A ma és a holnap határai

Posted by

Fábián András
>2022. április 3-án lezajlottak az országgyűlési választások, amely a magyarországi választások
történetében két szempontból is egyedülállónak bizonyult. Egyrészt először tudtak fedél alá hozni
egy egyesült ellenzéki platformot a Fidesszel szemben, másrészt az Orbán-párt képviselőinek száma 2
fővel 133ról 135-ra nőtt, és ezáltal a holdról is láthatóvá vált.
Mindenki le is vonta ebből a tanulságot. Az Orbán-párt azt, hogy a nép a diktátorra és a diktatúrára
szavazott. Orbán személye legyőzhetetlen. A rendszer működik és megváltoztathatatlan, továbbá
2060-ig nincs is okuk az aggodalomra, mert a helyzet nem fog változni.
Azt hiszem azonban nem állok távol az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy ezen a választáson Orbán
nem igazán akart ilyen nagyon győzni. Pontosan tisztában volt ugyanis azzal, hogy mivel kell egy új
kormánynak szembe néznie, hiszen ő maga volt az, aki ebbe a válsághelyzetbe kormányozta az
országot. Neki valójában az lett volna jó, hogy pár évig egy Orbán-párt által dominált koalíciót vezet
és van egy gyenge koalíciós partnere, akire mindent rá lehet kenni. Szerintem még azzal is kiegyezett
volna, ha csekély többséggel az ellenzék nyer. Az új kormányt ugyanis valószínűleg gyorsan meg
lehetett volna buktatni a bűnbakképzés ősi módszerével.
Az azóta eltelt idő, az elmúlt öt hónap ékesen bebizonyította, hogy volt létjogosultsága ennek
második variánsnak, nem is csekély. Azt nem tudjuk, hogy mekkora kohéziót teremtett volna az
ellenzékben egy közös győzelem, de hogy a bukás után azonnal egymás torkának ugrottak, az
nyilvánvaló. Valószínű tehát, hogy a feszültségek kirobbanása egy győzelem után sem váratott volna
sokáig magára.
Azóta pedig a választó vagy nem választó polgárok folyamatos ekézése és fújolása szolgáltatja az
ellenzék számára a talpalávalót. Nem érdekel senkit, hogy ez mennyire korrekt vagy fair. Mint
ahogyan az sem, hogy azok, akik most a leghangosabban igyekeznek lejáratni a parlamenti ellenzék
képviselőit, valójában szavaztak-e egyáltalán valakire, s ha igen, akkor a támogatásukat az összefogás
képviselői kapták-e. Az a gyanúm, hogy a legtöbb „kritikus” nem ebből a körből kerül ki. Mások, akik
az „erre ezért nem, arra azért nem szavazok” kategóriából kerültek ki, most boldogan konstatálják,
hogy mennyire igazuk is volt nekik. Holott az ellenzéki győzelemhez az ő szavazatuk is egy lett volna,
de nem lett. Megint mások belemásztak az ősi magyar gödörbe, amikor mellszélességgel kiálltak egy,
a valószínűleg az Orbán-párt által felkínált, de senki által nem ismert, soha, semmit nem bizonyított
parvenü mellett. A volt Fidesz-aktíva aztán sikeresen szét is verte az egész nehezen összetákolt
összefogást.
Manapság ez a finoman szólva lesajnálás újult erőre kapott. Nem mondhatjuk, hogy akik ma az
ellenzék ellen tesznek-vesznek, azok csak spontán és egyszerűen kavarnak a szoaréban. Akár
tudatosan, akár akaratlanul terelnek az Orbán-párt malmára hajtják a vizet. Az ellenzék folyamatos
támadásával ugyanis az országot egyre jobban fenyegető csődről terelik el a figyelmet, amiért – mint
már említettük – a diktátor és pártja viseli a kizárólagos felelősséget. Mindeközben elleplezik a valós
– lényegében már az egész világ számára nyilvánvaló – tényeket: Magyarország folyamatosan elárulja
a szövetségeseit, felszámolta az uniós alapelveket és kötelezettségvállalásait. Amit Orbán
„különutas”, „nemzeti” politikának nevez, az valóban a diktátor hatalmának bebetonozása, azért,
hogy a magyar maffia tagjainak büntetlenségét biztosítani tudják. Erről pár napja már bizonyítványt is
kiállított az Európai Parlament.
Tegnap a Demokratikus Koalíció, Dobrev Klára bemutatta árnyékkormányának tagjait. Bár előre
jelezték, hogy a párt, miután politikai feladatnak tekinti működését, politikusokból fog állni, mégis
sokan felhördültek a nevek láttán. Mások azt hiányolták, hogy csupa DK-s politikus van az árnyékkormányban. Hiába hangzott el, hogy „más pártokból is megkerestek szakpolitikusokat, akik el
is vállalták a nekik felkínált árnyék-tárcákat, de végül a saját pártjaik elnökségének döntése miatt
visszaléptek az árnyékkormány megalakulását követő napokban”. Az ellenzéki pártok egy-két
képviselője viszont azonnal megpróbálta magát (és 1 %-os pártját?) helyzetbe hozni. Természetesen
nem azzal, hogy csatlakozik a rendszerváltó mozgalomhoz, hanem azzal, hogy sokkal fontosabb
feladatokra igyekezett felhívni a közvélemény figyelmét. Sokkal fontosabb?! – kérdem. Mi lehet
fontosabb, mint elzavarni a diktátort és megszüntetni a diktatúrát, helyreállítani a demokratikus
államrendet, az Alkotmányos Köztársaságot. Akinek ez nem fontos, mondhatnám nem ez a
legfontosabb, az vagy nincs tisztában azzal, hogy miről van szó, mi a helyzet ma az országban,
Európában és a nagyvilágban, vagy szándékosan gyengíteni akarja a rendszer leváltására szövetkező
erőket.
Olyan soha nem lesz, hogy valaki, valami mindenkinek megfeleljen. Kompromisszumok nélkül
azonban nem megy előre a világ. Nem mellesleg, miután apránként elveszíti mindenét, télen éhezni
fog és fázni. Ilyen egyszerűen is meg lehet fogalmazni hova tart ma Magyarország, merre vezeti népét
Magyarország Kormánya, azaz Orbán Viktor.