Olasz válság – populisták revansa

Eddig persze hosszú út vezetett, amelynek állomásaiból, egyre kilátástalanabb pártvitáiból a kormányfőnek joggal lett elege. S a történtek összefüggnek az ukrajnai háborúval is. Nem véletlen, hogy Moszkvában a Putyin-rendszer vezető emberei diadalittas kárörömmel nyugtázták a római lemondást. (Ahogyan számukra Boris Johnson távozása is diadalnak számított.) Egy hónapja ugyanis Giu­seppe Conte volt miniszterelnök, jelenleg az ötcsillagosok (M5S) pártvezetője ellenezni kezdte az Ukrajnának küldött olasz fegyverszállítmányokat abban a (tán hamis) reményben, hogy a populisták régi keletű pacifizmusára és oroszbarátságára támaszkodva így visszaszerezhet valamit pártja egyre fogyatkozó népszerűségéből. Draghi határozottan visszautasította a gondolatot, ezért Conte utóbb odáig „engedett”, hogy esetenkénti parlamenti jóváhagyás kelljen minden szállítmányhoz. Ám saját pártján belül sem volt ebben egyetértés: Luigi Di Maio külügyminiszter, korábbi pártvezető megelégelte az Olaszország nemzetközi pozícióját, hitelét kikezdő trükközést, ellene szegült. Conte válaszul kizárással fenyegette őt, mire Di Maio vette a kalapját, és mintegy hatvan parlamenti képviselő társaságában kilépett, új parlamenti csoportot alakított.

Ez a pártszakadás valójában az M5S, a bukott komikus-színész, de sikeres mozgalmár Beppe Grillo alapította ötcsillagos párt végét jelentette. A parabola leszálló ága az alsó határértékhez ért. A kiváltságos politikusok „kasztját” a francba küldő, elitellenes, az internetes szavazásokkal a közvetlen demokrácia illúzióját kergető mozgalomból 2018-ra vezető párt lett (33 százalékkal!), majd két sikertelen kormányzás után a harmadikban, a Draghi-kormányban is szerepet vállalt, ám egyre inkább hitelét veszítette. Intézkedései, mint az alapjövedelem, hatástalan demagógiának bizonyultak. Csakhogy az a Di Maio, aki mostanra hibátlan atlantista, Európa-párti, kormány(és bársonyszék)-párti vonalat képvisel, ugyanaz a politikus, aki 2018-ban a zöld-sárga populista kormány minisztereként elfogadtatta az alapjövedelem osztogatását, és pártszékháza erkélyéről hirdette meg „a szegénység felszámolását”. Aki vád alá helyeztette volna Sergio Mattarella köztársasági elnököt, mert ellenükre döntött az euróellenes pénzügyminiszterről, aki maga is ki akart lépni az euróövezetből, a NATO-ból, aki a francia sárgamellényesekkel barátkozott, Macront gyengítve. Igen, mondhatni, Di Maio felnőtt, végre felelős politikussá vált, míg Conte és megmaradt hívei továbbra is a demagógiától remélik egykori sikerük visszatértét. Ám a közvélemény-kutatások könyörtelen számai szerint az M5S alig 10-15 százalékra számíthatna ma.

Valójában önsorsrontó lépéssorozat, ahogyan Conte a Draghi-kormányt gyengíti és ezzel vadászik népszerűségre,  hiszen a párt jelenlegi képviselőinek csak töredéke számíthat újraválasztásra a következő, csökkentett létszámú parlamentben. Viszont a jobboldal, az újfasiszta Giorgia Meloni és az Orbán-barát Matteo Salvini kezére játszik, hiszen a mai adatok alapján leginkább ők nyerhetnek a parlament feloszlatásával és az idő előtt választások kiírásával. Conte mégis azzal állt elő, hogy a 23 milliárd eurós család- és vállalkozástámogató csomag végszavazása előtt szenátorai kivonultak a teremből, mert (itt jön képbe a szemétégető) – bár a tervezett intézkedések többségével egyetértenek – a csomagnak része a Rómába tervezett szemétégető is, amit ők nem fogadhatnak el környezeti szempontok miatt.

