Egy kis időutazás 1.

Posted by

Molnár Gusztáv

>Mivel a nyáron félretettem a blogot, és elkezdtem az Alternatívák könyve című sorozatom 7., záró kötetének (AK, VII.) az összeállítását, és egyben az irományaimat és azok szűkebb és tágabb geopolitikai kontextusát tartalmazó számtalan dossziém (idő)rendbe szedését, rábukkantam néhány olyan régebbi írásomra, amelyeket úgy gondoltam, nem árt elérhetővé tenni. Az első Világok egyensúlya címmel a Népszabadságban jelent meg, és lényegében a 2007-es esszé 3. részét tartalmazza, egy kis magyarországi aktuálpolitikai bevezetővel megfejelve (arra már nem emlékszem, hogy ezt a szerkesztő – Révész Sándor – javasolta-e nekem, vagy én magam döntöttem így). A második (Magyar-izraeli párhuzamok) a Demokrácia és nemzeti hegemónia… “eszmeköréhez” tartozik, és a Világnapló című blogomban jelent meg, 2013. januárjában. (A Világnapló egyébként 2009. májusa és 2015. júliusa között létezett a HVG online blogfelületén, és ma már – sajnos – “nem elérhető”, mint ahogy – természetesen – a Népszabadságban megjelent egyetlen cikkem sem. Az én személyes dokumentumtáramban szerencsére minden megvan.) (És természetesen az Arcanumban – a szerk.) Ezt az írást az Únépszabadság pénteken közli.

1. Világok egyensúlya

Molnár GusztávNépszabadság | 2008. február 11.

Az utóbbi időben érdekes vita bontakozott ki a Népszabadság és más lapok (Heti VálaszÉlet és Irodalom) hasábjain a magyar külpolitika feltételezett orosz orientációjáról. Mivel az általam látott cikkek többnyire a magyar vagy – esetenként –  az orosz belpolitika kontextusában vizsgálták a kérdést, úgy gondolom, helyénvaló az eddigi hozzászólásokat a globális geopolitika tágabb összefüggéseinek a felvillantásával kiegészíteni. Globális perspektívából nézve úgy tűnik, a magyar kormánynak[1] nincs semmi oka arra, hogy pánikba essen és mindenféle védekezési manőverekbe bocsátkozzon, ha egyesek netán oroszbarát politika folytatásával vádolják. Ami pedig a hatalom átvételére készülő ellenzéket illeti, én a helyében óvatosabb volnék az egyoldalú Amerika-barátsággal. Előfordulhat ugyanis, hogy mire “a kapu elé” érnek, geopolitikai szempontból már egy új helyzettel kell számolniuk. Magyarország most fontos stratégiai döntések meghozatala előtt áll. Az ország hosszú távú energiaellátása szempontjából nem mindegy, hogy a Déli áramlat nevű gázvezeték, amelynek építésébe az orosz Gazprom és az olasz ENI után immár Bulgária és Szerbia is beszállt, elkerüli-e Magyarországot vagy nem. Az erre vonatkozó döntést a nemzeti érdekek, és nem konjunkturális bel- vagy külpolitikai szempontok alapján kell meghozni.
*
A nyolcvanas évek végén, amikor világossá vált, hogy Magyarországon és Lengyelországban erőszak alkalmazása nélkül lehetetlenség megállítani a rendszer átfogó, a liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus irányába mutató reformját, Kína pedig egy sajátos, ázsiai típusú államkapitalizmus felé mozdult el, az orosz nómenklatúra pragmatikus, a titkosszolgálatok kötelékeibe tartozó vagy valamilyen formában azok által irányított része eldöntötte, hogy nincs értelme tovább a kommunista rendszert fenntartani. Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy szántszándékkal semmisítették meg a kommunizmust, de az bizonyosnak látszik, hogy – felismerve a folyamat elkerülhetetlenségét – ők maguk álltak a folyamat élére, és sikerült is nekik a rendszerváltást végig ellenőrzésük alatt tartani.

A Szovjetunió széthullása ennek a folyamatnak a természetes következménye volt, de sokatmondó tény, hogy a szovjet tagköztársaságok mellett Oroszország is egyfajta felszabadulásként élte meg a birodalom végét. Sőt, álláspontunk szerint az új körülményekhez viszonylag gyorsan alkalmazkodó orosz elit (vagy legalábbis annak meghatározó része) kifejezetten előnyösnek tekintette az orosz nemzetállam mint önálló geopolitikai entitás megjelenését. Moszkva nemcsak a cári birodalom egykori alávetett népeinek demográfiai és gazdasági ballasztjától és a kommunista ideológia irracionális követelményeinek “alávetett” szovjet birodalom terhes örökségétől szabadult meg, de a többi, geopolitikai szempontból fontos térség vagy hatalom számára is vonzóbb vagy legalábbis elfogadhatóbb partnerré vált.

Most, hogy az elmúlt években megszilárdult a pragmatikus és lényegében ideológiamentes Oroszország politikai, gazdasági és katonai helyzete, és a Putyin által kialakított hatalmi rendszer folytonossága is biztosítottnak látszik, Oroszország számára eljött annak az ideje, hogy maximálisan kiaknázza –  centrális eurázsiai pozíciójából adódó – előnyös geopolitikai helyzetét.

Oroszország megerősödését a fő rivális, az Egyesült Államok kétszeresen is elősegítette. Egyrészt nyilvánvaló világpolitikai dominanciájával, minden más hatalmat messze megelőző katonai erejével kiváltotta az autonómiájukhoz ragaszkodó hatalmak fokozódó ellenállását és egymással való erősödő szövetkezési készségét, másrészt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tovább mélyítette a kommunizmus összeomlása után új erőre kapó ideológiai elhivatottságát, ami korlátlannak tűnő geopolitikai mozgásterét jócskán beszűkítette.

