A Biblia és a nők

Egy asszony kovászt rejt a tésztába, egy özvegyasszony egy bírót fenyeget, egy másik asszony pénzérmét keres, bölcs és oktalan szüzek pedig vőlegényre várnak… Ezek a példázatok olvashatók egyetemes tanításokként, amelyek teológiáról vagy üdvösségről szólnak, de Amy-Jill Levine biblikus professzor korrigálja a zsidó nőkről alkotott téves sztereotípiákat, fontos kérdéseket vet fel a nemekkel kapcsolatban, és provokatív betekintést kínál az ókori és modern kapcsolatokba.

Jézusról és a nőkről fogok beszélni. Jézus történeteket mesélt a nőkről.
Van egy asszony, aki 3 mérő lisztbe rejt el kovászt – igen, az „elrejt” a helyes szó, az szerepel a görögben.Van egy özvegyasszony, aki megfenyegeti a bírót, hogy bemos neki egyet, ha nem ad neki „ekdikeo”-t (ἐκδικέω), ami egy olyan görög kifejezés, amit a legtöbb fordítás igazságként ad vissza, de valószínűleg bosszút jelent. Van egy asszony, akinek volt tíz pénzérméje, észreveszi, hogy egyet elvesztett, és mindent elkövet, hogy megtalálja: lámpásokat gyújt, felsöpri a házat. Megtalálja, aztán elhívja az összes barátnőjét – a görögben nőnemű alak szerepel – egy partira, ami szerintem többe került, mint amennyit az érme ért. Aztán van tíz szűz – igen, szűzek. A „koszorúslányok” fordítás inkább inkább olyan nők képét idézi fel, akik meglehetősen csúnya, egymáshoz illő ruhákban járnak, amelyeket soha többé nem fognak viselni, mintsem olyan, független státuszú nőkét, akik egy durván késő vőlegényre várnak. A csapatszunyókálás után az egyik felük ébredés után rájön, hogy elfogyott az olaj a lámpájukhoz. Mivel pedig a másik fele nem hajlandó osztozni, az olaj nélkül maradt szüzeknek el kell menniük a 7-Eleven-be, mert éjfél van, hogy feltöltsék a készleteket. A vőlegény végül megérkezik, beengedi a házba azt az öt szüzet, akiknek volt elég olajuk, a későn érkezők előtt pedig bezárja az ajtót. Nincs menyasszony, és amennyire én tudom, nincs happy end.

Jézus tehát történeteket mesélt a nőkről, és szerintem tényleg mesélt ilyen történeteket, annak ellenére, hogy John P. Meier nemrégiben megjelent példázatokról szóló könyvében – ez a A Marginal Jew akárhanyadik kötete a nőkről szóló történetek megbuknak a többszörös tanúságtétel és a különbözőség tesztjén. Itt egy kicsit nagyvonalúbb vagyok, mint Meier atya.

Ami a példabeszédeket illeti, a Mk 4 szerint Jézus csak példázatokban beszélt a tömeghez, és privátban mindent elmagyarázott a tanítványainak. Ezek közül a magyarázatok közül nagyon keveset maradt fenn. Azt gondolom, Lukács valóban saját maga talált ki néhány példázatot. Ez valószínűleg jó dolog. Az evangélium ajándéka, hogy megnyitja előttünk a példázatokat –  meghívás számunkra, hogy azt mondjuk: „Dolgozzatok ezeken.” És nézzétek meg, hogyan dolgoznak rajtatok.

Bárki, aki valaha is olvasta Márk evangéliumát – bízom benne, hogy néhányan azért olvasták –, kérdezze meg az Újszövetség professzorát. Minden oké? Megtudják, hogy a Tizenkettő nem a legokosabb diákok lettek volna a szemináriumban. Miután Jézus jóllakatott több mint ötezer embert – Máté szerint ötezerről van szó, nem számítva az asszonyokat és a gyerekeket (Mt 14,21) –, majd néhány fejezettel később jóllakatott még vagy négyezret, azt mondja a Tizenkettőnek: „Vigyázzatok. Óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától”. A Tizenkettő pedig azt mondja maguk között: „azért, mert nincs kenyerünk”. Más szóval: a Tizenkettő nem ismerné fel a metaforát, ha szembe jönne velük.

