Delejes halál

Posted by
Kocsis L. Mihály
Karinthynak van egy remek novellája (pontosítok: Karinthynak – a Frigyesnek – nem egy remek novellája van, de sok, tehát talán inkább így kellene fogalmaznom: Karinthy egyik remek novellája;( Novella a delejes halálról) arról szól, hogy egy misszionárius pap, vagyis egy igazán istenfélő ember felfedezi, hogy a gondolatával (agyi hullámok) ölni képes. Véletlenül (önvédelmi helyzetben!) jön rá erre, és az első döbbenete után hálát ad Istennek, hogy ő rendelkezik ezzel a különleges adottsággal, s nem más. Valaki olyan például, aki tele van rossz szándékkal és indulatokkal, gyűlöli embertársait, aki – úgymond – a „pillantásával is ölni volna képes”. Nem úgy, mint ő, akinek minden tettét, gondolatát a szeretet, a mások iránti jóakarat vezényli – halleluja! De aztán valaki (egy idegen, számára teljesen ismeretlen) ember elmegy mellette az utcán és szebb kabátja van, mint neki, s ő elirigyeli azt a kabátot rajta; vagy egy másik rálép a lábára a villamoson – meglöki leszállás közben – és az illető váratlanul holtan esik össze. És a pap rádöbben, hogy erről ő tehet, ő ölte meg, nem akarta, de megtette, hiszen valami nem tetszett rajta (a pillantása), vagy éppenséggel tetszett (a kabátja), netán pillanatnyi bosszúságot okozott neki (félrelökte, a villamosról leszállva), s felhorgadó indulatában önkéntelenül is szabadjára engedte az ösztöneit. Az ösztöneit, amik az ő esetében szó szerint halálos végeredménnyel végződnek, …amelyekkel ölni képes! Borzalom. Megretten magától. Undorodik. Ez nem ő! De persze mégis! És attól kezdve menekül. Előbb csak a konfliktushelyzetek elől, majd az emberek elől, elvégre emberek nélkül nincs konfliktus, ugye… A novella persze hosszabb és bonyolultabb, én most erősen lecsupaszítva adom elő, és emlékezetből.
De aztán mégiscsak fellapozom, hogy a (számomra) legfontosabb bekezdést szó szerint tudjam visszaidézni.
„… mindig azt hittem magamról, hogy szeretem embertársaimat, hittem magamban és a jóságomban, mikor pap lettem, és eljöttem Ausztráliába. Mikor az a szörnyű dolog, ott a szigeten, megtörtént – mikor ez után néhány nappal megértettem, hogy ez így van, hogy énnekem ez most már olyan képességem, mint a kaméleonnak, ha színt változtat vagy a villamos rájának, ha leüti messziről a kis halakat: akkor hálát adtam istennek, hogy engem vert meg ezzel a hatalommal és nem mást, aki visszaélne vele. Mit tudom én, hogy ki vagyok, és hogy mik vagyunk mindannyian, akik jóknak és szeretőknek hisszük magunkat, mert irtózunk a vértől, és nem szeretjük látni a szenvedést. Ott, a szigeten, mikor a halálos félelem először váltotta ki belőlem iszonyú tehetségemet, mikor támadóm és gyilkosom nyöszörögve esett össze és terült el anélkül, hogy hozzányúltam volna – ott még áltathattam magam, hogy ami történt, önvédelemből történt, és gonosz szándék nem párosul szívemben agyamnak rettentő erejével. De mikor a kereskedő, aki elment mellettem az utcán, száz lépés után összeesett és meghalt – és én égnek álló hajakkal ismertem fel ugyanazt a vonaglást és görcsöt eltorzuló arcán: akkor megvizsgáltam magam, és szívem verése elállt – eszembe jutott, hogy mikor elment mellettem, megirigyeltem őt szép kabátjáért, és szerettem volna magamnak is olyant. Akaratom, melyről azt hittem, belátás és megfontolás kormányozza, agyamnak sötét mélységében, amiről nem tudok, ahol rejtve és szabadon és korlátlanul dolgozik a velünk született, soha meg nem változó ösztön – öntudatlan akaratom