Mélyalmos hülyeség

Posted by

Tamás Ervin
Jelen

>Olvasom, hogy Németországban a közintézményeket csak 19 fokig fűtik fel majd télen – és nem harmadnapra jut eszükbe, hogy a kórházak például kivételek -, valamint az ikonikus épületek sem kapnak díszkivilágítást.
A magyarokkal jobbára csupán szavakban éreztetik, hogy mostoha idők következnek, még mindig inkább valamiféle rezsivédelemről harsog a kommunikációs stáb, az augusztustól érkező, de inkább csak “bemelegítő” energiaszámlák ügyében most sem lát tisztán az ember, jobbára a külalak formai elemein dolgoztak a propagandisták, amin majd hangsúlyos helyet kap az amúgy kilyukadt állami mentőöv.
Mi igazán soha nem készülünk fel semmire. Talán a jóra sem, mert azt sem tudjuk rendesen kihasználni. Inkább a lecsóba csapunk, mint a kamrában spájzoljuk a felesleget. Inkább nagyobb házat építünk, mint hőszigeteltet, fájintosabb autót veszünk, amelyik zabálja a dízelt – hadd pukkadjon a szomszéd. Később pedig észbe kapunk és rohanunk napelemért, rég kidobott kályháért, nem tudom hány cellás ablakért. Kormányunk előrelátása a voksok megszerzésére koncentrálódik, ezért ijesztgetésnek veszi az elővigyázatosságot, a ma népszerűtlenségét esze ágában sincs nevelő célzattal használni, a támogatást arra összpontosítani, hogy megelőzze, vagy legalább minimalizálja a bajt időjárásban, energiában, túltolt nemzeti büszkeségben, sérelmeink körültekintőbb kezelésében, józan történelemszemléletben, tradícióink őszinte szelekciójában, árnyalásában. Nevelésben járjon elől és ne hisztériakeltésben, indulatok szításában, bizonyos felelősségek betemetésében, mások fölnagyításában.
A veszélyhelyzetet is igyekeznek a maguk javára kamatoztatni, arra használják, hogy az öngondoskodást maximum a szupermarketben keressük, ne közösen fundáljuk ki, mit tehetünk a károk enyhítéséért. Majd ők. Akik nem kezelnek, hanem háborúznak. Operatív törzsből nagy a felhozatal, miközben lassacskán mindenki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy az egészség mégis csak üzlet valamennyire, az infláció száguld, az ársapkákat elfújja a szél. A rezsim, mint egy szenilis apóka nyújt egyre szűkebbre szabott vigaszt a benzinkútnál, mi meg mindig úgy érezzük, hogy most utoljára tölthetjük csurig a tankot. Az illetékes ilyenkor szigorúan megdorgál, fogyasszunk mértékletesen, mint az adómentes pálinkából.
Mert nálunk juszt is lesz Európa-csúcsos tüzijáték, fényárban úszhat Budapest, mert mi nem kakaskodunk, nem vagyunk Németország, és lám, a magyar emberekhez már érkezik is az extra-gáz (kiderül: messze nem extra, de mi úgy teszünk, mintha az volna), miközben Berlin elegáns hivatalaiban télvíz idején majd füles sapkában mennek vécére az emberek. Társadalmunk régóta leginkább arra szocializált, hogy ne lásson az orránál tovább, hogy ne várjon feljebbvalóitól őszinte szót, vagy ha mégis, ügyetlennek, tehetetlennek, mulyának tartsa érte, tekintélyt mítoszokkal lehet szerezni, keménységgel és sok-sok elandalító mesével, vagy egyszerűen mélyalmos hülyeséggel, mint hogy a bacon szó a mi Bakonyunkból eredt.
Fogalmam sincs, hogy az úgynevezett ráébredős szakasz mikor és hogyan köszönt ránk, miféle fájdalmak szántanak végig az országon és a fogyókúra hány polgártársunknál lesz egyenlő a totális kilátástalansággal, az ínségben befagyott, már terményekben sem űzhető cserekereskedelemmel, legrosszabb esetben a tömeges nyomor vigasztalan relikviáival.
Mindenesetre a németek sorban hozzák a megszorító intézkedéseket, lóhalálában egyeztetnek, dolgozzák ki a legkülönbözőbb kompenzációkat – félelem-tompító intézkedéseket, amelyekre nem gyógyír a dolgok kiforgatása, a másokra mutogatás, az ellenfelek kifigurázása, a parlament ronggyá alázása.
Fázni fognak.