Világra segített haldoklók

Posted by
Szigeti Ildikó
>Újságírói pályafutásom legmegrázóbb élménye egy „kis színessel” kezdődött. Péntek volt, gőzerővel gyártottuk a hétvégi konzerv anyagokat. Nem kilóra, sorra. Kellett még egy negyven soros. Az egyik bulvárlap címoldalára tévedt a szemem: „Újabb Szabolcs utcai csoda”. Így nevezték azokat a koraszülötteket, akik az extrém kicsi súlyuk dacára életben maradtak. Tökéletes negyven soros lesz – gondoltam magamban és máris riasztottam a Népszabadság kiváló fotósát, Bánhalmi Jánost. Elindultunk a „kis színes” nyomába…
– Valóban érdekli ez az egész? – kérdezte sejtelmesen a PIC (Perinatális Intenzív Centrum) főorvosa. Mert csak akkor jöjjenek, ha nem a szenzációra, hanem a teljes valóságra kíváncsiak! Nem lesz vidám – figyelmeztetett. A vészjósló fogadtatás dacára mindkettőnket sokkolt, amit láttunk. Valószerűtlenül apró, babáknak aligha nevezhető, tenyérnyi lények, gépekre kötve, speciális inkubátorokban.
És a főorvos mesélni kezdett. Elmondta, hogy miután a WHO ajánlása alapján az ezerötszáz grammnál nagyobb magzatok világra jövetelét (a terhesség hetétől függetlenül) nem vetélésnek, hanem szülésnek kell tekinteni, a szakmai protokoll szerint „életben kell tartani” őket. Arról a WHO nem tett említést, hogy vajon milyen sors vár rájuk… A főorvos körbevezetett minket. Rámutatott az egyikre: ő valószínűleg értelmi fogyatékos lesz és tüdőbeteg – mondta, majd a másikhoz lépett. – Ő nem fog kikerülni innen – sóhajtotta, majd felénk fordult: – Na, erre voltak kíváncsiak? Hát tessék! Írják csak meg! Így született meg (istenem, de bizarr itt ez a szófordulat!) a „Világra segített haldoklók” című írás.
Néhány héttel később levelet kaptam. Igazi, kézzel írt, több oldalas levelet. Nem volt rajta feladó, sem aláírás. A sorai végén csak annyi állt: Túlélő. Én most Annának nevezem az egyszerűség kedvéért.
Anna azzal kezdte a levelét, hogy végtelenül hálás nekem. Hálás, amiért megírtam ezt a cikket. Hálás, amiért segítettem neki megérteni azt, amit régóta nem ért és emiatt emésztő szorongásban él. Hálás, amiért végre kimondhatja: túlélte a túlélhetetlent.
Zavarba ejtően túlzónak éreztem a szavait. Aztán megismertem a történetét. Azt, hogy majd kiugrott örömében a bőréből, amikor kiderült, hogy közel a negyvenhez gyereket vár. Ám az öröme nem tartott sokáig. A genetikai vizsgálaton ritka, súlyos rendellenességet találtak. A konzílium vezetője felajánlotta az „időn túli” terhességmegszakítás lehetőségét, sőt, kifejezetten javasolta neki. Pár nap gondolkodási idő után meghozta a döntést. Komplikációk léptek fel a műtét során. Majdnem belehalt. A többhetes kórházi kezelés után, csontsoványan, megőszülve tért haza. Az üres lakás fogadta. Amikor az ottmaradt holmijáért beugró férjét kérdezte, hogy miért, a férfi azt felelte: „megölted a gyermekünket”, majd kilépett az ajtón. És Anna életéből. Ekkor volt az első öngyilkossági kísérlete., amit még kettő követett. Az utolsó után benntartották a pszichiátrián. Ahogy fogalmazott, a „makacs élni akarásának” köszönhetően nehezen, de talpra állt. Viszont gyógyszer- és terápiafüggő lett. Aztán jött ez a cikk. Újra és újra elolvasta. Mint valami imádságos könyvet, mindig magánál tartotta.
Soha nem gondoltam, hogy újságíróként is lehet segíteni… Még ma is csak nehezen hiszem el…
Huszonnégy év telt el azóta. És Anna tegnap időpontot kért tőlem. Pszichológiai konzultációra.
Remélem, csak szeretne személyesen megismerni, de félek, másról és többről van szó.
Kedves Szívhangoskodó Doktor Hölgyek és Urak!
Ami maguknak áldott állapot, az sokaknak krízis. Ami maguknak betegtájékoztatás, sokaknak manipuláció és retraumatizáció. Ha esetleg ismeretlenek ezek a fogalmak, kapják elő az Orvosi Pszichológia tankönyvüket! Nem árt leporolni a lélektani tudásukat…
És még valami: a kép nem illusztráció. Ez az a bizonyos cikk. (Népszabadság 1998. június)