Dr. Janis Joplin székelyföldön

Posted by

Parászka Boróka

>Hét évvel volt fiatalabb, mint Janis Joplin, az ő generációját ugyanaz az a szenvedélyes életszeretet, életdüh, makacsság, öntörvényűség jellemezte, mint a Joplinét. Talán mert ők voltak a háború utáni első friss generáció, a túlélők, az újrakezdők, akiket a háborús tapasztalatok már nem nyomasztottak, de a háborús történeteket, tanulságokat még vitték magukkal.
Orvos lett, és ez is csupa makacsság, lázadás volt a részéről. Anyja, nagyanyja, öreganyja legmerészebb álma még csak a cselédség lehetett. Székely, munkára nevelt, oktatástól megfosztott nők sok sok nemzedéke: születtek, szültek, temettek, dolgoztak, dolgoztak, dolgoztak. Ettől a robottól, ettől a feudalizmusból hátramaradt rabszolga munkától – ahogy ő mondta: a kapanyéltől – akart szabadulni, amikor elhatározta, hogy orvos lesz. Szerencséje is volt, mert bár a gyermekmunkát és gyermekverést (a kor és a tér – Székelyföld, huszadik század második fele – két bevett pedagógiai eszközét) még jól ismerte, azért az általános iskolába, majd a középiskolába már őt is beengedték. Fényes szelek.
A csíkszeredai líceumban még megszólták a parasztlány copfjait, a falun csináltatott (nyári gyermek- és diákmunkából fizetett) ruháit. De az évtizedeken át emlegetett iskolában már kezébe nyomták a Karamazov testvéreket és Anna Kareninát. A krumplikapálás, szénacsinálás szüneteiben, az olajmécses fényénél (villanyt későn vezették be, s ha be is vezették, nem merték használni) hatottak az orosz klasszikusok.
A marosvásárhelyi orvosinak kétszer futott neki, a második felvételi sikerült. Kitartásán nevettek a falubeliek. Ki látott még olyant, hogy elsőgenerációs írástudó, ez a tehén fara mellől szalasztott vakarék az orvosira ácsingózik?
Eszelősen tanult, iszonyúan akart más életet. A kitartását nem csak a nyomortól való szabadulás vágya erősítette, hanem a mesés orvos alakok, akiknek az élete-munkássága élhetőbbé tette itt, a Hargita és a Somlyó árnyékában a hiányokkal, hiánybetegségekkel, szenvedésekkel teli mindennapokat. Egész életén át végig kísérte annak az orvosnak az emléke, aki világra segítette: burokban, nyaka körül kétszer megtekeredett köldökzsinórral, a szekér derékban született 1950 hideg februárjában, a hegyoldalban. Nem ért el anyjával a tehénfogat idejében a szépvízi szülészetre. Olyan súlyosan oxigénhiányos volt, hogy nem hitték: ember lesz belőle. Erre felé amúgy is, a lánycsecsemő, az nem gyermek csak leány. Elszánt orvos masszírozta életre a sovány kis testet, és ugyanaz az orvos éveken át vizsgálta, figyelte, követte: ha már életben maradt, nőjön is fel.
A másik ilyen segítőkísértet az az orvosnő, aki az orosz fronttal érkezett ide Székelyföldre, Klára. A lövészárkok köré szorult falusiakat ő tartotta életben, fél évszázaddal később is emlegették, mennyit jelent, ha valaki elég elszántsággal és tudással áll a bajban lévők mellé. Ezek az orvosok voltak a példaképek, ő is ilyenné akart válni. A hetvenes években még, a marosvásárhelyi orvosin meg is lehetett tanulni, hogyan kell ezt.
Tankönyveit, szakkönyveit féltőn őrizte, sokszor emlegette az anatómia órákat, az egész tanrendet. De a legtöbbet emlegetett óra, amiről szinte naponta megemlékezett, amíg még emlékezni tudott, az orvos-etika volt. Kemény harc volt csíkpálfalvi parasztlányként orvosi diplomát szerezni, de mire meglett pontosan tudta, miért és hogyan akar gyógyítani.
