“Visszavágtam azoknak, akik szíjjal vertek”

Posted by

Zsiga Melinda bántalmazott kislányból lett többszörös kick-box bajnok

>Pomaranski Luca

>Több életre elegendő trauma és megpróbáltatás érte, mégis talpra állt, és megmutatta mindenkinek, aki elhagyta, bántotta és semmire sem tartotta, hogy mire képes. Zsiga Melinda többszörös kick-box magyar bajnok és kétszeres világbajnoki bronzérmes nem akart példaképet – sokaknak ő lett az.

Mennyi időbe telt, mire képes voltál nyilvánosan beszélni a téged ért traumákról?

Elég sokba. A főnökeimnek köszönhető, hogy most már felvállalom, mi történt velem. Ők győztek meg róla, hogy ami velem történt, az nem az én szégyenem, viszont sok, hasonló helyzetben lévő fiatalnak adhat erőt a történetem. Azért sem beszéltem a gyerekkoromról, mert nem akartam, hogy bárki sajnáljon. Szánakozó pillantások helyett azt szerettem volna, hogy az eredményeim miatt vegyenek észre.

Állami gondozott cigánylányként indult az életed. Ez többszörös hendikep…

Anyám otthagyott a kórházban, három hónapos koromig ott voltam. Aztán egy családhoz kerültem – rájuk egyáltalán nem emlékszem -, de nem tudom, onnan miért kellett mennem. Utána kerültem a második családomhoz, ahol évekig bántalmaztak. Szíjjal vertek, kaptam minden apróságért, még a család macskájával sem játszhattam. Gyakran korán felkeltettek, hogy takarítsak vagy menjek át a boltba vásárolni. Néha rendes ételt sem kaptam, a száraz kenyérre jártam rá, hogy ne éhezzek… Pedig próbáltam jó gyerek lenni. Azért, hogy egyszer az én kezemet is fogják meg. Onnan kerültem, kilencévesen, a harmadik családomhoz, ahol végül felnőttem. Ott igazán szerettek, és szeretnek ma is, odafigyeltek rám. Náluk kezdetben az is hihetetlen volt, hogy annyit ehetek, amennyi jólesik, és akkor megyek oda a hűtőhöz, amikor akarok.

Ők szembesítettek először a származásoddal is. Addig nem is tudtad, hogy roma vagy?

Nem, tőlük hallottam először. És azt is, hogy ezért háromszor annyit kell tanulnom, háromszor jobban kell igyekeznem, mint egy fehér bőrűnek. Mondjuk akkor még semmivel nem voltam képben, azt sem tudtam, hogy az előző család, amelyik eldobott, nem a saját családom… Ma már nem szégyellem a bőrszínemet, hiszen nem tehetek róla, és nem a bőrszínem határoz meg. De azt a mai napig nem tudtam megszokni, ha a származásom miatt bántanak. Például, hogy nem adnak ki nekem egy albérletet, csak azért, mert barnább a bőrszínem. A barátaim felajánlották ugyan, hogy eljönnek velem lakást keresni, de borzasztó megalázó, hogy egy „fehér embert” kell vinnem magammal… Volt olyan edzőm is, még amikor kézilabdáztam, aki ugyan nem mondta ki nyíltan, de tudom, hogy azért nem vitt el bizonyos versenyekre, mert roma vagyok. A csapattársaim sem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy itt egy szép roma lány, aki jól is teljesít – egy női közösségben inkább kiutálják az ilyen embert.

Nemcsak az édesanyád, hanem két család is eldobott, nem tudni, hogy miért. Elég sok a kérdőjel az életedben. Kerested a válaszokat?

Igen, megkerestem a vér szerinti anyámat, és ma már hálás vagyok neki, hogy lemondott rólam, mert így sokkal jobb életem volt, mint mellette lett volna. Miután találkoztam vele, valahogy megnyugodott a lelkem. Azt sem tudtam, hogy a második családomtól miért kellett eljönnöm – azt mondták, rossz kislány voltam, mert nem tudtam egyedül játszani -, de hiába kerestem meg őket később, nem tudtak magyarázatot adni arra, miért bántak így velem, ha egyszer önként fogadtak be… Emiatt még mindig van bennem tüske.

zsiga melinda-kick-box

Meglepően higgadtan beszélsz a volt „családodról”, pedig szörnyű dolgokon mentél keresztül.  Ne mondd, hogy nem haragszol rájuk!