Jézus pedig, aki többször is egyértelműen bizonyította, hogy képes a vendéglátásra, nyilvánvalóan nem a pumpernickelről vagy a pitáról beszél, bár lehet, hogy kissé ironikusan fogalmazott. Sajnálom, de ezek a dolgok egyszerűen túl kifinomultak ahhoz, hogy kihagyjam az iróniát.Sajnos, bár meghívást kaptunk az értelmezésre, mégis hajlamosak vagyunk elvéteni a metaforákat, és mi is megelégszünk a könnyű és teológiailag nyilvánvaló értelmezésekkel. Finom modorúnak kellene lennünk, mint ahogy az irgalmas szamaritánus is kedves volt, vagy ahogy a mennyek országa kicsiben kezdődik, de nagyra nő, vagy ilyesmi. Valójában nincs szükségünk példázatokra ahhoz, hogy ezt elmondjuk magunknak. Vannak más dolgaink is, amelyek ezt megteszik.

A nőkről szóló példabeszédek esetében is megelégszünk a könnyű olvasatokkal.A kovász Isten rejtett Országa, amely bőségében válik nyilvánvalóvá. Lukács máris elkezdi meghonosítani a harcias özvegyasszonyt, amikor példaképévé teszi annak, hogy mindig imádkoznunk kell, és nem szabad elveszítenünk a bátorságunkat. Az asszony a pénzérmével, aki pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint az elveszett juhát kereső férfi és az elveszett fiát kereső apa – az elveszett fiú egyébként az idősebbik –, valahogy soha nem lesz Isten példaképe. Nekem úgy tűnik, ha a pásztor Isten, és az apa is Isten, akkor a nő is az.  Úgyhogy várom a pékasszonyról készített templomi ólomüvegablakot. Szerintem lenyűgöző. Ami a szüzeket illeti, először lefokozzák őket koszorúslányokká, majd figyelmen kívül hagyják őket, miközben a kommentátorok megpróbálják megtalálni az olaj allegorikus jelentését.

Ha leragadunk ezeknél a súlytalan tanulságoknál, a példázatok a kovászról, a pénzérmékről, az imáról vagy az olajról szóló történetekké válnak, és nem a nőkről szólnak. A példázatok banálissá válnak. Nincs szükségünk a példázatokra ahhoz, hogy elmondják nekünk, hogy Isten Országa úton van, hogy imádkoznunk kell, hogy Isten szeret minket, vagy hogy az olajkészletünknek – akár jó cselekedeteket, akár hitet, akár imát, akár WD-40-et, akár Astroglide-ot értünk is az olaj alatt – elegendőnek kell lennie. Ha megrekedünk ezeknél a súlytalan leckéknél, elveszítjük azt, ahogyan Jézus első követői hallhatták a példázatokat, és elveszítjük Jézus tanításának zsenialitását, mert az első követői zsidók voltak. Ennek egyértelműnek kell lennie. Zsidók voltak.

A zsidók pedig tudták, hogy a példabeszédek több mint dajkamesék vagy a nyilvánvaló dolgok banális kijelentései. Tudták, hogy a példázatok arra hivatottak, hogy arra késztessék őket, hogy másképp lássák a világot, hogy kihívást jelentsenek, és nagyon gyakran vádolnak is. Egyszer azt mondták a vallásról, hogy azt azért találták ki, hogy a szenvedőket vigasztalja, a kényelmeseket pedig nyomasztja. Gondoljanak a példázatokra úgy, mint a sanyargatásra.Hogyan értékeljük tehát a példázatokat úgy, ahogyan az első hallgatóság hallhatta őket – az első hallgatóság, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy Jézus meg fog halni, nemhogy arról, hogy Istennek fogják kikiáltani, nemhogy arról, hogy Mária Magdolna ünnepi előadását fogjuk itt tartani, mert visszatért?