Az a tény, hogy néhány ország – Kubától Venezuelán keresztül Észak-Koreáig – megpróbál szembeszegülni az amerikai túlhatalommal, olyan geopolitikai kuriozitás, ami nem okoz gondot az Übermachtnak vagy hyper-puissance-nak, ahogy a németek és a franciák – némi irigységgel vegyes csodálattal – ma Amerikát nevezik. Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló –  állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan, de biztosan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.

Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem tekinthető tényleges geopolitikai szereplőnek. Az európai kvázi-alkotmány életbelépése azonban lehetővé fogja tenni, hogy a tagállamok egy szűkebb (belső) köre egyfajta szuperkormányt hozzon létre anélkül, hogy ezzel az EU meglévő kereteit szétrombolná. Ha ez a geopolitikai mutáció elmarad, Európa az Amerika és Eurázsia közötti rivalizálás puszta színterévé válik.

Az elkövetkező időszak világeseményeit alapvetően az fogja meghatározni, hogy a Bush-korszak után kialakul-e Amerika és Eurázsia között a globális geopolitikai egyensúly, vagy az Egyesült Államok továbbra is egy “olyan unipoláris rendszert részesít előnyben, amelyben ő lehetne az uralkodó hatalom”, és továbbra is “úgy lép fel, mintha egy ilyen rendszer létezne”. Samuel P. Huntington már egy évtizeddel ezelőtt, a Clinton-kormányzat vége felé figyelmeztetett a The Lonely Superpower című tanulmányában[2], hogy a hidegháborút és a Szovjetunió széthullását követő években valóban volt a világpolitikában egy “unipoláris momentum”, de “ezen a momentumon már túl vagyunk”. A gazdasági szankciók politikája és a katonai intervenció, “az Egyesült Államok két fő kényszerítő eszköze” nem bizonyult hatékonynak, és – ami nem kevésbé fontos körülmény – “az Egyesült Államoknak nincs meg a megfelelő belpolitikai háttere ahhoz, hogy az unipoláris világot megteremthesse”.

George W. Bush ezt a maradék belpolitikai hátteret nyilvánvalóan felélte. Ebből azonban még nem következik, hogy azok a nem lebecsülendő erők, amelyeket változatlanul lenyűgöz az unipoláris momentum világkorszakká tágításának víziója, belenyugodtak abba, hogy most legalább nyolc évig – vagy még tovább – kell várniuk, amíg elképzeléseik megvalósításával újból megpróbálkozhatnak. Ezért biztosra lehet venni, hogy a belpolitikai kockázatokkal immár nem számoló Bush-kormányzat a 2009. január 20-ig még rendelkezésére álló időben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy radikális külpolitikai céljait követve meghiúsítsa a körvonalazódó világegyensúlyt. Minden választási lehetőséget – tehát egy új háborús front megnyitását is! – szem előtt tartva arra fog törekedni, hogy a Nílus völgyétől az Indus völgyéig húzódó közel-keleti hadszíntéren döntő győzelmet arasson “a terror”, vagy ahogy újabban mondják, “az iszlamisták” vagy “a dzsihadisták” elleni “háború”-ban.

Amerika van olyan hatalmas, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy katonai értelemben vereséggel felérő győzelmeket arasson Irakban és most már egyre nyilvánvalóbban Afganisztánban is, ha ezen az áron biztosíthatja a térség fölötti hegemóniáját. De pontosan a már eddig fizetett súlyos ár miatt nem elégedhet meg holmi félmegoldással. Magyarán: nem engedheti meg, hogy Irán dacoljon vele, azt pedig különösen nem, hogy ezt eurázsiai szövetségesei, Oroszország és Kína nyílt és Európa csendes támogatásával tegye.

Irán geopolitikai közömbösítése – ha lehet, békés úton, ha nem, akkor háborúval –, már túlmutat a szűk közel-keleti térségen és a lokális geopolitikai érdekeken, és alapvetően arra irányul, hogy elősegítse Eurázsia végleges és visszavonhatatlan geopolitikai feldarabolását. A pillanatnyilag legaktívabb és legütőképesebb rivális, Oroszország Európától és Kínától való elszigetelése ugyanezt a célt szolgálja.

Álláspontunk szerint ez a politika visszafelé fog elsülni, vagyis ahelyett, hogy megerősítené, meggyengíti az Egyesült Államok globális pozícióit, nagyon nehéz helyzetbe sodorja Amerika feltétlen szövetségeseit, és megadja a döntő lökést az eurázsiai geopolitikai szinergia konszolidálódásához. Mindez a Fehér Ház új – minden bizonnyal demokrata párti – elnöke és annak kormányzata számára gyakorlatilag nem hagy más választási lehetőséget, mint hogy a fentebb említett globális geopolitikai egyensúly kialakítására és megszilárdítására törekedjék a folyamatosan erősödő Eurázsiával, és igyekezzék a tengeri hatalmának és technológiai fölényének köszönhetően egy ideig még fennmaradó világelsőségét a súlyos világproblémák megoldásának elősegítésére felhasználni.

Ha azonban az Egyesült Államok nem fog belenyugodni a globális hegemónia fokozatos elveszítésébe, könnyen háborúba keveredhet valamelyik meghatározó eurázsiai hatalommal vagy azok valamilyen koalíciójával. Szergej Karaganov professzor, a moszkvai Council on Foreign and Defense Policy elnöke A New Epoch of Confrontationcímű cikkében[3] számol egy ilyen lehetőséggel, George Friedman, a Stratfor vezérigazgatója pedig legújabb, The Next 100 Years: A Forecast for the 21st Century című könyvében[4] mintegy geopolitikai alapelvként szögezi le, hogy „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”, hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Ezzel egy olyan, az 1914-eshez vagy az 1941-eshez hasonló világháborús helyzetbe kerülne az emberiség, amelyre vonatkozóan semmiféle értelmes hipotézist nem tudunk megkockáztatni.

