Eldobta az özvegyi fátylat

Posted by
Pintér Dezső
>Igen, Szendrey Júlia eldobta az özvegyi fátyolt, pedig nem akarta, nagyon nem. Néhány hónapos gyerekkel járta a helyeket, ahol férjét látták, bolyongott a csatatéren, amelyről a szóbeszédek járták. Nem tudom, mit remélt. Talán egy jelet.
Zuhogtak rá a hírek az ura haláláról, de egyiknek sem hitt. Ment volna Törökországba utána – biztosra mondták, Sándor ott van – de a fő vérbíró nem engedte. A passzusért főúri közbenjárót keresett, a gazember ágyba akarta vinni érte.
Már 1850. nyara volt, reménytelenség, pénztelenség, kiszolgáltatottság. Hozzáment egy történészhez, szült neki gyereket, négyet. Verseket írt a naplójába, mert költő volt ő is, nem is rossz.
1856-ban például ezt:
“Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.”
Ekkor már minden régi barátja elhagyta, Arany János, meg A honvéd özvegye különösen fájt.
“Élj boldogul… ez könnyü annak,
Ki, mint te, oly hamar feled “
Azt a másodikat ő nem szerette, eleinte barátságban voltak, később abban sem. Elköltözött, már betegen. Gyógyítani nem tudták.
Levelet írt az apjának. “Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
Petőfi Sándorné Szendrey Júlia, élt 39 évet, ez áll a fejfáján a Fiumei úti sírkertben. Ma 154 éve halt meg Pesten.
+++
Szendrey Júlia:
Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.
Ne szálljatok a világba
Ne hagyjatok el,
Nem vár ott barát ti rátok
Nem meleg kebel.
Nem leltek ott rokonszívre,
Hova szálljatok,
Részvétlenség hidegétől
Meg kell halnotok.
Örömimnek, bánatomnak
Édes gyermeki,
Szívem rejtett világának
Kis szülöttei.
Ugy jártok, mint a pillangó,
Mely a tűzbe száll,
S az égető lángok közt ott
Vár rá a halál.
A gúny éles hahotája
Fog köszönteni,
S minden illatos virágról
Elrezzenteni.
S addig szálltok ágról ágra,
Míg a tövisek
Szárnyatokból minden tollat
Ki nem tépdesnek.
S összezúzva, összetépve
Földre hullotok,
S a feledés nehéz lába
Átmegy rajtatok. –
Ne szálljatok a világba,
Ott csak bú talál;
Nálam élet, ott keserű
Szomorú halál!
(Pest, 1856. március 21.)