Tömegsírok földje

Posted by

 Szele Tamás

>Nehéz és idegborzoló témával fogunk ma foglalkozni, nem is ajánlanám mindenkinek. Kiskorúaknak semmiképp, de még felnőttek közül is csak az erős idegzetűek olvassák el, ugyanis a Harkivi Terület nemrég megtalált tömegsírjairól és kínzókamráiról lesz szó. Mindenesetre még mi is előbb foglalkozunk a kérdéssel, mint a Kreml vagy a moszkvai Védelmi Minisztérium.Ők ugyanis – jóllehet már három nap is eltelt az első kínzókamra felfedezése óta – egy szóval sem reagáltak a hírekre, ez nem újdonság, a harkivi áttörés után is beletelt pár napba, míg rájöttek, hogy a legjobb az lesz, ha „átcsoportosításnak” nevezik a menekülést, most is szükségük lehet egy kis időre, míg kidolgozzák a számukra megfelelő magyarázatot. Másnak nem fog megfelelni valószínűleg, de nekik igen, és Moszkvában ez számít. A TASZSZ híreit végigbogarászva eddig csak négy hírt találtam az ügyről, az egyik az induló ENSZ-vizsgálatról szól, a másik Macron elnök lesújtó véleményéről, a harmadik és negyedik pedig magánemberek nézeteiről, akik tagadják vagy magyarázzák a jelenséget, de hivatalos állásfoglalás, akár az orosz kormány, akár a Védelmi Minisztérium szintjén: nincs.

Akkor lássuk a tényeket. Elsőként arról értesült a világ tegnapelőtt, hogy Balaklijában a bevonuló ukrán rendfenntartók – akik a harcoló alakulatok után érkeztek természetesen – egy kínzókamrát találtak a helyi rendőrség épületében, melyet az orosz megszálló alaklatok rendeztek be (a hozzá tartozó börtön az épület pincéjében volt). Én magam is írtam az esetről máshol, ebből idéznék pár részletet:

„Az orosz megszállók a balaklijai rendőrség pincéjében börtönt rendeztek be, ahol legalább 40 ukrán állampolgárt kínoztak meg, akik vagy a hadseregben szolgáltak vagy rokonaik szolgáltak ott – állítja Szerhij Bolvinov ezredes, a Harkivi Terület Nemzeti Rendőrség Nyomozó Osztályának vezetője. Az ukránbarát szimpátiával gyanúsított városlakókat a második emelet 7-es számú szobájában erőszakosan hallgatták ki. A plafonról még mindig elektromos kábelek lógnak le, amelyeket az áramütésekhez használtak – jelentette a BBC, a The Globe and Mail és a frissen felszabadult városba érkezett emberi jogi aktivisták.

Mint az újságírók leírják, a 7-es szoba egyik falán golyónyomok tömege látható körülbelül egy méterrel egy kis fekete szék fölött, ami arra utal, hogy a kihallgatók a foglyok feje fölé lőttek a megfélemlítés eszközeként. Bolvinov ezredes nyíltan „kínzókamrának” nevezte ezt a szobát. A rendőrségen talált dokumentumok arra utalnak, hogy a kínzásokat az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) tisztjei hajtották végre. Az első emeleten négy kis, ablak nélküli cella található. Bolvinov szerint, bár a cellákat egyenként két fogvatartott befogadására tervezték, az ott tartózkodók akár 10 embert is tartottak egy cellában.”

A BBC és a The Insider talált egy Artem nevű túlélőt, aki negyven napot töltött fogságban, mert megtalálták nála a bátyja fényképét, aki az ukrán hadseregben szolgál. Szó szerint azt vallotta, hogy az FSZB-sek szándékosan kikapcsolták a szellőzőrendszert, hogy a foglyok hallhassák társaik sikolyait:

„Kikapcsolták, hogy mindenki hallhassa, hogyan sikoltoznak az emberek, amikor áramütést kapnak. Ezt minden második nap megtették néhány fogollyal… Még a nőkkel is ezt tették. Két drótot kellett fognom, melyek egy elektromos generátorhoz csatlakoztak. Minél gyorsabban ment, annál nagyobb volt a feszültség. Azt mondták: „ha elengeded, véged van”. Aztán elkezdtek kérdéseket feltenni. Azt mondták, hogy hazudok, és még jobban elkezdték pörgetni, és a feszültség nőtt.”

