Emlékkő

P. Szabó Dénes

Egy korábbi írás a Népszavában

– Miért döntött úgy, hogy a pályázatra jelentkezik?

– Lelkiismereti okokból. Részint kerületi lakosként, részint budapestiként és magyar szobrászként arra gondoltam, hogy nekem ebben a kulturális és politikai helyzetben állást kell foglalnom. Régóta úgy látom, hogy Magyarország köztereit ellepték azok a zsánerszobrok, amelyeket én nagyon nem szeretek, és nemtelennek tartok a magyar szobrászat történetéhez viszonyítva. Másrészt megjelentek a közvetlen politikai megrendelésre készült szobrok is, például a budapesti Szabadság téren A német megszállás áldozatainak emlékműve, vagy itt, a XII. kerületben a Turul-szobor, amely alkotóinak történeti szemlélete az én történelmi ismereteimnek teljesen ellentmond. A pályázatommal erre is reagálni akartam. Amúgy nem gondoltam, hogy megnyerem.

– Meglepődött, amikor értesült a hírről?

– Igen, főleg, hogy lassan derült ki, én vagyok a nyertes. Az öcsémtől tudtam meg, aki egy újságban találta a hírt. Aztán engem is értesítettek.– Nem érzett ellentmondást, hogy baloldaliként egy jobboldali önkormányzat pályázatára jelentkezik?– Művészként én erről teljesen máshogy gondolkodom. Azt hiszem, a művészet, és azon belül a szobrászat több mint politika. Ezért is pályáztam bátor szívvel. Én nem egy jobboldali emlékművet csináltam, sem egy baloldali emlékművet. Ez egy gyászemlékmű lett, amely lehetőséget ad arra, hogy azok, akik elvesztették a második világháború alatt a rokonaikat, és azok, akik fontosnak tartják az emlékezést, oda tudjanak menni, hogy emlékezzenek. Ráadásul a kiírás is azt tükrözte, hogy a kerület egy valódi, közös emlékezést és az emlékeztetést szeretné elérni a nyertes alkotással. A politikát és a művészetet külön kell választani. Én erre törekedtem.

– Miért dönthetett úgy az önkormányzat, hogy kiírja így ezt a pályázatot?

– A 2005-ben felhúzott Turul-szobor éveken át botrányt keltett azzal, hogy bár a második világháborús kerületi áldozatokról szólt, nyilas tömeggyilkosok neveit is tartalmazta. Emiatt pedig cselekedni kellett, a kerület morális lépéskényszerbe került. A pályázat megindítása ennek keretében történt. Ez egy olyan folyamat, mint amikor valaki lassan megvilágosodik. A kerület testületi ülése egyhangúlag meg is szavazta, hogy az új emlékműre nyilasok nevei nem kerülhetnek fel, mert iszonyú az az elmélet és szemlélet, ami tömeg­gyilkosságokhoz vezetett. Amúgy a Turul-szoborról mostanra már levették az összes nevet.

– Milyen volt a közös munka és a szobor avatása?

– Megfigyeltem, hogy a tervezési folyamat során, ha tisztességesen beszélünk egymással, akkor a partner is igyekszik tisztességesen viselkedni. És bár a szoborállításnak voltak nehéz pillanatai, és voltak alapvető vitáink, példamutató, hogy ezúttal más politikai álláspontú emberek együtt tudtak képviselni egy közös emlékezetet, és megújítani a kerület emlékezetpolitikáját. Ezért tudtunk kezet fogni egymással a szobor avatásán.

– Ha ma egy szobrász egy történelmi traumáról akar szobrot készíteni, akkor csak kortárs módon teheti meg, vagy visszanyúlhat a korábbi korszakok ábrázolásaihoz?

– Meg vagyok róla győződve, hogy egy szobor formavilágában minden időbeli hamisítás és csúsztatás hazugságot rejt. Aki pedig imitál, az hazudik. Nekem a tervezéskor és a szobor kialakításakor folyamatos esztétikai, szerkezettani és történelmi kérdésekben kellett döntenem. A fő kérdés, hogy tudunk-e még hitelesen megszólalni. A múltat imitálni persze könnyű. Én bármikor megcsinálok egy egyiptomi stílusú szobrot, de ez nem művészet, hanem dekoráció. Ha színházba tervezek díszletszobrot, ott ezt a gesztust meg is csinálom. De köztérre sosem tennék ki ilyet, ami a történelmi időben elbizonytalanítja a nézőt. Nekem az a dolgom, hogy kortárs legyek. Hogy a saját szakmámat felnőtté tegyem a köztéren.

– Milyen élmény volt az alkotási folyamat?

– Nagyon megterhelő. Első körben Zoltán Gáborral beszélgettem, aki az Orgia című regényében a városmajori nyilas tömeggyilkosságról írt. Ő azt mondta, aki ehhez a témához őszintén hozzányúl, azt meg fogja viselni, és vissza fog hatni rá. Ez teljesen beigazolódott. Méghozzá annyira, hogy amikor a szobor alapjait ástuk, a földben egy lábszárcsontot fedeztem fel, utána pedig emberi maradványokat ástunk ki. Egy tömegsírt találtunk. Ekkor leállítottam az alapozást, és halasztottuk.