Tudnivaló: Rómát évek óta elönti a szemét, az ötcsillagos polgármester, Virginia Raggi ezen (sem) tudott segíteni, most pedig az új, baloldali demokrata polgármester Roberto Gualtieri nem lát más megoldást, mint egy korszerű szemétégetőt építeni mihamarabb. Tanulmányozott előbb dán, francia mintákat, valóban károsanyag-kibocsátás nélküli, korszerű technológiákat. Az M5S-nek ez mégse jó, mert az égető az ő városvezetésük kritikája is.

Conte eredetileg úgy vélte, ha kivonulnak, ezzel még a kormányt nem veszélyeztetik, a többség nélkülük is megvan. Kint is lehet, bent is lehet. A többség meg is volt, ám Draghinak ekkor lett elege. Ő ugyanis egy ideje a Liga-vezér Salvini állandó ellenző-elhatárolódó megnyilvánulásait is kénytelen leszerelni. Salvini ugyanazt játssza, mint Conte: kint is vagyok, bent is, bármikor kiléphetek és elhatárolódom a kemény intézkedésektől, mert „a népnek” áldozatokkal járnak. Őt is az készteti erre, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Liga szintén sokat veszített korábbi támogatottságából, s ma már a kezdettől ellenzékben maradt Giorgia Meloni Olasz Testvérek (FdI) pártja áll az élen. Orbán másik odaadó híve, első nőként akár olasz miniszterelnök is lehetne.

Ilyen előzmények után következett el az a drámai, zűrzavaros nap, amikor Draghi – Mattarella felkérésének eleget téve – odaállt a képviselők, a pártok elé, s szembesítette őket a helyzettel. Újra támad a járvány (noha a Dra­ghi-kormány sikeresen kezelte az első hullámokat, amikor megszervezte az oltást, és oltáshoz kötötte a munkavégzés lehetőségét), háború van (amikor – mutatott rá – csakis az ukránoknak szánt fegyverszállításokkal lehet tárgyalásokra kényszeríteni az orosz agresszort), energiaválság van, infláció. S Olaszországnak sikeresen kellene felhasználnia az EU helyreállítási alapjának kétszázmilliárd euróját, strukturális reformokkal, okos, célszerű beruházásokkal. Vázolta a tennivalókat is: az igazságszolgáltatás a pereket gyorsító, már célba ért reformja után a helyreállítási alap hozzáférése érdekében következik a közbeszerzések reformja („távol kell tartanunk a maffiát az alap pénzeitől”), a versenyszabályok reformja („egyesek kiváltságainak felszámolásával”), s felügyelni, követni, ellenőrizni kell ötvenöt beruházási programot (vasút-korszerűsítés, széles sávú internetfejlesztés, zöld beruházások és sok-sok egyéb). Kell még adóreform a személyijövedelemadó-tábla átalakításával az alacsonyabb jövedelműek javára és az áfa átalakítása a csalások lehetőségének csökkentésére. Szükséges a magas adóék csökkentése, az indokolatlan adókedvezmények felszámolása. Szociális reformokra is szükség van, de nem az alapjövedelem célszerűtlen osztogatásával. Az energiaköltségeket is csökkenteni kell a lakosság és a vállalkozások számára egyaránt. A munkaszerződések megtámogatása az európai minimálbér bevezetésével szintén tennivaló, a nyugdíjreform a rugalmas nyugdíjba vonulás elősegítésével úgyszintén. A vízgazdálkodás javítása, a szárazság elleni intézkedések is sürgetőek. Az orosz gáztól két éven belül szabadulni kell új beszerzési forrásokkal (Algériával előző nap állapodott meg a miniszterelnök) és két új LNG-átalakító telepítésével.

„Mindehhez kérem a parlament támogatását. Nem vagyok választott politikus, csak akkor lehetek cselekvőképes, ha a legszélesebb nemzeti egység támogat. Készen álltok erre?” A kérdést és felszólítást a nyomaték kedvéért háromszor elismételte, s azzal zárta: „Nem nekem kell választ adnotok, hanem az olasz népnek.”

