Iksz vagy kereszt?

Posted by

Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk

Laczkó Ilona Adél |

Egyfajta nosztalgikus utazás volt a számomra Révész Sándor hiánypótló könyve, a kétértelműségével is figyelemfelkeltő Húzzuk a keresztünk. Nem tagadom, elfogult vagyok témája iránt, hiszen a helyi választási iroda munkatársaként több mint két évtizeden keresztül testközelből követhettem valamennyit.

Révész a magyar választások száztizenöt éves történetéről készített közérthető, szép kivitelű, fényképekkel és csak a szükséges mennyiségű számadattal illusztrált könyvet. Ráadásul (végre!) nem szakkönyv és nem kampánykiadvány született, hanem alapos, érdekes mű.

A könyv kizárólag az országgyűlési választásokkal foglalkozik, és ahogy Révész is konstatálja: az 1905 és 2018 között lebonyolított 28 országos választás közül mindössze hat volt olyan, amikor a választási rendszer és a választások körülményei valóban szabadok voltak, és a kormányváltó erők győzelmének nem volt akadálya. Ez szolgálhat örömömre is, hiszen ez a néhány alkalom éppen az 1990 és 2010 közötti időszakra esik, amikor a helyi közigazgatásban dolgoztam. Magánügy, de én már a demokratikus választások ideje alatt nőttem fel: 1985-ben első szavazóként is már két nevet találhattam a lapon, és nem csak a Hazafias Népfront egyetlen jelöltjére kellett/lehetett ikszelni.

Pályakezdőként egyetlen év alatt hat választás (parlamenti, önkormányzati, országos és helyi népszavazás) lebonyolítását vezettem. Más szemszögből látom tehát ezeket, mert számomra nemcsak a végeredmény volt a lényeg, hanem a miliő is, meg azok a civilek, akikkel ezt a – sokszor nonstop 48 órás – folyamatos munkát tisztességesen elvégeztük. Ők túl sokan voltak ahhoz, hogy érdemi elismerésben részesüljenek, de eléggé kevesen ahhoz, hogy őket lehessen hibáztatni egy választási kudarcért. Az évtizedeken át zajló kötelező voksolásokat követően, a rendszerváltás után eleinte ünnep volt minden szavazás. (Erre még vissza fogok térni.) Ám az ünnep elmúlt, napjainkban, úgy tűnik, újra két választásunk maradt: elmenni ikszelni vagy otthon maradni.

  • Olvass bele! eeeeee

Révész Sándor az egyes fejezetek címeivel sűrítve ragadja meg az adott voksolás lényegét. Választásaink történeteit olvasva az a benyomásunk támad, hogy nincs olyan kampány–szavazás–eredmény kombináció, ami ne fordult volna elő Magyarországon.

Mire is gondolok? Az 1905. évi országos választás (Egységben a tehetetlenségi erő) kiírását a kényszerűség szülte, nem volt időszerű. A Tisza István vezette, kétharmados többséggel kormányzó Szabadelvű Párt olyan mértékben ellehetetlenítette az ellenzéket, hogy egyszer csak betelt a pohár: tömegverekedés tört ki és szétverték a parlament berendezését. Ferenc József császár-király nem tehetett egyebet, kitűzte az országos választást. Noha a választójog gyakorlását erősen korlátozták (feltételekhez kötötték), és mindössze a felnőtt férfiak 6%-a volt jogosult, az ellenzék elsöprő (bár koalíciós) győzelmet aratott. Kormányt még együtt sem alakíthattak, mert az ellenzék alapvetően monarchiaellenes volt. Ha Bécs nekik ad megbízást kormányalakításra, abba a birodalom is beleremegett volna. Maradt tehát Tisza, és miután a konszolidáltabb politikusok egyike sem vállalta a miniszterelnöki posztot, a következő évben (A megsemmisítő győzelem) ismét választásra volt szükség. Ezen a három évtizeden át kormányzó Szabadelvű Párt olyan megsemmisítő vereséget szenvedett, hogy gyakorlatilag a párt is megszűnt.

Elképzelhető olyan helyzet, amikor egy győztes koalíció (1906) vagy egy abszolút többséget szerző párt (1910) nem alakíthat kormány? Bizony: igen. A széthúzás, a konstruktív együttműködés teljes hiánya, a hajlandóság a titkos paktumokra vagy a monarchia ellenzése miatt a győztesen kívül gyakorlatilag bárki más kaphatott kormányalakítási megbízást a császártól. De ha éppen nem parlamenten kívüli volt a miniszterelnök, akkor is nagy valószínűséggel számíthatott rá, hogy sem ő, sem a kormánya nem élvezi a parlament támogatását.

Ráadásul az 1905-ben győztes ellenzék a hangos ígéretei ellenére sem vezette be a széles körű, általános és titkos választójogot. Annak, aki tehette, még 1910-ben is nyíltan kellett voksolni. (Kísérőzene: eszem-iszom, dínomdánom.) A boldog (?) békeidők utolsó parlamenti választását abszolút többséggel (62%) nyerte meg a Nemzeti Munkapárt, de soha nem kormányzott. Maradtak a régiek, akik nyíltan visszatértek a Tisza-féle abszolutista kormányzáshoz, míg a Nagy Háború el nem sodorta az alapokat: a dualizmust és a kiegyezést.