Mit gondoltak az első zsidók erről az anyagról? Kezdjük a példázatokkal a korai judaizmusban. A 2Sám 12 fejezetében olvashatjuk Nátán próféta híres példázatát az anyajuhról. A példabeszéd arról szól, hogy egy gazdag embernek sok-sok juha volt, és a szomszédban lakott egy szegény ember, akinek csak egy kis báránya volt, akit szeretett. Úgy bánt vele, mint a lányával. Hívjuk Bolyhoskának. Egy nap a gazdag embernek látogatója volt. Ahelyett, hogy a saját nyájából vett volna egy bárányt, fogta a kis Bolyhoskát, és levágta. Mit kell tenni – kérdezi Nátán próféta Dávid királytól – s azzal a gazdag emberrel, aki leölte a szegény ember kis báránykáját? Dávid kellőképpen megdöbben ezen, és azt mondja: „Amíg az Úr él, az az ember, aki ezt tette, megérdemli a halált”. Nátán pedig így válaszol: „Te vagy az az ember!” A példabeszéd, amely Dávidot Betsabéval való házasságtörése és férje, Uriás meggyilkolása miatt vádolja, aligha egy megnyugtató esti mese. Vádol.

A Bírák könyve leírja Jótám példázatát, amelyben a fák úgy döntenek, hogy királyra van szükségük, aki uralkodik felettük. Megkérik az arra érdemes fákat – az olajfát, a fügét és a szőlőt –, hogy jöjjenek és uralkodjatok rajtuk. Mindegyik fa visszautasítja az ajánlatot, mert mindegyik fának megvan a napi munkája. Elfoglaltak. Így végül a tüskebokorhoz fordulnak, amely abszolút semmire sem jó. A tüskebokor azzal a fenyegetéssel fogadja el a felkérését, hogy ha nem ismerik el a vezetését, mindannyiukat felégeti. A példázat elmond valamit a politikai tisztségre pályázó, képzetlen zsarnokokról.

Akárhogy is akarjuk ezt továbbgondolni. A példázatok kihívást jelentenek számunkra, és ha nem vesszük észre a kihívást, akkor félreértjük a példázatot. Jézus nőkről szóló példabeszédeinek kihívását is félreértjük, mert a Jézus korabeli nőkről elmesélt történetek gyakran hibás előfeltevéseken alapulnak. A hagyományos nézet szerint az első századi zsidó nők elnyomottak, alávetettek, visszafogottak és depressziósak voltak, amíg Jézus meg nem jelent, és fel nem találta a feminizmust. A hagyományos nézet szerint a zsidók megdöbbenhettek azon, hogy Jézus történeteket mesélt nőkről, és még jobban megdöbbenhettek azon, hogy történeteket mesélt nekik.

Általában az a történetet, hogy Jézus Máriát tanítja, miközben nővére, Márta az asztal szolgálatával van elfoglalva – a görög szó a diakonia (διακονία), innen származik a diakónus szavunk –, a legjobb esetben is társadalmi jogsértésként értelmezik, hiszen egyetlen rabbi sem engedné meg, hogy egy nő a lábaihoz üljön és hallgassa a tanítását. Képtelenség. Mária és Márta Jézus pártfogói, ahogyan Josephus Flavius szerint más nők is pártfogóként szolgáltak a farizeusoknak. A Mária és Márta történetének rövidebb változatát úgy olvasni (Lk 10,38–42), mintha az valamiféle feltételezett zsidó nőgyűlölettel való szakítást jelezne, ugyanolyan helytelen, mintha ugyanezt a történetet úgy olvasnánk, hogy Jézus azt akarja, hogy a nők hallgassanak, szolgálatkészek legyenek, és a lábaihoz üljenek, de amikor szolgálatot végeznek, azt akarja, hogy kussoljanak. Egyik olvasat sem visz előbbre.

A példabeszédekből, valamint más evangéliumi szövegekből többek között az derül ki, hogy a zsidó nőknek volt saját pénzük, és azt tetszés szerint költötték el. Így az asszony, aki elvesztette az érméjét, és partit rendezett, vagy az asszony, aki megkente Jézus lábát, vagy az asszony, aki két filliérét a templomi kincstárba dobta, és így tovább. Így lettek Mária Magdolna, valamint Johanna, Zsuzsanna és sokan mások a Jézus-mozgalom pártfogóivá.

A zsidó nők szabadon utazhattak, mint az asszonyok, akik együtt ünnepelnek az érmét vesztett asszonnyal, a piacra induló szüzek, és azok az asszonyok, akik követik Jézust Galileából Jeruzsálembe.

A zsidó nők háztulajdonosok voltak, kezdve Mártától, aki befogadta Jézust a házába, egészen Máriáig, János Márk anyjáig, akinek a házában Jézus követői találkoztak az Apostolok Cselekedeteinek könyve elején. Az asszony, aki elvesztette az érméjét, éppúgy házigazdának számít, mint a férfi, aki elvesztette a juhait, vagy az apa, aki elvesztette a fiát.

