EMLÉKEZET – avagy egy „Hosszú utazás”

Posted by
Kocsis L. Mihály
>Az 56-os viszonylaton utazunk (villamosjárat Budafok és Hűvösvölgy között; az A jelzésű változat Móricz Zsigmond körtér–Hűvösvölgy), éppen elhagyjuk a Széll Kálmán téri megállót (leánykori nevén Moszkva tér), amikor a velem szemben ülő két idős ember közül a férfi megszólal:
– Ezt is mi intéztük el!
– Mit? – kérdezi az asszony.
– Hát, ezt. Hogy legyen 56-os villamos. A szövetségben… Jellemző, hogy még ezért is harcolni kellett!
(Láthatóan nem egy pár ugyan, de jó ismerősök lehetnek, akár rokonok is.)
Az asszony láthatóan elbizonytalanodva mondja:
– Ötvenhatos villamos régen is volt. Én már az ötvenes évekből is emlékszem rá, amikor azzal jártam, úttörővasutasként. Akkor is ezen a vonalon járt…
Majd engedékenyen hozzáteszi:
– Legalábbis úgy emlékszem.
– Rosszul emlékszel! Mert nem volt. Vagy… – mondja aztán kissé elbizonytalanodva a férfi – ha volt is, a forradalom után megszüntették. És kilencven után mi vetettük fel, hogy legyen. 56-os villamos! A forradalom tiszteletére! Sokan akadékoskodtak, de végül csak sikerült kiharcolni.
Picit mintha ki is húzná magát, ültében. Az asszony hallgat. Látszik, hogy küzd a maga emlékeivel, de nem akarna ilyen piti ügyekben vitát provokálni. Különben is… ki tudna igazságot tenni? Úttörővasút. Az se tegnap volt.
A párbeszéd akaratlan kihallgatójaként persze én is hallgatok. Szépen venné ki magát, ha elkezdeném magyarázni, hogy szerintem is az asszonynak van igaza. Itthon azonban meg is nézem az interneten, hogy valóban jól emlékszem-e. Hát persze! 56-os villamos 1955 óta jár, illetve járt Budapesten, a külső Hűvösvölgy és a Moszkva tér között, mégpedig egészen 2008-ig. Aztán valóban szünetelt vagy nyolc éven keresztül, de sem a megszüntetése, sem az újraindítása nem volt, úgymond, politikai ügy, hanem egyszerű utasforgalmi kérdés.
Azt pedig kiváltképp nem említettem meg – pedig a beszélgetést hallgatva nekem azonnal az ugrott be –, hogy az 56-os villamos egyszer régen (még az „átkosban”) mégis csak komoly politikai vihart kavart.
Ha nem is a politikai bizottság, de maga az apo (agitációs- és propagandaosztály) is – Pátközpont; s azt talán nem is kell említenem, hogy melyik! – volt kénytelen foglalkozni vele. És még bizonyos pátbüntetésekről (figyelmeztetésekről) is rebesgetett az újságírószakma, noha fejek (sem valóságosan, sem képletesen) akkor azért már nem hullottak miatta.
Volt akkoriban – hosszú-hosszú éveken át – a Nők Lapja nevű, (már akkor is) roppant népszerű, hetilapnak az utolsó oldalán egy kis, „tücsök és bogár” típusú képrovata. Kép – rövid, frappáns aláírás. Szerették az olvasók; nem utolsósorban azért is, mert többnyire Hegyeshalomtól nyugatra készült fotók szerepeltek benne. Történt aztán egyszer, hogy egy tréfás kedvű fotóriporter (vagy szerkesztő?) szeme megakadt egy szimpla kis zsánerképen. Egy villamoson készült, fáradt, gyűrött arcú emberek ülnek rajta, és jól látszik a járatszámot mutató tábla is: 56 Moszkva tér – Hűvösvölgy. (Akkoriban én még nem dolgoztam a lapnál, csak később kerültem oda, de információimat első kézből szereztem!)
No akkor, poénkodjunk egy kicsit! (Gondolta a két pihent agyú újságcsináló. Annak idején!)
A képet kinagyíttatták úgy, hogy csak a villamosablak mögött ülő fáradt arcok legyenek láthatók, a táblából pedig a hatalmas 56-os szám és a vastag betűs Moszkva szó. Tehát így: „56 Moszkva”! A szerkesztő úr pedig odakanyarította a képaláírást. „Hosszú utazás.” Ennyi. Lehetett rötyögni kicsit…, arra azonban senki sem gondolt, hogy „Illetékes Elvtárs” mindig résen van.
Mert résen volt ezúttal is!
Há-há!
56? Moszkva? Hosszú utazás? (Ráadásul azok az elgyötört arcú magyar emberek!)
„Itt ma vér fogja magát folyni!”
És hát, ahogy ez lenni szokott. (Annak idején.)
Az ún. „főszerkesztői értekezleten” megtörtént az asztalnak az csapkodása (ugyan nem barna félcipővel, ami pedig Hruscsov ENSZ-beli fellépése után akár divatba is jöhetett volna az egész szocialista táborban), hangnak szokásosnál is magasabb regiszterbe emelése, szemöldökök összevonása (ez persze senkinek sem ment úgy, mint Brezsnyev elvtársnak – pedig nyilván gyakorolták eleget!).
És hogy: szigorú felelősségre vonás!
Mert hát, elvtársak, ez tűrhetetlen! Vicc, hogy egyesen azt hiszik, ma már mindenből viccet lehet csinálni! Hát, nem! Mert az ilyesmit meg kell torolni! (És törölte is szegény főszerkesztő elvtárs/nő/ a homlokát, aki különben egy nagyon rendes elvtársnő volt; ugyan már nem ötvenes évek, de azért a világért sem szeretett volna föllazítani [-lázítani még kevésbé]. Amúgy is vigyázni kell ezekkel a népekkel! Néha – olykor-olykor – tényleg nem árt letörni a szarvukat! Ebben talán igaza is van az elvtársnak…)
Egyszóval, ami azt illeti, akár ezt is elmesélhettem volna alkalmi útitársaimnak az 56-os villamoson. Mintegy kiegészítendő a vitát, hogy most akkor volt-e 56-os villamos a szocialista évtizedekben, avagy sem.
De meg aztán… és amúgy is!
Egy vitában, ugye, mindenkinek igaza lehet, csak a tényeknek nem!
(Szerettem volna az említett sajtódokumentummal illusztrálni mostani kis visszaemlékezésemet, de – sajnos – az Arcanum Digitális Tudománytárban a mai napig nem szerepel/het/nek a Nők Lapja évfolyamai. Mégis, egyszer, ha lesz egy kis időm… talán előbogarászom majd a Széchényi Könyvtár sajtógyűjteményéből. Addig nem tudok mást mondani: higgyetek nekem, hogy volt egy ilyen képkompozíció – és képaláírás –, s talán élnek még az egykori kollégák közül is néhányan, akik emlékezhetnek mind erre. Akár a saját bőrükre menően is! [És igen, most neveket is említhetnék! De, sajnos, elfelejtettem. Az is lehet… hogy még ma sem akarnának „dicsekedni” efféle dolgokkal. Ugye, a hatalom bajuszát rángatni sohasem garancia a hosszú életre!]
Addig is érjétek be egy régi „56-os” villamos képével!