Nem harag van bennem, inkább elégtétel, hogy visszavághatok azoknak, akik semmibe vettek, lenéztek, semmire sem tartottak. Megmutathatom nekik, hogy igenis vittem valamire.

Kisgyerekként nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik velem – pedig szíjjal vertek, falnak csaptak -, talán ezért sem gondolok vissza annyira rossz szívvel a történtekre. Persze lehet, hogy a tudatalattim kiölt belőlem minden érzést ezzel kapcsolatban. Inkább az fájt nagyon, hogy nem tudom, miért nem kaptam soha egyetlen ölelést, jó szót sem kisgyerekként. Ezt nem lehet feldolgozni. Szerencsére most nagyon jó társaságban vagyok, szeretnek, elfogadnak, elismernek.

Több életre elegendő trauma ért gyerekkorodban. Hol tartasz a feldolgozással?

Úgy érzem, a velem történteket sosem fogom tudni teljesen feldolgozni. Mindig lesznek élethelyzetek, amelyekben, ha nem is tudatosan, de előjönnek az emlékek. Ha például új emberek közé kerülök, kívül a biztonságos, megszokott közegemen, azt óriási stressznek élem meg. Mivel gyerekkoromban családról családra adtak és nem kellettem senkinek, nagyon sok helyzetben azt élem meg, hogy teher vagyok mások számára. Ilyenkor az van bennem, hogy kinéznek, lenéznek, úgysem kíváncsi rám senki. Még ha a srácok az edzőteremből elhívnak valahova, akkor is ott motoszkál a fejemben, hogy miért hívtak, vajon tényleg kedvelik-e a társaságomat… Egy kicsit mindig kívülálló maradok mindenhol. Közben tudom, hogy ezek a negatív gondolatok általában csak a fejemben léteznek, de nem tudom félretenni őket, ami nagyon rossz.

A sport egyfajta menekülés volt számodra?

Igen, az is. Amíg a pályán voltam, addig sem azzal foglalkoztam, hogy ki szeret és ki nem. Azért akartam sokáig válogatott kézilabdás lenni, mert láttam, hogy a sportolókat, akik a hazájukat képviselik, mennyien szeretik. Azt akartam, hogy engem is szeressenek. De nem bántam meg, hogy végül kick-boksz versenyző lettem, bár éles váltás volt egy csapatból egy olyan sportba csöppenni, ahol csak magamra számíthatok. A sportban egyébként kemény elvárásokat támasztok magammal szemben, pedig a magánéletben sokkal lazább, szeleburdi, kicsit link ember vagyok.

Sokáig gyerekkorodban is csak magadra számíthattál és folyamatos küzdelem volt az életed. Talán nem véletlen, hogy éppen egy magányos küzdősportnál kötöttél ki…

A múltammal meg az önbizalomhiányommal azért a sportban is rendesen meg kellett küzdenem. Az edzőm mindig mondja, higgyem már el, hogy erős vagyok és ott a helyem a ringben. Hogy jusson eszembe, min mentem keresztül, milyen küzdelmeket vívtam meg, és merítsek erőt belőle. Biztos, hogy a gyerekkoromból jön az érzés, hogy nem vagyok elég jó, és ezen szerintem életem végéig dolgoznom kell.

Minden sportoló azt mondja, rengeteget adott neki a sport, de neked valószínűleg annál is többet…

Nagyon sokat változtatott rajtam. Önbizalmat kaptam, sokat javult az énképem is. Korábban mindig elégedetlen voltam magammal, még kánikulában sem vetkőztem fürdőruhára! A sport csapatmunkára, alkalmazkodásra, fegyelemre, kitartásra, szorgalomra tanított.Meg kellett tanulnom, hogy történnek néha kiszámíthatatlan dolgok – például hiába vagyok a legjobb formámban, akkor is legyőzhetnek -, de akkor is tovább kell menni.Kérdezték már többen, hogy miért versenyzek még mindig, hiszen már bizonyítottam, de ebből sosem elég.Sosem vagyok elégedett azzal, amit letettem az asztalra, pedig, ha végignézek azon, ami mögöttem van, hogy honnan indultam és mit értem el állami gondozott gyerekként, tudom, hogy ez mennyire nagy dolog. Tudtad, hogy az állami gondozott gyerekek 90 százaléka elkallódik? Nekem szerencsém van, mert sok megpróbáltatás után olyan közegbe kerültem, ahol szerettek, ösztönöztek a tanulásra, és végül jó családban nevelkedhettem.

Címkép: Zsiga Melinda

nőiváltó