Artem vallomását más foglyok is megerősítették.

Másnap, tehát tegnap kiderült, hogy a Harkivi Terület felszabadított részén az ukrán rendfenntartó erők tíz hasonló kínzókamrát találtak, köztük hatot Izjum városában. Ezt Ihor Klimenko országos rendőrfőnök mondta el egy sajtótjékoztatón. Megemlített még hét Sri Lanka-i állampolgár szomorú sorsát, akiket elfogtak az oroszok, miközben Harkivba próbáltak eljutni.

„Hét Srí Lanka-i állampolgár volt a csoportban, a Kupjanszki Orvosi Főiskola hallgatói. Miután a megszállók bevonultak a városba, megpróbáltak Harkovba jutni. Őket őrizetbe vették és egy vovcsanszki cellába zárták, megkínozták őket. Körmeiket fogóval tépték ki. Mindenki érzelmileg instabil állapotban van. Ezek az emberek több hónapig kínzókamrákban voltak.”

Ugyancsak tegnapi hír, mely azonban mára bővült, hogy Izjum mellett tömegsírt találtak, legalább 450 holttesttel. Itt viszont érdemes lesz figyelnünk a részletekre, hogy elkerüljük a későbbi parttalan vitákat. Oleg Kotenko, a különleges körülmények között eltűnt személyekkel foglalkozó ukrán biztos azt mondta:

„Ezen a helyen több száz sír található. Hogy hány embert temettek el bennük, kik ők, mikor és milyen körülmények között haltak meg, még nem tudni pontosan. Feltételezhető, hogy a halottak között katonai és polgári áldozatok egyaránt vannak. A halálozási dátumokból ítélve a civilek legalább egy része az orosz hadsereg izjumi ágyútüzétől halt meg.”

Az már bizonyos, hogy 445 civil sírt és egy katonai tömegsírt azonosítottak. Oleh Szinehubov, a Harkivi Terület vezetője elmondta, hogy az eddig exhumált holttestek 99 százalékán erőszakos halálra utaló jelek voltak. Olekszandr Filcsakov harkivi területi ügyész közlése szerint „Az első felnyitott sírban egy kötelet találtak az elhunyt nyaka körül. A holttest végtagjain pedig törések vannak”. Ez bizony kínzás nyoma. Szerhij Nuzsnyenko fotós közzétett egy képet az egyik halott katonáról, akinek a keze meg van kötve. Dmytro Lubinec, a Verhovna Rada emberi jogi biztosa elmondta, hogy a többi katonát is összekötözött kézzel temették el. Lelőtték őket. Úgy vélik, hogy ukrán hadifoglyok, akiket megkínoztak, majd megöltek – mondta Lubinets.

A civil halottak közül a Sztolapkov családot sikerült azonosítani, akik azonban nem kínzás vagy kivégzés, hanem bombatalálat miatt hunytak el. Konkrétan Olena és Dmytro Sztolpakov és hatéves kislányuk, Oleszja van itt eltemetve. A család egyik barátja, Jevgenyij a Fakty című újságnak elmondta, hogy Sztolpakovék egy március eleji bombázás során vesztették életüket:

„Az egész család egy csapásra meghalt – nyolc ember. Léna, Dima, a két lányuk, Léna szülei, a húga és a nagymama. Mindannyian együtt voltak a Pjervomajszkaja utca 2. szám alatti tömbházban. Azok, akik akkor túlélték, azt mondták, hogy március 9-én reggel hét órakor történt. Negyvennégy ember halt meg.”

Az ő esetükben legalább kínzásról nem beszélhetünk. A március 9-i bombázás viszont bizonyosan orosz volt, hiszen Izjumot az orosz erők csak április elsején foglalták el. De várjunk csak: akkor ezt a temetőt már a megszállás előtt is használták? Használták bizony. Sőt: nagyon régóta használták, ugyanis Mark Krutov, a Radio Szvoboda ukrán szolgálatának újságírója a maga részéről elmondta, hogy a temető, ahol a sírokat találták, önmagában nem új. Itt temették el például a második világháborúban elesett ismeretlen szovjet katonákat is. Sőt, a korábban említett Oleg Kotenko biztos elmondta: az ukrán fél az orosz hadsereg által közzétett videókból tudott a temető létezéséről, és Izjum felszabadítása után kezdték el keresni.