Újabb magyar sajátosság következett, egy év alatt háromszor iktatják törvénybe az általános és titkos választójogot, ennek alapján mégsem tartanak egyetlen demokratikus és szabad választást sem. Az elvesztett háború, majd a területi veszteségek, a forradalmak, diktatúrák légköre nem kedvezett az általános választás kiírásának. Erre csak akkor került sor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy addig nem fogadják el legitimnek és egyáltalán létezőnek a magyar államot, amíg az államhatalmi szervek nem kapnak választási felhatalmazást. Az 1920. évi választásról szóló fejezet címe: Általános választójog – végre, de mi végre? A parlamentbe bekerülő tíz pártból kettő kivételével mindegyik keresztény és/vagy kisgazda – mégsem tudtak igazán együttműködni.

A „nincs választás a jó választás” hangoztatták 1935-ben, az utolsó, még mindig nyílt szavazásos (!) választáson, amelyen – hasonlóan a többi európai államhoz – a totalitárius hatalom létrehozása volt a cél. És ennek már halálos áldozatai is voltak. Ezek után kerül sor 1939-ben az első általánosan titkos választásra (Ugrás a sötétbe), ahol viszont a parlamentáris demokrácia hívei teljes vereséget szenvedtek.

A választás szabad, na de a választék…” fejezet mutatja be az 1945. évi szavazást, amit 1947-ben követ „a választási korrekció elve”, s ez vezet el 1949-hez, amikor megjelenik „a diktatúra, mint nemzeti egység”. Révész Sándor fejezetcímei sokatmondóan vezetik be azt a kihagyott időszakot (1949–1985), amikor demokratikus választások kapcsán nincs mit lejegyezni az érdeklődő olvasó számára.

Ne legyenek illúzióink azonban a továbbiakban sem, hisz az 1985. évi voksolás azzal tűnik ki, az előzőektől, hogy „Hurrá már csalnak is!”, azaz volt némi tétje, ami miatt versengeni, ha úgy tetszik, csalni is lehetett. (Lásd Kovács András szinte elfelejtett filmjét: Valahol Magyarországon [1987]) Nyilvánvalóan legtöbbünket a rendszerváltást követő szavazások érdekelnek, hiszen ezeket átéltük, ezek határozzák meg a mindennapjainkat. Nem akarom lelőni a poént, de izgalmas végigkövetni, hogy „A mocsok és nászi ágy” (1990) után miként „Hull a férgese” (1998), majd „Forr a vér (2002), melyet a „Sodródás a győzelembe” követ (2006), míg be nem üt derült égből a villámcsapás, vagyis a „Végjáték” (2010). Mindenki maga döntheti el, hova is fejlődtünk, jutottunk választási kultúránkkal alig több, mint száz év alatt. Mindenképpen ajánlanám a konyvet azoknak, akik szeretnék megérteni napjaink kampányait, a választási rendszer működését, a hatalom felosztásának természetét kormánypárt és ellenzék között.

Révész Sándor könyvét – mindezeken túl – különösen értékessé teszi, hogy a korabeli lapok tudósításaival idézi fel a hangulatot, a társadalmi feszültségeket, amelyek egy-egy választást meghatároztak. Fényképek mutatják be a választások légkörét és neves politikusainkat. A választási eredményeket bemutató, tényleg csak szükséges méretű táblázatok pedig könnyen értelmezhetővé teszik mindazt, amit megismerhettünk.

És hadd térjek vissza azokhoz a civilekhez, akikkel együtt dolgoztunk – valóban szabad, nem háborús és nem ellenséges légkörben. Még az megtörténhetett egy óvodai szavazókörben, hogy akiknek a jelöltje, pártja nem végzett az első helyen, hétfőn a reggeli órákban (amikor már minden dokumentumot, iratot rendben talált a megyei választási iroda és lezárta a megyében a szavazást), egy fogadás teljesítendő tétjeként valamennyien lecsúsztak az udvari csúszdán. Legutoljára a győztes képviselője, ezzel is jelezve, hogy mindenki jó munkát végzett.

Révész Sándor

Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk
Európa Kiadó, Budapest, 2022
280 oldal, teljes bolti ár 4399 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3079 Ft,
ISBN 978 963 504 5747

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Alá van-e vetve a fennálló hatalom a társadalom ítéletének, vagy nincs? Ez a társadalom szabadságfokát meghatározó kulcskérdés” – amelyet Révész Sándor tesz föl, amikor végigtekint a magyar parlamenti választások történetén 1905-től napjainkig. A válasz egyszerre lehangoló és felzaklató: néhány esztendőre korlátozódtak azok az alkalmak, amikor teljes körű, nem csupán papíron titkos választójoggal, nem megtorlások közepette, nem megszállt országban és nem manipulációkkal bebetonozott hatalom árnyékában szavazhattak az emberek. Magyarországon a legnagyobb gondossággal folyamatosan azt szabták meg, hogyan nem érvényesülhet a választói akarat.
Révész Sándor korabeli sajtóanyagok, visszaemlékezések mentén egy politikai szappanopera folytatásaiban háborúk és forradalmak szabdalta választási történelmet mesél el nekünk, betekinthetünk a kulisszák mögötti gyürkőzések világába, elénk tárul a hazugságok és manipulációk természetrajza, hogyan változnak szavazástól szavazásig olyan alapfogalmak, mint baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, szocialista. És elénk áll az elitpolitika száz évének egész panoptikuma Vázsonyi Vilmostól Csurka Istvánig. A parlamenti választások végeredményeinek táblázataiban pedig gyakran elhűlve böngészhetjük százalékokban kifejezett múltunkat – és jelenlegi vívódásainkat.

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: