Egy öreg fa halála

Posted by
Konok Péter
>Ezt egyetlen fa sorsáról írtam annak idején, a piliscsabai öreg hársfa lemészárlásáról.
Barbárok.
Más volt még a világ, az ország, és benne a kis, igyekvő falu a völgyben, mikor valaki, talán eljövendő mézek édes ízére gondolva, elültette a hársmagoncot; persze lehet, hogy csak a szél hordta oda a magot, minden rendszer nélkül, ahogy szokta. Apró fácska volt, mikor Deák vonakodva meghozta döntését, és mit nekik Kasszandra-levél, a fa és az új társbérletbe költöztetett ország egyaránt gyarapodni kezdett. Sudár, erős fiatal fa volt már, mikor megépült mellette a vasút, hogy a felszakított hegyekből régvolt fák szénné kövesedett tonnáit a mindinkább füstköd-lepte városba szállíthassák. A hársfa minden nyárelőn illatárral csábította a méheket, minden télelőn elhullatta leveleit, és növekedett.
Növekedett körülötte a falu is, nett tisztviselők hagyták ott a város füstös levegőjét, nett házakat építettek, miközben a vasút két végpontja körül egyre komorabban burjánzottak a gyárak és a bányatelepek. Egy nyáron, mikor virágai már elhullottak és lassan beértek a magok, eljövendő hársfák gondosan becsomagolt ígéretei, felhívást szögeztek a törzsére, és a felpántlikázott vonatok éneklő, boldognak látszó, részeg férfiakat szállítottak, harsogott a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”. Egy jól öltözött, nett tisztviselő arról szónokolt a hársfa tövében, hogy mire a fa levelei lehullanak, hazajönnek a katonák. A virágok nőttek, a levelek hullottak, a vonatokon elhalkult, majd megszűnt az éneklés, csak a szén jött megint, meg elszürkült arcú jajgató sebesültek.
Aztán egy tavaszi napon, a rügyek még éppen csak kezdtek kibomlani, megint valami kiáltványt szögeztek a törzsére, és egy nem igazán nett ember, kopott vasárnapi ruhájában arról szónokolt a hársfa alatt, hogy legyen a gyümölcs mindenkié, de hát a hársfának nincs gyümölcse, és nemsokára jöttek mások, akik egy késő nyári, szikrázó délutánon a hársfa legvastagabb ágára akasztották a kopott ruhájú embert. Évek jöttek és mentek, hó és nyári meleg, rügyfakadás, virágzás, lombhullás, növekedés. A hársfa mellett zakatolt a szén, a falu egyre szövevényesebbé vált, majd megint baljós szerelvények érkeztek, a lezárt marhavagonok apró résein fagyott kezek nyúltak ki a dermesztő hidegbe, ágyúk csövei meredtek a kocsikról.
A fa növekedett. Voltak mindig újabb kiáltványok és rendeletek, volt megint ének, erőltetetten vidám, volt ütemes taps, és voltak hétvégi kirándulók, akik tarka kendőkre ültek a fa tövében, elégedett-fáradtan konzerveket és üveg söröket bontottak, a fa pedig virágzott, elhullatta leveleit, egyre újabb és újabb gallyakat szúrt az égbe és egyre újabb gyökereket fúrt a földbe. A sörösüvegeket az évek során sörösdobozok szorították ki, azután egy nap megint szónokolt valaki a fa tövében, törzsére ezúttal nem szögelték, csak akasztották a felhívást. Először történt, hogy mindez magáról a hársfáról szólt; ezt persze nem tudta, a fák nem tudnak semmit. Tudni igazán csak az emberek tudnak. És az embereket be lehet csapni.
Másfélszáz évvel a mézről álmodó ember vagy a véletlen szélfúvás után néhány brutálisan egyenes, szimmetrikus vágás metszette át a fa szerves összetettségét, a vastag törzset az ezernyi irányba törekvő gyökerek és ágak között, az újabb virágok és lehulló levelek ígéretét. Néhány zajos, dízelfüstös perc volt csak. A fa nem jajgatott, mert a fák nem jajgatnak. Az emberek jajgatnak, akiknek egy fa alakú hiány maradt a lelkében. Fakulni fog majd, ahogy megint jönnek-múlnak a tavaszok és az őszök. És közben a földben lassan rothadnak, enyésznek majd a gyökerek, mert a gyökerek lassan múlnak el. Talán újabb százötven év is kell hozzá, hogy végleg humusszá omoljanak.