Háború Bogár-háton

Posted by

Szele Tamás

>Nos, azzal kell kezdenem, hogy leborulok Bogár László képességei előtt. Nekem nem kis munkámba és viszonylag sok pénzembe kerülne, hogy olyan dolgokat írjak le, olyan következtetésekre jussak, ami neki láthatóan minden erőfeszítés nélkül és ingyen is megy. Hiába, képtelen vagyok annyit és olyant inni, hogy ez nekem sikerüljön, inkább meg sem próbálom. Bogár mester mai írása a Magyar Hírlapban valami olyasmire emlékezteti az embert, mintha beküldte volna a megfejtést egy rejtvényre, amit tökéletesen félreértett. Esetleg nem is volt rejtvény, félreértett valamit és megfejtette az időjárás-jelentést.

Jó, mondjuk most a külpolitikai rovatot fejtette meg. Azt írja a nagytudományú úr:

„A régi bölcsesség szerint, ha egy színházi drámában már az első felvonásban feltűnik egy puska a falra akasztva, akkor biztosra vehetjük, hogy a dráma végéig ez a puska elsül majd. Ugyanígy biztosra vehetjük, hogy ha egyszer a világot irányító „nem létező” erő által véleményhatalmi fegyverként használt globális médiában elhangzik az a kérdés, hogy vajon Tajvan lesz Kína Ukrajnája, akkor előbb vagy utóbb ez a puska is „elsül” majd.”

Nem tudom, hol járt február vége óta Bogár László, de ez a kérdés már nagyon régen elhangzott, korábban azért nem, mert korábban úgy tették fel, hogy „megtámadja-e Kína Tajvant?” – és az rá a helyes válasz, hogy ha nem ment el az esze a Kínai Kommunista Párt teljes vezetőségének, ideértve a Központi Bizottságot is, akkor nem. Persze nincs értelme kategorikus kijelentéseket tenni, mert február 23-án még Ukrajna megtámadása is tökéletes őrültségnek tűnt, február 24-e óta meg tudjuk, hogy az is. Mellesleg felhívnám a szerző figyelmét arra, hogy igen hosszú ideje fogalmi tévedésben él: a média, legyen az a New York Times vagy a Nyenyecalsókeserűpusztai Hírharsona nem csinálja a háborúkat, hanem tudósít róluk, a pincér nem szakács, a sajtó csak kihozza a kész ételt a konyháról és a vendég elé teszi, ha nem ízlik, a séfnél tessék reklamálni.

„Az orosz–ukrán háború kitörése előtt egy nappal e lap hasábjain azt írtam, hogy én ugyan reménykedem benne, hogy nem lesz háború, de ha egyszer ez a „nem létező” azt akarja, hogy legyen háború, akkor sajnos lesz. Ahogy a régi vicc mondja, nincs, de igény volna rá. Most ezt talán úgy módosíthatnánk, hogy nincs, igény még kevésbé van rá, de ha a nem létező akarja, akkor lesz rá igény, pontosabban ez az igény csinálva lesz. Mármint az a horrorisztikus igény, mely szerint az atlanti oldal után a csendes óceáni világháborús frontnak is meg kellene nyílnia. A mintázat hasonlít az első és második világháború fedőnevű projektekre, ott is volt egy európai front, ahol a német birodalom és az orosz birodalom van egymásnak vezetve, a Csendes óceánon pedig a nem létező által világbirodalomként üzemeltetett Amerikai Egyesült Államok veri le az ottani riválist, aki akkor Japán, most a „szépen fejlődő” harmadik világháborúban pedig Kína.

Az amerikai birodalom által „csinált” világháborúk stratégiai célja mindig ugyanaz, meg kell akadályozni az eurázsiai együttműködési rendszer kialakulását. Gyenge és széteső, belső konfliktusokkal küzdő és lehetőleg minden felületen egymás ellen uszított Európa, Oroszország és Kína a legfőbb garancia arra, hogy az amerikai birodalom biztonságban érezze magát.”

Tessék?

Ez az ember valami párhuzamos világban él és annak a történelmét használja analógiának. Akkor próbáljuk rekonstruálni az ő históriáját. Tehát 1939-ben az Egyesült Államok megtámadta Lengyelországot… várjunk, így nem jó, akkor az amerikai zsoldban álló Németország támadta meg Lengyelországot? Pláne nem jó. Esetleg az amerikai zsoldban álló Lengyelország támadta meg a Harmadik Birodalmat, és az egészen Sztálingrádig védekezett? Valami ilyesmit meg Hitler állított akkoriban, csak hazudott. Ami viszont az ázsiai háborút illeti, magas az Bogár mesternek, mint pingvinnek a bárpult.

Kezdjük azzal, hogy nem olvas kínai történelmi munkákat. A kínai történészek a második világháború kezdetét egyáltalán nem 1939. szeptember elsejére teszik, és a saját szempontjukból igazuk is van. Valójában a Távol-Keleten minden európai befolyás nélkül is háborús volt a helyzet, éspedig az 1931-es mukdeni incidens óra, ami azt a célt szolgálta, hogy Japán szállhassa meg Mandzsúriát. Egymást követték az összeütközések, végül 1937-re totális háborúvá vált a konfliktus.

De a nagy Kína hogyhogy nem állította takarékra a kis Japán füleit? Nem volt rá képes, ugyanis polgárháború dúlt akkor az Égalattiban, nem jutott se pénz, se katona a védekezésre, fontosabb volt egymást ölni. Ezzel együtt próbáltak védekezni a japán megszállók ellen, eleinte a kommunisták külön, a kuomintangisták külön, aztán már együtt: nem volt abban komolyabb szerepe az Egyesült Államoknak, Bogár úgy tesz, mintha Kína támadta volna meg Japánt, mondjuk azzal, hogy ott terült el, ahol mindig is.