A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és lényegében párhuzamosan halad egy ilyen irányú globális politikával. De tehetetlen egy olyan globális aktorral szemben, amely nem okul balsikereiből, és bármi áron fel akarja borítani ezt az egyensúlyt.

A szerző filozófus

 

 

Kategóriák: Uncategorized | Közvetlen hivatkozás.


Hozzászólás

Jó nyaralást

Válasz Alcibiadesnek

07. 14.

Nem véletlen, hogy jó ideje egyáltalán nem foglalkoztam Európával, sem konkrétabban Németországgal és Franciaországgal. Egyszerűen nincs önálló szerepük a globális geopolitikában, és ami még ennél is elképesztőbb: nincs autonóm szerepük az európai (regionális) politikában sem. Akarattalanul sodródnak a tényleges geopolitikai játékosok (Amerika, Kína, Oroszország) zavaros és egységes irányt természetszerűen nem biztosító farvizén. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyértelmű katonai és politikai támogatását élvező balti-lengyel-román-ukrán intermarium-térségre ez természetesen nem vonatkozik, hiszen ez az ún. keleti szárny pontosan tudja, mit akar: Oroszország radikális meggyegülését, vagyis az orosz nagyhatalmi státus megszűnését és ezzel párhuzamosan – Lengyelország és Románia esetében – saját keleti expanziójuk előmozdítását. Ami természetesen sok bonyodalommal jár majd. Nemcsak a keleti szárnyon belüli zűrzavarokkal és konfliktusokkal, hanem a Nyugat- és Kelet-Európa közötti ellentétek elmélyülésével, amiről Mearsheimer is beszélt.

Németország külön kérdés, amellyel – igazad van – most már foglalkozni kell. És természetesen – hogy a te kedvenc kategóriádat használjam – Európa fragmentálódásával és ennek következményeivel is. És persze a kelet-ázsiai háborús helyzetről, de még a Közel-Keletről sem szabad közben megfeledkezni. Jó nyaralást, neked és mindenkinek.

Kategóriák: Uncategorized | Közvetlen hivatkozás.


2 hozzászólás

Tragikus igazság

A történelem kíméletlen ítéletet fog mondani az Egyesült Államokról és szövetségeseiről felettébb ostoba Ukrajna-politikájuk miatt.   

07. 06.

Joe Biden július 2-án az alábbi tweet-üzenetet küldte „a benzinkutakat vezető és az árakat megszabó cégeknek”:

Az üzenetem egyszerű: háborús időket élünk és globális veszedelem fenyeget bennünket. Vigyék le az árakat a kutaknál, hogy azok tükrözzék a költségeket, amelyeket a termékért fizetnek. És most rögtön.

Ez a rövid szöveg tökéletes szintézise Biden mélységesen irreális világképének. Mindenekelőtt, mint Jeff Bezos, az Amazon és a Washington Post tulajdonosa egy válasz-tweetben feljajdult:

Az infláció túl fontos kérdés ahhoz, semhogy a Fehér Ház sorozatosan ilyen nyilatkozatokat tegyen. Ez vagy színtiszta félrevezetés vagy az alapvető piaci dinamika teljes félreértése.

De ennél talán még sokatmondóbb az a különös mód, ahogy az elnök az ukrajnai háborúhoz viszonyul. Az amerikaiakat – a saját, nem éppen kicsi országukon kívül – egy egész óceán és az európai kontinens bő fele választja el az Ukrajna, Belarusz és az európai Oroszország által alkotott mai Kelet-Európától. Amely tehát nagyon messze van mondjuk Texastól vagy pláne Kaliforniától. Biden mégis azt képzeli, hogy ami az ő számára a jelek szerint létfontosságú kérdés, azt ugyanolyan alapvetőnek tartja az átlagamerikai is, akit viszont az érdekel, hogy egy gallon benzin ára megint több, mint öt dollár.[1]

De végül is miért tekinti ő ezt létfontosságú és tulajdonképpen személyes kérdésnek?

John Mearsheimer egy nagyon fontos júniusi előadásában (amelyre mindjárt kitérek) hivatkozik egy Washington Postcikkre, amelyből kiderül, hogy Biden Obama idejében, mint alelnök, támogatta Ukrajna Nato-tagságát,  Oroszországgal kapcsolatban pedig a keményvonalasok közé tartozott. A Krím elfoglalása után és a donbaszi harcok idején Antony Blinkennel és Victoria Nulanddel együtt[2] szeretett volna modern fegyvereket küldeni az ukránoknak, de az esetleges eszkalációtól tartó Obama ezt megakadályozta. Obama álláspontja szempontjából döntő szerepe volt Merkel német kancellárnak, aki 2015. februári fehér házi látogatása során meggyőzte az akkori elnököt, hogy hasznosabb, ha fegyverek küldése helyett inkább a diplomáciai erőfeszítéseket részesíti előnyben.

Biden az ukrán kérdésben ezzel szemben inkább jó barátjával, a harcias John McCain republikánus szenátorral értett egyet, akivel együtt vett részt például Porosenko, a Janukovics utáni nacionalista és Nyugat-barát ukrán elnök beiktatásán.

Az afganisztáni háborút illetően viszont Biden határozottan kivonulás-párti volt, de Obama ebben a kérdésben sem értett egyet vele. Világos tehát, hogy elnökként úgy érezhette, hogy végre érvényesítheti a saját prioritásait, és ennek megfelelően válogatta össze legközelebbi munkatársait is.[3]

07. 08.