Akkor még volt magyar nyelvű képzés Marosvásárhelyen, a nyolcvanas évek elejére azonban szorult a hurok a diktatúrában. Előbb Moldvában jelöltek ki neki kényszermunkahelyet, majd a Bodor Ádám által is megírt Sinistra körzetbe került. Abszurd, groteszk, félelmetes világok lét és nemlét határán. És ő átadta magát ezeknek. Évtizedeken át járta a tanyákat, falvakat – végül egy sváb és egy román falu (Szatmárhegy, Tătărești) háziorvosa lett. Eljátszott a gondolattal, hogy szakvizsgát tesz, nőgyógyász lesz. Sokszor szülő, sokszor temető székely asszonyok leszármazottjaként tudta, mit jelent a megfelelő nőgyógyászati ellátás. De – magyar orvosként a nyolcvanas években már alig-alig volt esélye ilyen szakképesítést szerezni. És minek is, a teljes abortusztilalom idején? – nőgyógyászként inkább a Ceasescu rendszer foglya lett volna, mint orvos. Járta hát alázattal a vidéket háziorvosként, elmaradhatatlan orvosi táskájával. Ha kellett éjjel, ha kellett nappal ugrott – bármikor, amikor hívták. Ment sokszor hívás nélkül is, számon tartotta mindenkinek a baját: a vajúdókat, a haldoklókat, azokat, akikre magányukban az éh- vagy a fagyhalál leselkedett.
A huszadik század végén még kurblis telefon volt a rendelőben, és lovas szekér volt a hivatali jármű. Gyula, a szatmárhegyi, enyhe sérültséggel élő kocsis volt állandó társa, segítője. Donna Quijote és Sancho Panza. Ha kellett, szülést vezetett le, ha kellett újraélesztett. Attól sem rettent meg, ha a mezőn, életmentő beavatkozásként kellett amputálnia. Nem volt olyan zug, ahova el ne ment volna, hogy segítsen a szenvedőknek. Mindenkinek jár az oltás! – ebben hitt, kis piknikezésre is alkalmas hűtőtáskával bárhova elvitte az oltóanyagot, csakhogy a kötelező oltásokat azoknak is beadja, akiket legszívesebben elrejtett, eltagadott a rendszer.
Románok, magyarok, svábok, cigányok. Emberek, testek – mindnek orvos kell.
Szatmárhegyen félős ember volt a rendőr. Ha emberi maradványokra bukkant – nem mert nélküle a testek közelébe menni. De ő nem tartotta magát semmitől távol, ami emberi. És minden emberi: az utolsó köpet, az összeroncsolt testrész, az utolsó lehelet, hajtincs. Ezt vallotta, és megbecsülte a szenvedő emberi testet minden gesztusával. Méltányosság, gyengédség, kegyelet, kímélet – ezt tanulta a marosvásárhelyi orvosetika órákon, ezt adta tovább. Szerette, igazán szerette a betegeit, egészségükért küzdő embereit. Őt is szerették, a székelyföldi magyar orvosnőt, aki még magyarul végezhette el az orvosit Romániában, és a román parasztok között tanult meg románul, úgy ahogy – a máramarosi, Szatmár vidéki román dialektusokat. Domnuca noastră – így emlegették. Akkor is, amikor 1990-ben a román parasztok rövid időre megkérék, maradjon velük (nevezzük így, hogy barátsággal ugyan, de rázárták az ajtót). Emlékeztek még a második világháborús magyar-román atrocitásokra, jónak látták, ha van velük egy magyar orvos. Hátha megint jönnek a magyar katonák…
Türelemmel, amennyire lehetett derűvel, a történelemmel szemben számonkéréssel vitt végig sok hasonló helyzetet. És közben végig úgy élet, ahogy indult: dacosan, okosan, perlekedve a világgal. Politizált, véleményét bátran elmondta, elveit vállalta. Szabad volt. Konok. Okos. Önálló, bátor nő. A Janis Joplin nemzedék méltó tagja.
Egészségét felemésztette a háziorvosi rendszer privatizálása, a rendszerváltás után tomboló vadkapitalizmus, s az azzal járó stressz. Mélységesen mélyen megélte azt az emberi szenvedést, amelynek enyhítésén egész életében, szünet és kompromisszum nélkül dolgozott. A falu végéről, Csíkpálfalváról indult, a falu végén, Marosszentgyörgyön kapott végső nyughelyet.
Emlékét őriznünk nem kell. Emléke ott van minden jól összeforrott csontban, minden oltásban, időben és jól felállított diagnózisban, a csillapodó fájdalmakban.
A hitben és bizonyosságban, hogy a fehér köpeny makulátlansága megőrizhető.
Ferencz Ágnes 1950 február 19, Csíkszépvíz – 2022 augusztus 23, Jedd.