A zsidó nők nyilvánosan megjelennek, és senki sem ájul el, a pékasszonytól a közös kemencénél, a szüzeken át a mi kitartó özvegyasszonyunkig a bíróságon. Nem azt mondom, hogy az első századi judaizmus valami egalitárius Éden volt. Azt mondom, hogy a korabeli judaizmus nem volt a nőgyűlölet megtestesítője, és Jézus nőkkel való kapcsolatait és a nőkről szóló történeteit nem úgy kell tekinteni, mint amelyek megzavarják a normatív nemi szerepeket.

Ha tehát a példázatok nem arról szólnak, hogy Jézus milyen nagyszerűnek tűnik a korai judaizmushoz képest, akkor hogyan halljuk őket provokatívnak, nyugtalanítónak vagy bomlasztónak? Elkezdhetnénk odafigyelni a címfeliratokra.Az első példabeszédünket általában a kovászról vagy élesztőről szóló példabeszédnek nevezik, és az utalás nem azokra a kis piros csomagokra vonatkozik, amelyek a hűtőszekrény ajtajában csücsülnek. Hanem az élesztős előtészta (öregtészta), mindenkinek, aki valaha sütött már. Én egyszer már kipróbáltam. Tönkretettem a konyhát. Egy háztartási katasztrófa vagyok. De tudom, hogy az emberek meg tudják csinálni.

A példabeszédet jobb lenne a túl sok tésztába élesztőt rejtő asszony példabeszédének nevezni, bár ezt a szokásos fordításból nem tudnánk. Íme a példabeszéd, és a New American Bible Revised Editionből idézek, mert az Amerikai Egyesült Államok Püspöki Konferenciának a honlapján ez van fenn. Ha tehát a katolikus püspökök azt mondják, hogy ezt kell használnunk, és én a Boston College-ban vagyok és Rómában tanítok…

Itt van a New American Bible felülvizsgált kiadása. „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet egy asszony vett, és három mérő búzaliszthez kevert, amíg az egész adag meg nem kelt.” Aztán, mert ez egy hasznos Biblia, elmondja, hogy mit jelent a dolog. Itt van a lábjegyzet. „A mustármagról és a kovászról szóló példabeszédek ugyanazt a pontot illusztrálják: az Isten Országa kicsiny kezdetei és csodálatos terjeszkedése közötti bámulatos ellentétet”. Rendben, nem túl érdekes, de működik. Ennek a kommentátornak a példázat azt jelenti, hogy ez az egyetemes Ország, és egyszerűen egyre nagyobb és nagyobb lesz.

De aztán arra gondoltam, hogy talán megnézem, mit mondanak a protestánsok, ezért megnéztem a New Oxford Annotated kiadását. Itt van a lábjegyzet ugyanehhez a példázathoz. „Isten uralma, mint a kovász, rejtett módon munkálkodva áthatja az ember életét, új minőséget adva neki.” A katolikusok számára ez Isten egyetemes Országa. A protestánsok számára ez az egyéni lélek fejlődéséről szól. Jézus nem mondja meg, hogy mit jelent. Mindkét értelmezés lehetséges. De egyik olvasat sem annyira érdekes. Mindkettő fehér kenyér. Nincs itt sok rágnivaló.

Az első századi zsidók füleivel hallgatva, vagy jobban mondva az első századi zsidók ízlelőbimbójával ízlelve, a példabeszéd minden, csak nem egyszerű. Először is, az élesztő negatívan is kódolható, mint például „óvakodjatok a farizeusok kovászától”. Ezt már hallottuk. Vagy Pál apostol megjegyzését az 1Kor 5-ben: „nem tudjátok, hogy egy kis kovász megkeleszti az egész tésztát? El a régi kovásszal, hogy új tészta legyetek, mert valóban kovásztalanok vagytok”. Pál így folytatja, ahogy szokta: „ne a régi kovásszal, a rosszindulat és a gonoszság kovászával ünnepeljük tehát az ünnepet, hanem az őszinteség és az igazság kovásztalan kenyerével”. Pál itt a pászka ünnepére utal.