Most pedig lássuk Mearsheimer 2022. június 16-án a firenzei European Union Institute-ban megtartott előadásának a legfontosabb részeit[4]:

Az ukrajnai háború egy többdimenziós katasztrófa, amely valószínűleg még sokkal rosszabb lesz a belátható jövőben. Ha egy háború sikeres, kevés figyelmet fordítanak az okaira, de ha katasztrofálisak a következményei, nagyon fontossá válik megérteni, hogyan történhetett meg. Az emberek szeretnék megtudni: hogyan jutottunk ilyen szörnyű helyzetbe?    

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok és Nato-szövetségesei döntő szerepet játszottak azokban az eseményekben, amelyek az ukrajnai háborúhoz vezettek – most pedig központi szerepük van a háború menetében – helyénvaló megvizsgálni mekkora felelősség terheli a Nyugatot ezért a megpróbáltatásért.

Két fő szempontot tartok szem előtt.

Először: az Egyesült Államok a legfőbb felelős az ukrajnai válság kialakulásáért. Ez nem jelenti annak a kétségbe vonását, hogy Putyin kezdte el a háborút, és hogy ő a felelős azért, ahogyan Oroszország folytatja ezt a háborút. Közponi állításom az, hogy az Egyesült Államok olyan Ukrajna-   politikát folytatott, amelyet az orosz vezetők egzisztenciális veszélynek tekintettek, amint ezt hosszú évek óta ismételten leszögezték. Legfőképpen arról az amerikai rögeszméről beszélek, hogy Ukrajnát fel kell venni a Nato-ba, és nyugati védőbástyává kell tenni az orosz határon. A Biden-adminiszráció nem volt hajlandó arra, hogy ezt a veszélyt diplomáciai úton hatástalanítsa, sőt 2021-ben újból elkötelezte magát Ukrajna Nato-tagsága mellett. Putyin erre a február 24-i invázióval válaszolt.            

Másodszor: a Biden-adminisztráció azzal válaszolt a háború kitörésére, hogy megdupázta a tétet Oroszországgal szemben. Washington és nyugati szövetségesei el vannak szánva arra, hogy döntő vereséget mérjenek Oroszországra Ukrajnában, és hogy átfogó szankciókat alkalmazva nagyban meggyengítsék Oroszországot. Az Egyesült Államok nem mutat komoly érdeklődést a háború diplomáciai megoldása iránt, ami azt jelenti, hogy a háború még hónapokig, ha nem évekig fog tartani. Ez alatt Ukrajnát, amely már eddig is súlyosan megszenvedett, még több baj fogja érni. A lényeg az, hogy ezzel az Egyesült Államok végzetes út felé tereli Ukrajnát. Ezenfelül fennáll annak a veszélye, hogy a háború eszkalálódik, és a Nato belekeveredhet a harcba, amelyben atomfegyvereket is bevethetnek. Veszedelmes időket élünk.  

Az egész válság fő gyökere az a nyugati törekvés, hogy Ukrajnát védőbástyává tegyék az orosz határon. Ennek a stratégiának három ága van: Ukrajna EU-integrációja, Ukrajna Nyugat-barát liberális demokráciává való átalakítása, és a legfontosabb: Ukrajna bekebelezése a Nato-ba. A stratégiát a 2008 áprilisi bukaresti Nato-csúcson indították el, amikor bejelentették, hogy Ukrajna és Grúzia a szövetség „tagjai lesznek”. Az orosz vezetők azonnal felháborodottan tiltakoztak, világossá téve, hogy ezt a döntést egzisztenciális fenyegetésnek tekintik, és nem fogják megengedni egyik országnak sem, hogy csatlakozzon. Egy megbecsült orosz újságíró szerint Putyin „nagyon dühös lett”, és arra figyelmeztetett, hogy „amennyiben Ukrajna csatlakozik a Nato-hoz, ezt a Krím és a keleti tartományok nélkül fogja megtenni. Egyszerűen szét fog esni”.[5]          

Amellett hogy a Nato mindent megtett azért, hogy az ukrán hadsereget minél ütőképesebbé tegye, Ukrajna Nato-tagságának és a Nyugatba való integrálásának a politikai kontextusa 2021-ben megváltozott. Mind Kijevben, mind pedig Washingtonban újult erővel igyekeztek elérni ezeket a célokat. Zelenszkij elnök, aki soha nem mutatott nagy lelkesedést Ukrajna Nato-tagsága iránt, és aki 2019 márciusi elnökké választása előtt azt ígérte, hogy együtt fog működni Oroszországgal a válság megoldása érdekében, 2021 elején  irányt változtatott, és nemcsak a Nato-bővítést karolta fel, hanem Moszkvával szemben is keményen lépett fel. Több olyan intézkedést is hozott – például betiltotta az oroszbarát tv-állomásokat és Putyin egyik közeli barátja ellen hazaárulás miatt eljárást kezdeményezett –, amelyekről tudhatta, hogy  feldühítik Moszkvát. 

Biden elnök, aki 2021 januárjában költözött be a Fehér Házba, régóta elkötelezett híve volt Ukrajna Nato-csatlakozásának, Oroszországgal kapcsolatban pedig a szuperhéják közé tartozott. Nem volt tehát meglepő, hogy 2021. június 14-én a Nato az alábbi nyilatkozatot tette közzé brüsszeli éves csúcsértekezletén: 

Megújítjuk azt a 2008-as bukaresti csúcson hozott döntésünket, hogy Ukrajna a szövetség tagja lesz, a tagsági akcióterv pedig ennek a folyamatnak a szerves részét képezi.

