Hosszú, csendes ősz

Posted by

>Harminc éve döntöttem el, hogy – bár a diplomám megvan hozzá – nem leszek pedagógus. Az ország épp túl volt egy rendszerváltáson, nyakig merült a gazdasági válságban, az én szakterületemen pedig tudni kell(ett) annyira számolni, hogy egyértelmű legyen: a tanári fizetés nem alkalmas családfenntartásra. Hogy huszonkevés évesen mennyire látja reálisan az ember az ember az ország perspektíváit, az persze megkérdőjelezhető, mindenesetre bennem föl sem merült, hogy a bérarányok a belátható jövőben a pedagógusok javára változhatnának. A jelek szerint másban sem (és most nem a politikai osztályról beszélek). Bereményi Géza akkortájt írta – Cseh Tamásnak a Levél nővéremnek 2. albumra : -„Somlai Margitot láttam én piacon guberálva, ősz, kicsi kontya úgy feszült,mint rég az iskolába”. Országunk sikeréről/sikertelenségéről, kilátásairól, és arról, hogy ez az elit, amelyik adatott nekünk, mennyire alkalmas vagy alkalmatlan, jól látja-e legalább az irányt, a legfontosabb teendőket, mindent elmond az a tény, hogy a dal összes sora pontosan annyira aktuális ma is, mint három évtizeddel ezelőtt.

Ha a magyar egy olyan társadalom lenne, amelynek még van gerince, tartása, reménye, akkor most hosszú, forró ősznek kellene következnie. Az egészségügy épp atomjaira hullik, az iskoláink immár kívülről súrolják a működőképesség határát, a kormánypárt azzal a nyilvánvaló hazugsággal nyert választást, hogy nem lesz megszorítás, ellenben lesz olcsó energia – amely hazugság anyagi következményei mostanában szakadnak a választópolgár nyakába –, a kormány a krízis kipattanása óta eltelt időben nemhogy cselekvés- de egyenesen működésképtelennek tűnik: más tájakon ehhez hasonló elegyekből pompás népmozgalmak és újító kezdeményezések szoktak kisarjadni. Nálunk viszont az említett elit az elmúlt harminc évben a már akkor is látható kulcsproblémák megoldása helyett éppenhogy a gerinc, a tartás, a remény fölszámolásával volt elfoglalva. A termés mára, mint látjuk, beérett: a társadalmi immunrendszer alig pislákol, a politika azt csinál, amit akar (és nem akar semmi jót).

A szóban forgó három évtizedből ugyan „csak” a 17. éve hívják Orbán Viktornak a miniszterelnököt – tehát csupán a felelősség nagyobbik fele, és nem az egésze az övé –, de olyan politikai alternatívával sem találkozott még élőben, élesben a népesség, amelyik gazdasági katasztrófa nélkül tudná orvosolni a felhalmozott igazságtalanságokat.

A felnőttek, ha jól olvasunk a jelekből, e pillanatban nem csak a hatalomnak nem hiszik el, hogy képes lenne enyhíteni a bajt, hanem az ellenzéknek sem. Úgyhogy, bár ez nem az időjósok évadja, ha fogadni kellene, a tétjeinket arra tennénk, hogy az ősz hűvös, nyugodt, már-már kataton lesz. Ha csak a fiatalok, akiknek ez az egész valójában a bőrükre megy (és akiket nem kötnek az apák/anyák tapasztalatai, mert életkori okból még hisznek benne, hogy a világ generációról generációra újrateremthető) fel nem lázadnak ellene. Pillanatnyilag ennyi a remény – de ha őszinték vagyunk, ennél több errefelé nem is volt soha.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában és az Új Hétben