri Péter, Doros Judit, Hajba Ferenc, Kácsor Zsolt, Romhányi Tamás, Ungár Tamás, Tanács István. De megfordult abban az iskolában még számos kiváló újságíró Pekarek Jánostól Tóth Ákosig.

Ez volt Falus Gábor életműve: a magyar újságírás egyik legfontosabb hagyományának ápolása. Az univerzális, a világot az emberből az emberig látó, a valóságot cipelő újságírók fölnevelése. Utána már nárcisztikusabb, a digitális médiát, az ént inkább használó újságírók jöttek. Olyanok, mint én, akik már nem tudják megállni, hogy a saját történeteik közül ne meséljenek. Most persze azért nem tudom, mert életem legfontosabb búcsúzásainak egyikére ő vitt el. Nem hiszek olyasmiben, hogy valaki rendezné a világot, de akkor igenis rendezte valaki a világot. Miután kinyírták a Népszabadságot, sokáig tartott még a küzdelem hagyományért, jogokért, történelemért. Aztán vége lett, sorban írtuk alá a felmondásunkat a Mediaworksnél.

Valamiért a Délitől mentem a Bécsi útra. Álltam a villamosmegállóban, kisemmizve, tökéletesen üresen néztem az autókat. A piros lámpánál megállt egy kocsi, letekerték az ablakot, valaki kiszólt: Na, mi van, öreg?A Falus általában így szólított meg, akkor is, mikor már nyugdíjas volt régen, mikor már régen a 24-et csináltuk, és telefonált, hogy hallod, öreg, nem kéne megnézni azt, hogy…, öreg, ez a riport rendben volt…, öreg… Mondtam neki, hogy megyek felmondani. Azt mondta, elvisz. Ő vezetett, az épülettel szemben húzódott félre, megállt. Csöndben ültünk egymás mellett. Majdnem sírtam, ő nézett elénk, a semmibe, a múltjába, a holnapunkba. Nyújtotta a kezét, nyújtottam a kezem. Megszorította, kiszálltam.

Valaki rendezte, hogy ő, a lap történetének egyik ikonikus alakja emlékeztessen még egyszer arra, mennyi el nem beszélt nagy alakja van annak az újságnak, a magyar újságírásnak, mennyi fájdalmat viselünk is, s hány nálunk nagyobb hírlapíró nevében mondunk fel. Amikor pedig meghalt, még egyszer emlékeztetett arra, a magyar újságírás legszebb hagyományai fakulnak akkor, amikor a riportok, tudósítások, vidékek, a mások  történetei mind fogynak. A valóság szökik már. Elköszönni sem tudtunk tőle. Pedig annyi sokunk állt volna sorba azért, hogy még egyszer legalább annyit hallhasson: szevasz, öreg.
Szevasz, öreg.