2021. szeptember 1-én Zelenszkij látogatást tett a Fehér Házban, ahol Biden világossá tette, hogy az Egyesült Államok „szilárdan elkötelezte magát Ukrajna euroatlanti törekvései mellett”. Majd 2021. november 10-én Antony Blinken külügyminiszter és ukrán megfelelője, Dmytro Kuleba aláírt egy fontos dokumentumot, az Amerikai-ukrán stratégiai partnerségi Chartát. Ez explicit módon hivatkozik nemcsak azokra a kötelezettségvállalásokra, amelyeket Zelenszkij és Biden az ukrán-orosz stratégiai partnerség megerősítése érdekében tett, hanem újólag kinyilvánítja az Egyesült Államok ragaszkodását is a bukaresti csúcson elfogadott Nyilatkozathoz.     

Röviden, nem fér kétség ahhoz, hogy 2021 elejétől kezdve Ukrajna gyors ütemben közeledett a Nato-csatlakozás felé.

Hogy megbírkózzon ezzel a növekvő fenyegetéssel, Putyin 2021 februárja és 2022 februárja között egyre nagyobb számú orosz katonaságot állomásoztatott az ukrajnai határon. A célja az volt, hogy rábírja Bident és Zelenszkijt, hogy állítsák le Ukrajna nyugati integrációját. 2021. december 17-én Moszkva egy-egy levelet küldött a Biden-adminisztrációnak és a Nato-nak, amelyekben írásbeli garanciákat kért arról, hogy 1) Ukrajna nem fog a Nato-hoz csatlakozni, 2) nem helyeznek el támadó fegyvereket Oroszország határain, és 3) az 1997 óta Kelet-Európába telepített katonaságot és felszerelést átviszik Nyugat-Európába.    

Putyin logikája teljesen érthető kellene hogy legyen az amerikaiak számára, akik régóta ragaszkodnak a Monroe-elvhez, amely szerint egyetlen távoli nagyhatalomnak sem engedhető meg, hogy bármiféle katonai erőt helyezzen el a nyugati féltekén.  

Megjegyezném, hogy Putyinnak a háború előtti hónapokban tett nyilatkozataiban egy szemernyi bizonyíték sincs arra, hogy ő fontolgatta volna Ukrajna elfoglalását vagy Oroszországhoz csatolását, és még kevésbé arra, hogy további kelet-európai országokat is meg akart volna támadni. Más orosz vezetők szintén hangsúlyozták a Nato-bővítés központi szerepét az ukrajnai válság kialakulásában. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2022. január 14-i sajtóértekezletén leszögezte, hogy „mindennek a kulcsa annak garantálása, hogy a Nato  nem fog kelet felé terjeszkedni”.    

Putyin és Lavrov ezirányú erőfeszítései azonban teljes kudarcot vallottak. Antony Blinken külügyminiszter Oroszország december közepi követeléseire csak ennyit válaszolt: „Nincs változás. Nem lesz semmi változás.” Putyin errefel megindította az Ukrajna elleni inváziót, hogy elejét vegye a Nato részéről szerinte fenyegető veszélynek.

Ez a háború teljes katasztrófa Ukrajna számára. Mint már jeleztem, Putyin 2008-ban egyértelművé tette, hogy inkább szétrombolja Ukrajnát, de megakadályozza a Nato-hoz való csatlakozását. Most beváltja az ígéretét. Az orosz haderő elfoglalta Ukrajna területének 20 százalékát, és elpusztított vagy súlyosan megrongált sok ukrán várost és községet. Több mint 6 és fél millió ukrán menekült el az országból, miközben több mint 8 millióan hagyták el a hazájukon belül a lakóhelyüket. Sokezer ukrán – köztük sok ártatlan civil – halt meg vagy szenvedett súlyos sérülést, és az ukrán gazdaság romokban hever. A Világbank szerint az ukrán gazdaság 2022-ben 50 százalékkal esik vissza. Becslések szerint Ukrajnát közel 100 milliárd dollárnyi kár érte, és majdnem ezer milliárdra lesz szükség ahhoz, hogy újjáépítsék az országot. Közben Ukrajnának nagyjából 5 milliárd dollárra van szüksége havonta ahhoz, hogy a kormányt működésben tartsa.        

Nos, milyenek akkor a háború befejezésének és egy békemegállapodásnak a kilátásai a következő hónapokban? Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de semmilyen esélyt nem látok erre. Pesszimizmusomnak az a fő oka, hogy mind Oroszország, mind pedig az Egyesült Államok mélyen elkötelezett a győzelem mellett, és lehetetlenség egy olyan megállapodást összehozni, amelyben mindkét fél győzedelmeskedik. Hogy konkrétabb legyek, Oroszország szempontjából az a megállapodás kulcsa, hogy Ukrajna semleges állammá váljon, és lemondjon a nyugati integráció perspektívájáról. De ez a kimenetel elfogadhatatlan a Biden-adminisztráció és az amerikai külpolitikai establishment nagy része számára, mert Oroszország győzelmét jelentené.    

Persze az ukrán vezetőknek is van ebben a kérdésben szerepe, és csak remélni lehet, hogy ki fognak állni a semlegesség mellett, hogy megkíméljék az országukat a további szenvedéstől. Valóban, Zelenszkij kitért röviden erre a lehetőségre, de soha nem törekedett rá komolyan. Kicsi annak az esélye, hogy Kijev elfogadja a semlegesítést, mivel az ukrajnai ultranacionalistáknak, akik jelentős hatalommal rendelkeznek, eszük ágában sincs engedni az orosz követeléseknek, különösen azoknak, amelyek Ukrajna külpolitikai mozgásterére vonatkoznak. A Biden-adminisztráció és a Nato keleti szárnyához tartozó országok – mint Lengyelország és a balti államok – nagy valószínűséggel támogatják az ukrajnai ultranacionalistákat ebben a kérdésben.          