halálra ítélte a boldogtalant, mert szebb kabátja volt, mint nekem –, és átkozott tehetségem végrehajtotta az ítéletet. Ne szólj közbe, ne mentegess, ne beszélj – avagy nem álmodod-e gyakran ismerőseid, rokonaid, anyád és testvéreid halálát? Verejtékezve ébredsz, és sajnálod őket, s azt hiszed, örülsz, hogy csak álom volt – pedig álmodban a felszabadult akarat dolgozott benned, álmodban kívántad halálukat, megölted őket: – és ha felméred napodat, mely ezt az álmot megelőzte, rájössz, hogy aznap megbántott valamivel, akit megöltél – görbén nézett rád, keményen szólt, vagy azt hallottad róla, hogy többet keres nálad. Ó, én szörnyű tapasztalatból tudom, hogy a legkisebb bántalomért halált kívánunk mindenkinek – halált, néha bántalom nélkül is, mert a ragadozó lakik bennünk, aki többet pusztít, mint amennyit elfogyasztani képes. Figyelj jól, Máriusz. Eddig háromszáz embert öltem meg, akikről, ha közbe nem jön ez az irtózatos felfedezés, soha nem tudtam volna meg, hogy a halálukat kívántam. Nagy részük közönyös, ismeretlen járókelő – egy pillanatra találkoztam velük, talán az arcuk nem tetszett, vagy nem néztek rám barátságosan. De volt köztük sok jó barát és sok, akiről azt hittem, úgy szeretem, mint magamat. Emlékszel a mai emberre, aki a villamos előtt esett össze? Fél pillanatomat akarta elrabolni, előbb szállt le nálam. Megöltem, mert egy pillanatra az utamba állt.”
Régóta készültem, hogy megosszam ezt másokkal, a nélkül, hogy különösebb magyarázatokat fűznék hozzá. (Moralizálnék?) Tényleg felesleges bármit is hozzátenni. Mindenki érti… akinek van füle.
Legfeljebb talán egy „apróság” – amiért éppen most veszem elő! –: tegnap dolgom végezetlenül és meglehetősen feldúlt állapotban hagytam el egy egészségügyi intézményünket (és szerintem nem kell túl élénk fantázia ahhoz, hogy valaki kitalálja, vajon milyen okom/okaim lehettek e feldúltságra!), és magamban – szánom-bánom – el is kanyarítottam, nem a… szóval, nem a legkedvesebb szavakkal illetve felhorgadó indulataim előidézőjét.
Na, ekkor jutott eszembe megint Karinthy és az a bizonyos papi ember (mellesleg Edmund Dale a becsületes neve – s a novellából nem tudjuk meg, vajon végül is mi lett vele, mindenesetre a „delejes halál”-járvány ahogy jött, olyan váratlanul véget is ért Melbourne-ben „(…) Hála, istennek, rájöttem, hogy állaton nem fog az én hatalmam, csak emberen. Az emberi fajta el fog pusztulni a földről, mert ösztöne megrohadt és elfajzott beteg lelkében – fel fogja falni önmagát, rettenetes mohóságában és gyűlöletében. A föld legundokabb fajtájának gyermeke, én, akiben öntudatra vált az ő bűne – utálattal dobom el mocskos családom nevét és hagyományát, hogy visszatérjek a tiszta és nemes bestiák közé, akik nyílt harcban marcangolják össze egymást, és akik közt, ha ki gyilkol, legalább bőrét viszi vásárra, hogy beteljen végzete, mely bűnre és halálra és pusztulásra hívta őt, élni a szelíd virágok és hallgatag fák és süket vizek közé…”).
A veszély jutott eszembe, ami bennünk rejlik!
Mert, igen, csakis a Jóisten a tudója, hogy mi lett volna azzal a szerencsétlen egészségügyi dolgozóval, akire akkor indulataim nyilai záporoztak, ha történetesen bennem is megvan a „delejes halál” félelmetes tudománya. Belegondolni is rossz. Így azonban, hogy szerencsére nincs, csak nekem volt rossz napom.
Dehogy! Nem tartott ki egy napig. Néhány óra legfeljebb.
Még csak az se. Valójában néhány rossz perc csupán.

Vagyis… esetünkben mindenki jól járt.

Címkép: Farkasok verekednek