Posted by Belénessy Csaba
>Egyszer bent hagytam az irodámban a mobilomat, akkor még kelendőbb voltam, fél óra alatt összejött vagy húsz nem fogadott hívás. Sorban bogarásztam a neveket, és megláttam Hegedűs Zsuzsáét. Előbb végigtárcsáztam a másik tizenkilencet, aztán vettem egy nagy levegőt és hívtam a huszadikat. Tudtam, nem lesz könnyű meccs.
– Jónapot! Be tudna jönni hozzám a Parlamentbe?
– Mikor?
– Most.
Vérszagot éreztem a levegőben. A saját vérem szagát.
Próbáltam elviccelni a dolgot.
– Most? Előbb nem lehet?
– Maga vidám fiú, induljon szépen!
A kormányőr a kapuban csak annyit mondott:
– Hegedűs Zsuzsa már várja – és sokat sejtetően kinézett a sapkája alól.
Felmentem a paternoszteren, Zsuzsa jött elém:
– Késett, de most az egyszer megbocsátok!
Nem kértem kávét, ne húzzam az időt, tudni szerettem miért vagyok itt.
– Ugye, maga ismeri Kövér Lászlót!
– Igen.
– Tudja, itt ő a főnök.
– Tudom.
– És nem engedi be az épületbe a kiskutyámat. Nézzen ki az udvarra!
Valóban a kiskutya az udvaron kergette a kormanyőröket. Vidáman csaholt a jószág, a fegyveres erők pedig megpróbáltak fedezékbe vonulni előle.
– Maga szerint tartható ez?
– Hát, nehezen – próbáltam kifaralni a közelgő végzet elől.
– Na, ha ismeri Kövér Lászlót, legyen szíves intézze el, hogy beengedje az épületbe az én kiskutyámat.
Fejben lejátszottam, ahogy én beállítok Kövér Lacihoz és előadom neki, hogy engedje be a házba Hegedűs Zsuzsa kiskutyáját. Izzadni kezdett a tenyerem és eldöntöttem, bármi áron nemet mondok.
– Azt nem tudom elintézni.
– De hát ismeri. Nincs jóban vele?
– De.
– Akkor?
– Akkor se.
Hegedűs Zsuzsa nagyot szippantott csontszopókas cigarettájából (dohányozni se szabadott volna) és annyit mondott:
– Csalódtam magában. Azt hittem, nagyobb ember.
Sompolyogtam kifelé, az ajtóban még kért valami bagatell dolgot – remélem ezt azért el tudja intézni…
Már húztam magam után az ajtót, amikor rátette a kezét a kilincsre.
– Ne izguljon, azért kedvelem magát. Pá!
Kifelé elszédelegtem a vidám kiskutya mellett. Kockacukor nem volt nálam, seggberúgni meg nem mertem.
Legközelebb, amikor találkoztunk, Hegedűs Zsuzsa csak annyit mondott.
– A kiskutya a házban van, maga nagy vitéz – és titokzatosan kacsintott egyet.