A dolgokat még tovább bonyolítja, hogy nem világos, mi lesz a sorsa azoknak a jelentős területeknek, amelyeket Oroszország a háború kezdete óta elfoglalt, sem az, hogy mi lesz a Krímmel. Nehéz elképzelni, hogy Moszkva önként lemondjon bármilyen, jelenleg a birtokában lévő ukrán területről, az egész területről nem is beszélve, hiszen Putyin területi céljai ma valószínűleg nem ugyanazok, mint a háború előtt voltak. És ugyanolyan nehéz elképzelni azt is, hogy bármelyik ukrán vezető elfogadna egy olyan megállapodást, amely lehetővé tenné Oroszország számára, hogy megtartson bármilyen ukrán területet, talán a Krímet kivéve. Remélem, hogy tévedek, de a fentiek miatt gondolom azt, hogy ennek a pusztító háborúnak nem lesz egyhamar vége.    

Az amerikai politikának két jelentős következménye van. Először is nagyban fokozza azt az egzisztenciális fenyegetést, amellyel Moszkva ebben a háborúban szembenéz, és ami még sokkal fontosabbá teszi számára, hogy felülkerekedjék Ukrajnában. Ezzel egyidejűleg azt is jelenti , hogy az Egyesült Államok mindenképpen be akarja biztosítani, hogy Oroszország veszíteni fog. A Biden-adminisztráció immár annyi mindent fektetett be ebbe a háborúba – mind anyagilag, mind retorikai szempontból –, hogy egy orosz győzelem megalázó vereség [devastating defeat] lenne Washington számára.

Mind a két fél nyilvánvalóan nem győzhet. Ráadásul komoly esély van arra, hogy az egyik fél elkezdjen csúnyán veszíteni. Ha az amerikai politika sikerrel jár, és az oroszok veszítenek az ukránokkal szemben a harctéren, Putyin atomfegyverekhez nyúlhat, hogy megmentse a helyzetet. Avril Haines, az amerikai nemzeti hírszerzés igazgatója azt mondta a fegyveres erők szenátusi bizottságában májusban, hogy ez az egyik olyan helyzet, amely arra késztetheti Putyint, hogy  atomfegyvereket használjon. Azokat, akik ezt valószínűtlennek tartják, arra szeretném emlékeztetni, hogy a Nato a hidegháború idején hasonló helyzetben tervbe vette az atomfegyverek használatát. Ha Oroszország megtenné ezt a lépést, lehetetlen megmondani, hogy a Biden-adminisztráció erre hogyan reagálna, de nyilván nagy nyomás nehezedne rá, hogy ellencsapáshoz folyamodjon, közel hozva egy nagyhatalmak közötti atomháború lehetőségét. Egy visszás paradoxon játszik itt közre: minél sikeresebbek a nyugati szövetségesek ebben a háborúban, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy a háború nukleárissá válik.

Most pedig fordítsuk meg a helyzetet, és nézzük meg, mi történik akkor, ha a Nato-szövetségesek lesznek kénytelen szembenézni a vereséggel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az oroszok felmorzsolják az ukrán hadsereget, és a kijevi kormány tárgyalni kezd egy békemegállapodásról, hogy megmentse, ami az országból még megmenthető. Ebben az esetben nagy nyomás nehezedne az Egyesült Államokra és szövetségeseire, hogy még mélyebben belebonyolódjanak a harcokba, ami azt jelenti, hogy a Nato a szó szoros értelmében hadiállapotba kerülne Oroszországgal. Ez a másik olyan szcenárió, Avril Haines szerint, amelyben az oroszok atomfegyverekhez folyamodhatnak.

Valószínű, hogy ennek a háborúnak további katasztrofális következményei is lesznek. Például jó okunk van azt gondolni, hogy a háború globális élelmiszerválsághoz vezet, amelyben sokmillió ember fog meghalni.

Ezenkívül az Oroszország és a Nyugat közötti viszony olyannyira elmérgesedett, hogy hosszú időbe fog telni a helyrehozása. És mindaddig ez a mély ellenségeskedés táptalaja lesz az instabilitásnak szerte a világban, de legfőképpen Európában. Egyesek erre azt mondhatják, hogy van itt egy pozitívum is: a nyugati országok közötti viszonyok érezhezően megjavultak az ukrajnai háborúnak köszönhetően. Ez egyelőre igaz, de a felszín alatt mély repedések vannak, amelyek idővel meg fognak mutatkozni. A kelet- és nyugat-európai országok közötti kapcsolatok például meg fognak romlani, ha a háború elhúzódik, mivel nem ugyanazok az érdekeik és a konfliktussal kapcsolatos nézeteik.       

Végezetül a konfliktus máris súlyosan ártott a globális gazdaságnak, és ez a helyzet idővel csak rosszabbodni fog. Jamie Diamond, a JPMorgan Chase vezérigazgatója szerint egy gazdasági „hurrikán”-ra kell felkészülnünk. Ha igaza van, ezek a gazdasági megrázkódtatások kihatással lesznek minden nyugati ország politikájára, aláássák a liberális demokráciát, és meg fogják erősíteni mind baloldali, mind pedig jobboldali ellenfeleit. Az ukrajnai háború gazdasági következményei ezen túlmenően kiterjednek a föld valamennyi országára.