De Japán miért támadott?

Egyszerűen gazdasági okokból: a fejlődő japán ipar hamar rájött, hogy ugyan a világ egyik legérdekesebb helyén élnek, de szinte semmiféle természetes nyersanyaguk és erőforrásuk nincs. Kitalálták a „Nagy Kelet-Ázsiai Közös Jóléti Övezet” nevű rémálmot, ami természetesen kizárólag a japán jólétet szolgálta, és annak nevében annektáltak mindent, amit érdemes volt, fél Kínát, a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt, Burmáig is eljutottak, aztán jött az összeomlás, túl nagyra nőtt a sárkány, minél nagyobb volt, annál többet kellett ennie. Ehhez annyi köze volt Európának, hogy nagyon rosszkor jött a dolog, főleg a Brit Birodalom számára. De – nem Európa támadott, nem Amerika támadott, nem Kína támadott. Bogár László az áldozathibáztatás klasszikus példáját mutatja be, csak azért, mert így illene az ő ferde világképébe.

Akkor lássuk most már Tajvant.

Tajvan az a szikla, ami túl nehéz Pekingnek: 1949-ben felemelte és azóta sem bírja letenni. Ha Kína lemondana a területi igényéről, saját létét, identitását, az „egy Kína” elvet sértené meg, ellenben ha megtámadja a szigetet, hatalmas kockázatot vállal szerény nyereség lehetősége ellenében, és ez meg a kínai józan észnek mond ellent.

Provokációnak érezte Peking Pelosi látogatását?

Igen, bár jelen helyzetben bármi mást is annak érezhetett volna, ugyanis most Kínában nem a legjobb idők járnak. Az állam alapvető érdeke eddig a folyamatos gazdasági növekedés fenntartása volt, ez mára – több ok miatt, melyek között megemlíteném a világjárvány okozta gazdasági- és élelmiszer-válságot, valamint a népesedési ráta meredek zuhanását – az álmok világába tartozik, már azzal is beérnék, ha sikerülne fenntartani a jelenlegi állapotokat. De ez sem lesz könnyű. Ilyen körülmények között kötötték meg a kínai–orosz paktumot február elején, amit szerencsére mindkét szerződő fél másként értelmezett: Moszkva úgy gondolta, ők majd csinálnak háborút ott és akkor, amikor tetszik nekik, Kína meg majd finanszírozza, Peking ellenben úgy, hogy „ezt most aláírjuk, aztán betartunk belőle annyit, amennyit akarunk, ha lehet, semmit sem, de a jenkik meg fognak pukkadni”.

Ez így, utólag már látszik, Kína nem ad az Oroszországi Föderációnak se fegyvert, se lőszert de még katonai fejadagokat sem, az orosz kőolajat megveszi ugyan, de igen nyomott áron (és tovább is adja – piaci áron), hajlamos apróbb pénzügyekben fű alatt közvetítést vállalni, de részükről ennyi a támogatás, nekik is van elég bajuk, 1, 42 milliárd embert kell etessenek, szóval nem fognak nyíltan beszállni fegyveres konfliktusokba még gazdasági támogatás útján sem.

Tajvan annexiójáról egészen pontosan 1949 óta folyik a szó, csak eleinte, mikor még lett volna realitása a dolognak, mindig közbejött valami, a szárazföldi Kína újjáépítése, aztán a Nagy Ugrás, az éhínség, a kulturális forradalom, utána Teng Hsziao-ping került az ország élére, aki végre helyrerakta a gazdaságot, szóval a tajvani kérdés eldöntése Pató Pál hatáskörébe került, ellenben diplomáciai ütőkártyának, állandó fenyegetésnek igen hasznos ez a helyzet, ki is használják, amikor csak lehet.

Mindezzel együtt sem zárató ki teljes bizonyossággal egy kínai támadás egyszer majd, valamikor – el lehet képzelni olyan belpolitikai helyzetet Kínában, amikor a pekingi kormányzatnak szüksége lehet egy ilyen háborúra, hogy megőrizze a hatalmát, de ettől az állapottól még fényévekre vagyunk. Jelenleg sokkal fontosabb az őszi pártkongresszus, amin eldőlnek a legfontosabb személyi ügyek, politikai-gazdasági vezérelvek, erre a kongresszusra még a mindenható Hszi Csin-ping is külön készül, ott még ő is veszíthet az erejéből, ha úgy fordul a kocka.

Amíg az véget nem ér, Kínában a fű sem nő. Tajvan tehát egyhamar nem lesz Kína Ukrajnája, ha csak nem történik valami kiszámíthatatlan, előre nem látható dolog: azért sem vállalhatok garanciát, hogy a pekingi vezetésnek hirtelen nem megy el az esze, de azért erre kevés az esély. Sokat tanultak ők pont az ukrajnai harcokból: nem vállalnának egy olyan háborút, ami egyébként is minden katonai műveletek legkockázatosabbikával, vagyis partraszállással járna. Az ukrajnai példa azt mutatja, hogy minden partraszállás nélkül is hatalmas veszteségeket szenved a modern háborúban a támadó, ha a megtámadott védekezik, és van is neki, mivel.

Szóval Bogár László egy párhuzamos világról mesél nekünk, világot irányító titkos erőkről, véleményhatalmi fegyverként használt globális médiáról, Háttérhatalomról és hétfejű sárkányokról, csillagszemű juhászokról, illetve azokról még nem, ahhoz még kell picit fejlődnie az állapotának.

De már nem sokat, az igaz.

Addig is, egy tanácsot adnék: semmilyen körülmények között ne nevezzék ki Magyarország pekingi vagy tajpeji nagykövetének!

Huppa.hu/ Facebook/ Európa Expressz