Valami jónak, a mennyek országának a kovászhoz való hasonlítása, amely a korai judaizmus metaforikus világában hihetően negatívan kódolt, fel kellett volna, hogy keltse a korai hallgatók érdeklődését. A lényeg nem az, hogy a kovász tisztátalan. Általában, amikor a tisztasági törvényeket belerángatják az Újszövetség tanulmányozásába, azokat helytelenül arra használják, hogy a zsidó vallási gyakorlatot vagy a Tórát elnyomónak tüntessék fel. Jézus sokkal több időt tölt azzal, hogy az embereket a rituális tisztaság állapotába állítja vissza. Felszárítja – ezt mondja a görög kifejezés – a vérfolyásos asszonyt; kiűzi a tisztátalan szellemeket; megtisztít egy leprás embert; és feltámasztja a holttesteket. Minden esetben a tisztátalanságot szünteti meg, és ezzel megerősíti a tisztasági törvények fontosságát. Példázatunk első pontja, hogy a kovász nem tisztátalan, de metaforaként az első században nem jó szagot áraszt. Csak akkor értem a lényeget, miután megéreztem az élesztős előtészta (öregtészta) illatát. Ezután a nő nem egyszerűen csak belekeveri a kovászt a tésztába. A görög szöveg azt mondja, hogy elrejtette. A görög kifejezés krüptó (κρύπτω), mint a kriptogram vagy a rejtjelezés. Az asszony tehát szó szerint valami alattomos dolgot tesz. Továbbá a kovász egyfajta titkos módon működik, mivel a tészta meleg, sötét, nyirkos helyen kel meg, nem pedig kint a napsütésben. Harmadszor, három mérő liszt valahol 50 és 60 font, vagyis kanadai barátainknak 22-27 kilogramm között van, ami jóval több, mint amennyire egy család etetéséhez szükség van. Így az eredetileg egyszerűnek tűnő összehasonlítás humorossá, ha nem is bohózattá vált: túl sok liszt, rossz ige, rossz összetevő. Így hát az értelmezőkhöz fordulunk, és talán jobbat tudunk, mint a nyilvánvaló olvasatok, amelyeket a tanulmányozó Bibliákban találok. Lehet, hogy az üzenet az, hogy át kell értékelnünk a leggonoszabb hazai anyagot? Valami, amit negatívnak vagy használati tárgynak tekintünk, valójában lelki potenciált rejthet. Ez illene a kísérő példázathoz, amelyben a mustármagból hatalmas fa nő, nem pedig, mint jellemzően, egy kissé bozótos kis bokor.

Vagy a hatalmas hozamot tekintve az a lényeg, hogy az életünket az Ország fényében alakítjuk át, és valami ostobaságot, valami rendkívüli nagylelkűséget teszünk, valami olyasmit, ami a kívülállók számára pazarlásnak tűnhet? Itt felidézhetjük a Pearl of Great Price-ot, vagy talán bármely szervezetet, amely éléskamrát hozott létre, vagy amely az éhezőket igyekszik táplálni. Rendkívüli nagylelkűség, és akkor is megtesszük, ha tudjuk, hogy a probléma nem fog megoldódni. Már említettem a kovász és a pászka kapcsolatát, de ennél többet is tehetünk. A Ter 18-ban Ábrahám azt mondja a feleségének, Sárának: „készíts gyorsan három mérő válogatott lisztet, gyúrd meg, és készíts lepényeket”. Az alkalom három idegen látogatása.

Ha keresztény vagy, akkor a Szentháromság. Ha zsidó vagy, akkor Isten és két angyal. Ha pedig bibliatudós vagy, akkor valószínűleg úgysem történt meg, szóval mindegy, hogy kik azok.

A látogatás azonban a menopauza utáni Sára terhességének megjóslásával tetőzik. Egy mellékes megjegyzés: ha a férjem meghívna három idegent ebédre, majd azt írná nekem, hogy édesem, fogj 60 font lisztet és kezdj el sütni, garantálom, hogy a gyermekvállalás nem szerepelne aznap este a napirendemben.