Konklúzió

Egyszerűn szólva, a folyamatban lévő ukrajnai konfliktus egy kolosszális katasztrófa, és ez – mint előadásom elején jeleztem – az egész világon arra fogja késztetni az embereket, hogy feltárják az okait. Azok, akik hisznek a tényekben és a logikában, hamar felfedezik, hogy ezért főként az Egyesült Államok és szövetségesei a felelősek. A 2008 áprilisi döntés Ukrajna és Grúzia Nato-csatlakozásáról elkerülhetetlenül az Oroszországgal való konfliktushoz vezetett. Ennek a végzetes elhatározásnak a Bush-adminisztráció volt a fő kitervelője, de az Obama-, a Trump- és a Biden-adminisztráció minden alkalommal ráduplázott erre a politikára, Amerika szövetségesei pedig engedelmesen követték Washingtont. Bár az orosz vezetők világosan megmondták, hogy Ukrajna Nato-tagsága „a legfényesebb vörös vonal” átlépését jelenti, az Egyesült Államok nem volt hajlandó megegyezésre jutni Oroszország legmélyebb biztonsági aggályaival kapcsolatban, és hajthatatlanul arra törekedett, hogy Ukrajnát a Nyugat bástyájává tegye Oroszország határán.          

A tragikus igazság az, hogy amennyiben a Nyugat nem terjesztette volna ki a Nato-bővítést Ukrajnára is, nem valószínű, hogy ott ma háború folyna, a Krím pedig még mindig Ukrajnához tartozna. Összefoglalva, Washington központi szerepet játszott abban, hogy Ukrajnát a pusztulás útjára vezették. A történelem kíméletlen ítéletet fog mondani az Egyesült Államokról és szövetségeseiről felettébb ostoba Ukrajna-politikájuk miatt.    

07. 10.

Mearsheimer kissé száraz, sok új meglátást vagy szempontot nem tartalmazó prózája a maga egészében mégis lehengerlő. Mint Gérard Araud volt francia washingtoni nagykövet is rámutat, döntően az a tény vezetett a háborús katasztrófához, hogy Európának nincs saját biztonsági architektúrája. Oroszország közvetlenül a Nato-val, vagyis egy abszolút amerikai dominanciájú szövetségi rendszerrel áll szemben, amely nem ismeri el azt, hogy Moszkvának is megvannak Európában (konkrétan Kelet-Európában és a Balkánon) a saját legitim biztonsági érdekei.

De a felelősségben Európa, közelebbről az Európai Unió is osztozik, amennyiben képtelen a saját érdekeit, ha kell, Amerikával szemben is érvényesíteni. Ezt Németország és Franciaország, az Unió két kulcsországa úgy-ahogy még megtette 2008-ban, a bukaresti Nato-csúcson, megakadályozva a Nato-tagsági akcióterv (MAP) megadását Ukrajnának[6], majd újólag 2014-2015-ben, amikor elfogadtatták Ukrajnával az ún. minszki megállapodást. Miután azonban Joe Biden 2021 januárjában hivatalba lépett, a helyzet – mint ezt Mearsheimer külön kiemeli – alapvetően megváltozott. A Biden-adminisztráció, amelyet az európai szövetségesek – Németországgal az élen – a trumpi „rémálom” után lelkesen üdvözöltek, egyértelműen beállt az eleve csak kénytelenségből elfogadott minszki megállapodást mindenestül elutasító Ukrajna mögé, és ezzel gyakorlatilag kipenderítette a németeket és a franciákat a nyugati–ukrán relációból, és a Putyinnal való tárgyalási hajlandóságukat is megfosztotta minden tényleges tartalomtól.

A Nato újból kilátásba helyezte a tagsági akciótervet, majd 2021 folyamán Washington olyan szintre emelte az amerikai-ukrán „stratégiai partnerséget”, hogy az, ha de jure nem is jelentett Nato-tagságot, gyakorlatilag a Nato „külső” tagjává tette Ukrajnát. Ez tökéletesen megfelelt mind a két félnek. A Biden-adminisztráció a Thomas Wright által már 2017-ben részletesen kidolgozott All Measures Short of War stratégiáját követve nem akart katonákat küldeni Ukrajnába és formális háborúba keveredni Oroszországgal, és ezért számára kényelmes volt, hogy a Nato 5. cikkelye nem kötelezi. Az ukránoknak pedig nem amerikai katonákra volt elsősorban szüksége, hanem fegyverekre és pontos hírszerzési információkra, és ezekre biztosan számíthatott.

Thomas Wrightról, a Nemzetbiztonsági Tanács stratégiai igazgatójáról legutóbb május 12-én és május 5-én írtam. Most azonban egyik régebbi, 2021 március 8-i bejegyzésemet idézném fel vele kapcsolatban. Ebben részletesen ismertettem az amerikai szenátus védelmi bizottsága előtti 2021. március 2-i meghallgatására készített szövegét, amelyből most idéznék is egy rövid részletet:

A háború utáni amerikai világrend legfontosabb elemei nem az ENSZ és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, hanem az egészséges [értsd: az amerikai hegemóniát biztosító] regionális rendek. Amerika legnagyobb sikere a 2. világháború után az volt, hogy Nyugat-Európában és Észak-Kelet-Ázsiában létrehozott egy olyan rendet, amely véget vetett a német és a japán imperializmusnak, és megalapozta a  közös jólétet. Ha ezek a regionális rendek szétesnek, ez lesz a sorsa a globális rendnek is.  

Ne lepődjünk meg azon, hogy Kína és Oroszország a regionális dimenzióra összpontosít. Végeredményben a jelentős hatalmakat elsősorban a közvetlen környezetük érdekli, nem pedig a globális vezető szerep absztrakt fogalmai. De a regionális rendek sebezhetősége teszi a globális rendet is sebezhetővé. 

Ha a nemzetközi rendet érheti komoly kihívás, akkor az nagy valószínűséggel regionális szinten fog bekövetkezni.

07. 11.