Ez nem sok mindenen változtat. Ugyanis a 445 friss civil sír és a 17-20 testet tartalmazó katonai tömegsír között épp csak egyfajta nincs. Orosz sír. Az orosz erők nem ide temetkeztek. Mellesleg az nagyon valószínű, hogy más tömegsírokat és temetőket is fognak találni, mert Izjum nagyon megszenvedte a március hónap folyamán végig tomboló ostromot, egy túlélő szerint „nehéz volt olyan utcát találni Izjumban, ahol nem hevertek holttestek”. A város lakossága a harcok előtt 46 653 fő volt, nem valószínű, hogy csak 445 áldozata lett volna az egy hónapos orosz pergőtűznek.

Egyelőre itt tartunk, ennyit tudunk. Sajnos szerintem fogunk többet is, de már ennyiből is levonhatunk néhány következtetést és leszögezhetünk néhány tényt.

Először is azt, hogy az ostrom civil halottai épp úgy az orosz agresszió áldozatai, mint a kivégzett hadifoglyok, vagy azok, akiket halálra kínoztak. A bíróság előtt természetesen más elbírálás alá esnek majd a különböző háborús bűntettek, de az a hadsereg, amely ezt tette, nem menthető fel annyival, hogy „ilyen a háború”. Nem, nem kell ilyennek lennie. Még lennie sem kell.

Az ISW teszi fel az elkerülhetetlen kérdést tegnap esti jelentésében: „Lehetséges, miszerint a bucsai atrocitások nem elszigetelt háborús bűnök voltak, hanem inkább az orosz atrocitások mikrokozmoszát jelentik az egész orosz megszállás alatt álló területen?” Igen, mindenkinek Bucsa jut az eszébe, bár az ottani tömeggyilkosságok áldozatai közül egy sem a település elfoglalásakor hunyt el, mindegyikük a későbbi kegyetlenkedések miatt vesztette életét. Megint más kérdés, hogy ha egy övezetben tíz kínzókamra van, hány emberrel végeztek azokban? Szóval, sok minden kiderülhet még és sajnos ki is fog derülni. Ha azonban magunk elé idézzük Bucsa, Borodjanka, Mariupol, Kremencsuk, Kramatorszk és sok, túl sok más település képeit, híreit, levonhatjuk a következtetést: az orosz hadviselés és megszállás ilyen.

Nincs tekintettel semmiféle szabályra, nem tesz különbséget civilek és harcoló alakulatok között, gátlástalanul gyilkol, ha módjában áll és bárkit megkínoz, bármilyen mértékben. Nem érdekli még a saját polgárai vagy katonái élete és halála sem, azt sem tiszteli: a kijevi ostrom után az ukrán fél hetekig könyörgött, hogy vigyék el az elesett orosz katonák holttesteit, legalább temessék el őket tisztességgel. Nem tették.

Az átlagos orosz ember nem ilyen, de az orosz hadsereg bizony igen. Vannak honfitársaink, nem is kis számban, akik valamiért rajonganak az Oroszországi Föderációért, de főleg a fegyveres erőiért, az ő figyelmükbe ajánlom ezeket a tényeket. Egy esetleges orosz megszállásnak valószínűleg az első két napját sem élnék túl. Főleg, ha kimennének az utcára ünnepelni a bevonulókat.

Hogy az orosz sajtóban és belpolitikában milyen következménye lesz a fenti híreknek, azt nem tudom megmondani, azt viszont tudom, a magyar közönség hogyan fog reagálni: az előbb említett rajongók először nekiállnak majd tagadni a tényeket, aztán relativizálják őket, végül ukrán propagandának nevezik majd az összes hírt.

Agyonkínzott emberek, családok, kisgyermekek halálát is. És akkor nagyon kell majd szégyelljük őket. De nagyon.

forgókínpad blog

Címkép:  Izjum, tömegsír