Jézus követői a példabeszédünket hallva emlékeznének-e a Ter 18 fejezetére, és így Isten Országáról Ábrahám vendégszeretetével és nagylelkűségével kapcsolatban gondolkodnának-e, vagy az ajtónk előtt álló isteni küldött lehetőségével kapcsolatban? A kapcsolat a Ter 18 fejezetével még szorosabbá válik, ha az ókorban a terhesség egyik gyakori metaforájára gondolunk. Az ókori írók a nők testét kemencéhez hasonlították. Ezt láthatjuk Hérodotosznál és Arisztophanésznél, vagy gondolhatunk a viszonylag modern kifejezésre, hogy „zsemle van a sütőben” (Bun in the Oven). Modortalan, de érthető a metafora.

 

A terhesség metaforáit használták a messiási korszak sürgető szükségességének kifejezésére is, mint például a „Messiás szülési fájdalmai” (חבלי משיח – chevlé masiach) kifejezésben. A példabeszéd tehát nemcsak a nők munkájáról, hanem a nők gyermekáldásra való képességéről is beszél nekünk, és így mindkettőt ünnepelhetjük. Talán a példabeszéd valóban a nők iránti tiszteletre ösztönöz, akik az ókorban a legtöbbet sütöttek.

Tamás evangéliuma, Jézus mondásainak kopt nyelven fennmaradt gyűjteménye a következő példabeszédet tartalmazza: „Az Atya országa olyan, mint egy asszony, aki vett egy kis kovászt, elrejtette a tésztába, és nagy kenyereket készített belőle. Akinek két füle van, az hallja meg.” Ebben a változatban nem a kovászt, hanem az asszonyt hasonlítják először az Országhoz. Itt is: „a mennyek országa olyan, mint az asszony, aki” – ez jól hangzik. Vagy talán a példázatunk ironikus, sőt világrengető. Lehet, hogy grandiózus elképzeléseink vannak az Országról: angyalok, hárfák, aranycipellők és gyöngykapuk.

Az, hogy hogyan azonosítjuk ezt a példázatot, már meghatározza, hogyan értjük. A hagyományos elnevezés „a zaklató özvegy példázata”, a New American Bible szerint pedig „a kitartó özvegy példázata”. Ez nem rossz, mert az ő kitartása mozgatja a cselekményt. De a kitartó vagy állhatatos, nem igazán adják meg neki azt a cselekvőképességet, amivel rendelkezik. A kitartás nem közvetíti sem az indítékának problematikusságát, sem a fenyegetésének erőszakosságát, sem a bíróra gyakorolt hatását, és csak zsémbesnek hangzik. Az igazságtalan vagy tisztességtelen bíró példázata is népszerű, de ő csak a 6. versben igazságtalan vagy tisztességtelen, amely Lukács kommentárja. Magában a példázatban semmi sem bizonyítja, hogy a bíró korrupt: önhitt?, igen; ostoba?, valószínűleg; de, hogy igazságtalan lenne, az nem egyértelmű.

Tetszik a cím: A bosszús özvegy és a választott bíró példázata, de ebből nem lesz prédikáció. Kiindulópont viszont lehet. Ha egy példázatot nem lehet megszelídíteni, ha nem fér bele szépen a mi erkölcsről alkotott előfeltevéseinkbe, ha felráz bennünket, akkor valószínűleg jó úton járunk. A bíró ebben a példázatban azt mondja: „Ez az özvegyasszony folyton zaklat engem”. Egyetértek vele. Az özvegyasszony engem is folyton zavar, mert visszautasít minden sztereotípiát, minden olyan dobozt, amelybe be akarom skatulyázni. A bibliai özvegyek, mint tudjuk, a legszokatlanabb szokványos figurák. A bibliai özvegyekről ma az a többségi vélemény, hogy tehetetlenek és elnyomottak. A Kivonulás könyve indítja el a konvenciót (Kiv 22,21): „ne bántsd az özvegyeket és árvákat”. A parancs azt sugallja, hogy az özvegyek és árvák különösen kiszolgáltatottak voltak, mivel hiányzik nekik a férj vagy az apa, aki hagyományosan támogatást nyújtott volna nekik és megvédte volna őket. A MTörv 10,18 és 24,17–22 a kedvezményezés lehetőségét kínálja: Isten „igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, és szereti az idegeneket, élelmet és ruhát ad nekik”. Szeretném hallani, hogy ezt az igeverset valamikor egy elnökválasztási kampányban idézik.

Egy hosszabb tanulmány részlete: https://cimlap.blog.hu/posztok/bibliakultura/2022/08/21/tortenetmeseles_543