– Küzdelmes lehetett a szobor testén végigfutó áldozatok neveinek összegyűjtése és pontos felsorolása is.

– A munka során nemcsak nevekkel, hanem emberek emlékével találkoztunk. Ami nagyon megrázó volt. Ezerötszáztizenhárom név helyesírását néztük át, az én csapatomban három ember foglalkozott csak ezzel, a kerület névvizsgáló bizottsága mellett. Sokat vitatkoztunk, de a végén testületi döntés is született, hogy mely nevek szerepeljenek a szobron, és kinek a neve nem kerülhet fel a műre.

– Magát a szobrot nehéz volt létrehozni?

– Ennek a szobornak háromszor kellett nekifutni. Ráadásul a Covid alatt kezdtünk el dolgozni, amikor a kőipari beszerzések rendszere megtört. Aztán az infláció is berobbant. De végül sikerült nemes anyagokat szereznünk. Másrészt kitaláltam, hogy az oszlopok felületébe marjunk bele vékony sávokat, ahová beleillesztjük a huszonöt sort, melyeken az áldozatok nevei szerepelnek. Még ha a munka egyes részeit digitális eszközzel is csináltuk, igazi kihívás volt ezt véghez vinni. Nehéz munka, amit senkinek sem javaslok.

– Milyen anyagból készült az emlékmű, van-e ennek jelentése?

– A szobor gránitból készült, a rajta körbefutó abroncsok rozsdamentes acélból. Azért ezeket az anyagokat választottam, hogy a szobor időtálló legyen, több generáció is megemlékezhessen az áldozatokról. Ez nem egy politikai jelzőtábla. Ez a hosszú távú emlékezet szobra.

– Az elkészült emlékmű a városmajori templom harangtornyának fordított képét mintázza. Arra utal, hogy a második világháború alatt az emberek elfordultak Is­tentől?

– Pontosan erről van szó, de nem 1939-től, hanem, azt gondolom, 1883-tól, amikor Magyarországon megalakult az első antiszemita párt. Majd újabb fordulópontot jelent 1920-ban a numerus clausus bevezetése. Ezek a történeti pontok aztán megágyaztak egy olyan politikának, amely dominóként döntött le mindent. A második világháborúban a hit megrendült. Másrészt az a civilizációba vetett hit is megrendült, mely a felvilágosodás óta épült. És ennek a legmélyebb pontját a haláltáborok jelentik, ahol szisztematikusan gyilkoltak embereket. Ennek a civilizációnak a traumáját kell megérteni, azt, amikor megszűnt a moralitás. Innen kell újraépítenünk magunkat, és újra kell építenünk a hitünket is. Akkoriban, a világégés évei alatt ugyanis minden pont megfordult. A társadalom kifordult magából. Az egész civilizáció megroppant. Ezért választottam a fordított torony jelképét, ami egyes elemeiben főhajtással tiszteleg a templom tervezői, Árkay Aladár és Bertalan építészeti örökségének, de az önmagában feltétlenül bízó hittel is konfrontálódik.

– Miért fontos a hittel a szembenézni?

– Azért, mert a tudás tagadása megbetegít bennünket. Ahogy József Attila fogalmaz: „kergeti egymást a bosszúállás vágya és a lelkiismeret”. Ebből a körből ki kell lépni. A második világháború szörnyűségeivel csak úgy lehet szembenézni, ha szembesítjük magunkat velük. Le kell ásni magunkban, ha új alapokat akarunk építeni. Nagyon mélyre kell menni. Az első emléktáblát, ami a kerületben nyíltan, köztéren mondja el, hogy mi történt, amikor a magyar nyilasok tömeggyilkosságokat követtek el, én állíttattam 2015-ben Csordás Zoltán grafikus barátommal és az ortodox zsidó hitközséggel, az Alma utcai szeretetotthon falán. El lehet olvasni három nyelven.

– Milyen hangulatban telt az Emlékkő-szobor avatása? Érződött megnyugvás a levegőben?

– Én biztos voltam abban, hogy nem lesz jobboldali, baloldali csata. Azért nem, mert nincsen olyan jelkép ezen a szobron, amit bármelyik oldal ki tudna sajátítani, és nincsen rajta olyan emlékezeti forma, amely bármelyik oldalt ne érintené meg. Itt mindenki gyászol. Abban a pillanatban pedig, amikor befejeztük a szobrot, és végre a helyére került, a látvány megdöbbentő volt. A járókelők először csodálkoztak, amikor meglátták, majd odajöttek hozzám, és megkérdezték tőlem: „Ha megmondom önnek édesapám és anyai nagyanyám nevét, meg tudja mutatni, hogy a szobron hol van?” És én megmutattam nekik.