Tamási Áron – a rengetegben

Posted by

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne

Kocsis Tamás

125 éve, 1897. szeptember 20.-én született (1966-ban halt meg) Tamási Áron.

Egyetlen mondatával kiérdemelte volna a helyét a magyar írók legnagyobbak között: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. De ennél sokkalta többet hagyott ránk. Életrajz

Ábel-könyveivel (Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a legolvasottabb magyar próza- és drámaírók közé verekedte be magát már a múlt század 30-as éveiben. A többi művet önmaga úgy emlegette – méltatlanul -, hogy „azok a ráadás”. Pedig nem volt könnyű többek között Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Móra társaságába kerülni, s – immár úgy tűnik – örökre közöttük is maradni, beleértve azokat, akik azóta iratkoztak fel a nyomtatott betű magyar nyelvű halhatatlanjainak klubjába.

Hadd büszkélkedjek – persze a tréfa kedvéért -, hogy az 1949-ben e nehezen megírt „Bölcső és bagoly” című regénAll Postsyét (ő mondta) az én rábeszélésemre vetette papírra. A hiteles igazság, hogy – ezt is tőle hallottam – főleg újságíró apám, Dernői Kocsis László és barátai fáradhatatlan győzködésének leállítására („meguntam, hogy mással sem nyaggatnak”) ült végül neki a gyötrődve felvállalt munkának. A kort minősítette, hogy 1948-ban kiszorították a hivatalos, nyilvános irodalmi életből, aminek igazságtalansága annyira mélyen megrázta, hogy tollat fogni sem volt kedve. A végül azért csak megszületett könyv teljesen “tamásiáronos” lett ugyan, mégis alaposan eltért a falut felrajzoló korábbi műveitől.Regényes önéletrajz lett, amely egyben a székelység útját és életkörülményeit is lefestette a szépíró csak rá jellemző, sajátos eszköztárával, parádésan gazdag nyelvezetével.  A publikálása négy évig, 1953-ig váratott magára, az utána készült, „Hazai tükör” című történelmi regényével együtt. A maga módján az ezekért 1954-ben kapott Kossuth-díja a politikai enyhülés hónapjait is jelezte a közvélemény számára.

Nekem, az akkor kisiskolás fiúnak azt mondta a kedves székely bácsi, akit minél gyakrabban láttam, annál jobban megszerettem, hogy csakis én beszéltem rá az írásra, amikor azt ígértem: elintézem, hogy anyukám mindent megfőz neki, amit csak kér. Márpedig szerette a hasát és anyám főztjét. Édesanyám pedig szorgalmasan gyártotta neki a kolozsvári töltött káposztát, az erdélyi rakott káposztát, a brassói aprópecsenyét, sőt  a csomboros húsgombóclevest és  a székelyfüredi vajas tésztát is, mondván, „ez jár a góbénak”. Ő meg soha sem tiltakozott.

Egyszer megkérdezte tőlem:

– Miért teremtette Isten előbb Ádámot, mint Évát
– Nem tudom – feleltem
– Mert kellett egy erős és okos férfi ahhoz, hogy a világ többi földi teremtménye el tudja viselni a gyenge és érzékeny nőket, akik azért persze tudnak főzni, takarítanak és vigasztalják a gyerekeket, ha fáj a térdük – így Tamási Áron.
Aztán tovább kíváncsiskodot
            – És szerinted miért Ádám bordájából alkotta az Úr?
           – Fogalmam sincs – válaszolt
           – Pedig világos. A férfi erejéből és összes egyéb jó tulajdonságaiból annyit akart átültetni a nőkbe,                      amennyi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljesen emberek legyenek. Ehhez elég volt egyetlen                               oldalborda – nevetett
           – És miért pont azokon a helyeken más a nő, mint a férfi? – hangzott a következő kérdése. Azt hittem,               erre már tudom a helyes feleletet.
– Hogy gyerekeket szülhessen. – Erre hallgatott egy sort, majd bólintott.

– Ez részben igaz. De azért is, mert rájött az Isten: megbüntette Ádámot azzal, hogy nőt adott mellé. Legalább némi örömmel meg akarta vigasztalni szegényt. Ezért kívántatta meg Évával az almát, aztán ráhagyta, hogy a nő megetesse vele Ádámot is. Így mindketten jól jártak, és ráadásul mindnyájan a hasznát látjuk.

A téma lezárásaként nagyot kacsintott az öregeimre, anyámra és apámra.

– Végre valami okosra is tanítottam a fiatokat. Éppen ideje, hogy megértse, miért vagyunk mi, férfiak olyan fontosak a nőknek. És még inkább, hogy egy pillanatra se felejtsük el, mennyire fontak ők a mi számunkra. Mert nélkülük mi semmik lennénk.

Egyébként kiderült: a kérdéssor próba volt részéről, hogyan beszélgessen erről egymással éppen készülő novellájában egy székely a fiával, amikor az öregnek meg kell magyaráznia a gyereknek az élet kényes igazságait. Meg félremagyarázhatatlan bizonysága annak is, amit sose tagadott: élete utolsó pillanatáig imádta a gyengébb nemet.Halála előtt feleségének diktálta és ajánlotta utolsó remekét: „Ágotámnak, kedves madaramnak, szívből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba, Áron, 1966. április 19.”

Hegedűs Géza író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár méltán búcsúztatta így Tamási Áront „Most is jelen van, már halála pillanatában nemzeti klasszikus volt.”Mi, a feleségemmel egy-egy szál virágot tettük a sírjára szülőfaluja temetőjében, Farkaslakán , amikor a 80-as évek közepén a Ceausescu sújtotta Székelyföldön jártunk. Ahol a románok bizony éppen olyan szegények voltak, mint a magyarok…