Tisztességes cikk a Maszolon!

Remek cím, kissé körülményes bevezetés – s íme a rész, amire felfigyeltünk: „Annak idején a komcsik, nemzetektől függetlenül, kölcsönös megértésből úgymond „nem avatkoztak egymás belügyeibe”, ezért évtizedekig nyugodtan rohadhattunk ahol voltunk, és még jó, ha emlékeinkből megéltünk. Aztán most, mikor végre megint levegőt lehet venni, máris ugratják a lovaikat, és ismét megmondják nekünk, mi a helyes és mi nem az, Erdélyben. Mi pedig tapsolunk és ujjonguk hozzá. Halleluja! Hozsánna nékik! Mátyáskirályosra veszik a figurát: úgy hoznak, hogy visznek is – mi pedig elkábulunk a mutatványtól. Ha pedig ismét, valamiért újra, és már megint nem sikerülne a mutatvány – a történelem ingatagabb minden asszonynál! –, sebaj, mi majd ismét tartjuk a hátunkat, de föltétlenül vigasztaljon, hogy ők majd helyettünk is keserű könnyeket sírnak. Valamiért nagyon szeretjük a pünkösdi királyokat és a pünkösdi királyságokat! Mint a népmesékben. Biztosan, mert olyan pompásak és annyira szépek, milyen kár, hogy nem tartanak sokáig és gyorsan elillannak: hol volt, hol nem volt, az üveggyöngy-ajándékokon innen, az Óperencián túl… Jusson eszetekbe gyerekek: a Tündérkert a tündéreké!”

Akár Kelemen Hunor is elolvashatná! Persze nem „azért”, oda még nem jutottunk, talán nem is fogunk… De jön menetrendszerűen a hasznos haszontalan idióta hozzászóló is, és az idézett cikk alatt emlékeztet rá, hogy hol – a Maszolon – vagyunk. Reflexei az idővel alig csorbultak, ahogy az öreg sakál álmában is rángatózik: „Nem kéne fogalmazásgátlót szedni. vagy van miről írni vagy nincs… és, ha nincs nem kéne feleleges butaságokkal tömni az olvasót.”
Vannak kedvelői a hozzászólásának, öreg damaszkuszi illibsi ő is, de kap helytelenítő, ironikus választ is: „…szerintem a szerző nagyon is tudja miről ír. Csak meg kellene érteni. Szövegértelmezést kellene gyakorolni az elcsépelt, immár giccses ‘fogalmazásgátló’ helyett. De ettől még nyugodtan lehet tapsikálni és imádni a ‘nyugati’ nagybácsit.”

Rendben, fiúk. Félnetek már nem kell. Lehet lassanként egyre kijjebb merészkedni a bűzből a levegőre. Nyugodtan, a Maszol (Új Magyar Szó) eredeti hitvallásához eljutnotok nem fenyeget… Én viszont nem tudom megállni kacagás nélkül, hogy minderről mi jut eszembe. Egy valójában szomorú vicc. Kohn bácsi úgy dönt, hősiesen hal meg: felveszi sárga csillagos kabátját, kimegy az utcára, és istenesen seggbe rúgja az első náci tisztet, aki meglát. Az visszafordul, rámered, elsápad, feljajdul: „Szent Isten, partraszálltak?!”

Új Hét

Címkép: Halász Géza