Az utolsó nyaktörők

Posted by
Fáy Miklós

>Mi vagyunk az utolsó artisták, akik biztosító kötél és háló nélkül mennek végig a kifeszített kötélen – mondta egyszer Renée Fleming, az operaénekesekre célozva. Hogy ők tényleg a teljesítőképesség határán, és folyamatosan ott, és mindent kockáztatva, és egy rossz pillanatban arra tévedő szúnyog vagy porszem köhögési rohamot provokál, és tönkreteszi a produkciót, nevetségessé teszi az énekest. És közben még ez csak a kezdet, énekelni is kell, előadni, különben az ember csak bölömbika vagy bömbölő bika, nincs szíve, csak hangja.

Olyan, mintha túlzás volna, de valószínűleg nem az. És közben a veszélyek fele könnyen kikerülhető, legalábbis, ha a múlt heti Attila-előadásokra gondolok a Margitszigeten: mindenki úgy énekelt, ahogy kell. Akik előzetesen a leggyengébb pontoknak látszottak, simán teljesítették a követelményeket, akik eleve jó választásnak látszottak, azok csak még jobb választásnak bizonyultak.

A megoldás a mikrofon, a fejekre szerelt kis golyócska, az erősítés és a hangfalak: a hangok kiegyenlítődtek, a szavakat érteni lehetett, a mélyek dübörögtek, a magasak ragyogtak. De annyira, hogy az ember azon gondolkodik: miért nem így énekelnek mindig? Vagy meddig mennek még az artisták tényleg föl a kupolába, életüket és hírnevüket kockáztatni?

Ahogy nézem, a többi zenés színházi műfaj már elesett, a musical és az operett hősei mind erősített hangon fújják, az opera tartja még magát, hogy négy fal között, vagy a veronai Arenában azon a hangon kell énekelni, ami van az embernek.

A mikrofon mindent megváltoztat, és nemcsak a szabad ég alatt, de a lemezeken is. Kiegyenlíti a különbségeket, vagyis azok járnak jól, akiknek kicsi, de szép a hangjuk, a nagy, erős orgánumokat lefelé kerekíti, a többiekhez. Az az élmény, amit egyszer Zürichben éltem át, A sevillai borbély „buona sera, mio signore” kezdetű részében, amikor minden főszereplő elénekli ugyanazt, körülbelül ugyanúgy, szuperül, mégis Európa egyik vezető operaházában ültünk, aztán jön Nicolai Ghiaurov, és az ember hátrahőkölt a székben, ez ilyen? Ebből az emberből ilyen erősségű hang jön ki? Mintha föltekerték volna a volume gombot. Ez az élmény csak átélhető, de nem reprodukálható, aki ott van, elmesélheti, de ez a régen mindenkinek jobb hangja volt dolog elég unalmas már.

Persze, tudom, ha elindulunk a mikrofonok útján, már ott a következő lépés, nem is kell énekelni, majd fölteszünk valami jó lemezt, színészek tátognak és mozognak rá, és senki nem mondja, hogy de kövérek ezek az éhező bohémek, és ne fesse be az arcát Otello. Ha eljön ez az idő, eljön, biztos abban is lesz öröm, de addig éljenek a kötélen táncolók.

Címkép: Nicolai Ghiaurov