Tekintsünk most el Kínától és Kelet-Ázsiától, és koncentráljunk Európára. A 2. világháború utáni geopolitikai helyzetben, a Szovjetúnió egész Kelet-Európára és Kelet-Közép-Európára kiterjedő katonai és politikai jelenléte idején, amikor fennált annak a reális veszélye, hogy a szovjet befolyás esetleg Nyugat-Európára is kiterjedhet (Franciországban és Olaszországban például jelentős volt az egyértelműen szovjetbarát kommunista pártok szerepe), érthető volt, hogy Nyugat-Európa elfogadta az észak-atlanti katonai és politikai szövetségen alapuló amerikai katonai és politikai regionális hegemóniát. Mint ahogy az is, hogy Amerika pedig támogatta a nyugat-európai országok gazdasági integrációját, amely biztosította a folyamatos gazdasági fejlődést és ezzel megalapozta a térség társadalmi és politikai stabilitását.

Miután 1999 és 2020 között 14 kelet-közép-európai és balkáni ország csatlakozott a Nato-hoz, majd – az ukrajnai háború kitörése után – Svédország és Finnország 2002 májusában hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét, a háborúban álló Ukrajna pedig a csatlakozásra vár, nyilvánvalóvá vált, hogy amerikai szempontból itt mostmár nemcsak nyugat-európai, hanem olyan – változatlanul az amerikai katonai és politikai hegemónián alapuló – összeurópai  „regionális rend”-ről beszélhetünk, amelyben Oroszországnak nincs és nem lehet semmiféle szerepe. De – és ez nem kevésbé elképesztő ebben a stratégiai konstrukcióban – nincs és nem lehet semmiféle autonóm szerepe a kontinentális Nyugat-Európának, valamint Kelet-Közép-Európának sem, hiszen egy ilyen autonóm szerepnek pontosan az lenne az értelme, hogy Oroszországgal egy, a  kölcsönös érdekeken alapuló közös európai biztonsági és gazdasági architektúrát alakítsanak ki.

Ezt a tarthatatlan helyzetet végül is Oroszország elégelte meg, és – Wright helyesnek bizonyuló prevíziójának megfelelően – az európai és nemzetközi rendet Moszkva részéről „regionális szinten” valóban „komoly kihívás” érte. Mivel Xi Jinping kínai elnök ősszel esedékes újraválasztását követően – gyakorlatilag bármikor – arra lehet számítani, hogy hasonló kihívás éri – mégpedig Kína részéről – a szintén amerikai hegemónián alapuló kelet-ázsiai regionális rendet is, nagy valószínűséggel állítható, hogy az európai rendhez hasonlóan ez utóbbi is szét fog esni.

Pontosabban, az európai és kelet-ázsiai regionális hegemóniájához ragaszkodó Egyesült Államok számára csak két lehetőség marad: vagy eléri azt, hogy Ukrajna és Tajvan, valamint a térségbeli szövetségesek egyre nagyobb mértékű katonai támogatásával Oroszország és Kína a harctéren szenvedjen vereséget (akár részt vesznek ebben amerikai katonák, akár nem), vagy Ukrajna kettészakad, Tajvan pedig egyesülni fog Kínával, ami azt fogja jelenteni, hogy az említett regionális rendek szétesésével az ún. globális rend is szétesik, vagyis véget ér az amerikai világhegemónia korszaka.


[1] A Rasmussen június 30-i felmérése szerint a választókat érdeklő legfontosabb kérdések (fontossági sorrendben): 1) emelkedő üzemanyagárak, 2) infláció, 3) a gazdaság, 4) erőszakos bűncselekmények, 5) a választások tisztasága, 6) iskolaügyek, 7) abortusz, 8) választási csalás, 9) illegális bevándorlás. A médiákban szereplő legfontosabb kérdések: 1) klímaváltozás, 2) az ukrajnai háború, 3) a kapitóliumi zavargások kivizsgálása, 4) koronavírus, 5) LMBTQ-ügyek. Mint látható az öt legfontosabb média-téma nem szerepel a választókat érdeklő legfontosabb kérdések között.

[2] Antony Blinken 2009 és 2013 között Joe Biden nemzetbiztonsági tanácsadója, majd 2004 decemberétől külügyminiszterhelyettes volt. Victoria Nuland pedig az európai és eurázsiai ügyekért felelt a Külügyminisztériumban. 2014-ben kulcsszerepe volt az oroszbarát Janukovics megbuktatásában.

[3] Vö. How Russia’s aggression in Ukraine in 2014 and 2015 is shaping Biden’s actions today. WP, 2022. márc. 21.

[4] Vö. John J. Mearsheimer: The causes and consequences of the Ukraine crisis. The National Interest, 2022. jún. 23. Az ún. realista iskola fő képviselője már 2014-ben is a Nyugat felelősségét hangoztatta Ukrajnával kapcsolatban. Lásd erről Mearsheimer és a realizmus című 2020. januári bejegyzésemet.

[5] Vö. Mikhail Zygar: All the Kremlin’s Men: Inside the Court of Vladimir Putin. New York, Public Affairs, 2016. 153-154. Zygar, az egyetlen független orosz tévécsatorna volt főszerkesztője, könyvében leírja, hogy amikor Putyin megérkezett a 2008-as bukaresti csúcsértekezletre, amelyre őt is meghívták, a szövetség, Merkel és Sarkozy javaslatára, már elhatározta, hogy Ukrajna egyelőre nem kapja meg a Nato-tagsági akciótervet (MAP), de a tagság nyitva marad számára. Putyin pontosan látta, hogy Ukrajna egy napon a Nato tagja lesz, mint a csúcsértekezlet zárónyilatkozata ezt explicit módon ki is mondja. Lásd még: Rajan Menon & William Ruger: Nato enlargement and US grand strategy: a net assessment. International Politics, vol. 57 (2020), 371-400.

Címkép: 2014. Az oroszok bemasíroznak a Krim félszigetre