A nagymama szekció a tüntetésen

Posted by
Lendvai Ildikó
A választás óta a leglelkesebb, legvidámabb, legnagyobb tüntetés.
A pólók között sok kockás ing, a hátakon a generációs divat elmaradhatatlan részét képező hátizsák. Így a két kezük szabad, tapsolnak, és -ők még bírják tüdővel- fáradhatatlanul kiabálják, végig a városon: “Szabad ország, szabad oktatás!”
A Belváros most nem a turistáké: az övék. Nyelvet tanuló nemzedék: páran angolul magyarázzák az érdeklődő küldöldieknek, miért tüntetnek. A presszók teraszáról sok vendég integet, egy pincérlány is kijön, és tapsol nekik.
Diákkezek írta transzparensek: “Becsüljétek meg a tanárainkat!” “A tanárainkkal vagyunk!” Egy dühös felirat: “Elüldöztétek az osztályfőnökünket!” Egy vicces: “Nincs pénz drágább tarnszparensre!”
Időről időre felcsendül a Kossuth-nóta: “Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.” A választások óta én is úgy éreztem néha: elfogyott a regiment. De úgy látszik, Kossuth még egyszer üzent, mert ők eljöttek: “Mindnyájunknak el kell menni”. Nem akarják, hogy úgy kelljen érezniük: innen tényleg mindnyájuknak el kell menni.
A végcélnál, a Szabadság hídnál a színpadról újabb dalok fogadnak minket: “Magyarország, az arcodban látom a magam arcát.” Ők a tiszta, fiatal arcukat végre tiszta tükörből szeretnék látni. Aztán Dés László dala a Pál utcai fiúkból: “Álljunk bele, ha kell!” Egyre hangosabban énekli a tömeg is: “Miért félnénk, miért élnénk…”
Sokféle kockás anyagból összevarrt óriás zászló kerül a hídra. Az ifjú szervezők tanultak az elfuserált tüntetések rossz szájízt hagyó befejezetlenségéből: folytatást hirdetnek, szeptember 4-re virradóan négy budapesti gimnáziumnál virrasztanak.
Valaha tanárként kezdtem, kicsit meghatódom. Hiszen a tanár a régi iskolai hagyományok szerint-ha nem is egészen komolyan gondolva- a diák “ősi ellenségének” számított. Ezek a fiatalok pedig azt skandálják: “Nincs tanár- nincs jövő”, “Nincs tanár – nincs jövő!”
Ha ti nem lennétek, gyerekek, akkor tényleg nem volna jövő.