S a válasz estére megérkezett. Conte azt mondta, ők akár meg is szavazhatják a bizalmat, a legtöbb dologgal egyetértenek, csak lenne néhány kifogásuk és kérésük. Salvini viszont azzal  állt elő, hogy az ötcsillagosok megbízhatatlanok, velük nem lehet együtt kormányozni. Alakuljon új Dra­ghi-kormány az M5S nélkül. Azt ők támogatnák. A név szerinti újabb bizalmi szavazásnál az ötcsillagosok egy része, a Liga és a Berlusconi-féle Hajrá, Olaszország (FI) szenátorai nem szavaztak. A szavazók száma kevesebb volt a kötelező létszámnál. Dra­ghi másnap reggel visszament a köztársasági elnöki palotába, hogy végleg lemondjon, s Mattarella elfogadta ezt, miután megállapíthatta: nincs lehetőség működőképes kormánytöbbség kialakítására. Szeptember 25-én választások lesznek.

A megélhetési politikusok zsibvására zajlott. Az ötcsillagosok és a jobboldal egymásra hárítja a felelősséget, sőt Draghit is okolják, „csak azért is le akart mondani”, állítják. Miközben arról van szó, hogy Draghi egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a választási célzatú, elfogadhatatlan követeléseiket, és szigorúan a saját programja szerint haladt volna előre. A szakértelem és a választási demagógia ütközött egymással, s az utóbbi kerekedett felül. A 2018-ban alakult zöld-sárga populista koalíció két főszereplője, Conte és Salvini ismét egymásra talált abban a reményben, hogy felelőtlen követelésekkel, javaslatokkal visszaszerezhetnek némi elvesztett támogatást. A buktatók – M5S, Lega, FI – egyformán vesztésre álló pártok, és éppúgy félnek a feltörekvő újfasiszta FdI-től (minthogy Meloni, egyedüli ellenzékiként, sikeresen gyűjti be a szélsőjobb eddig megoszló szavazatait), mint a baloldali demokratáktól, Draghi egyedüli igazi támogatóitól. A nemzet érdekeit valójában nem nézik, csak a közvélemény-kutatások aktuális számait, a választási sikerben reménykedve.

Márpedig könnyen lehet, hogy az olasz választók többsége mégsem díjazza majd Draghi menesztését, és csalódniuk kell. Továbbá a többségi választási rendszer, amely érvényben maradt, mert nem sikerült megegyezni a reformjáról, arra kényszeríti a jobboldalt, hogy közös jelölteket állítson. Ez pedig nem lesz egyszerű Salvini és Meloni vetélkedése, Berlusconi teljes hanyatlása miatt. A Hajrá, Olaszországot egymás után hagyják ott vezető politikusai, mert nem vállalják az eluralkodó felelőtlenséget. Kérdéses, hogy tud-e megfelelő jelölteket állítani, kormányképessé válni a magát jobbközépnek nevező, de Orbánnal barátkozó és az európai szélsőjobbon elhelyezkedő pártszövetség. Nem beszélve Olaszország billegő pénzügyi helyzetéről. Draghi tekintélye és hitele kellett ahhoz, hogy a pénzpiacok bízzanak az olasz gazdaságban. Salvini és Meloni netántán kormányra kerülhetne, de ezt drágán fizetné meg az ország.

A történtek nyomán most egész Európa (értsd: a jobbik fele) aggódik. A Financial Times már a végzetes nap előtt arról írt vezércikket, miért van szüksége Olaszországnak és Európának Draghira. Az Economist arra hívja fel a figyelmet: a Lega gátolni igyekezett az ingatlanadót, a versenyszabályok reformját, az adóreformot, s ha ezek és más reformok most elmaradnak, Olaszország könnyen eleshet a helyreállítási alap további kifizetéseitől. „Draghi érvényre juttatta az olasz politika jó oldalait, számított ismét a kötelességtudat, a kompromisszumkészség, a nemzeti egység érzete és tudata, most viszont ismét előtérbe kerül az önzés, a személyes érdekek a nemzeti érdek fölé helyezése, a csőlátás, s félő, ennek árát egész Európa meg fogja fizetni” – írják. Mások az ukrajnai háborúra gyakorolt visszahatástól félnek: Draghi teljesen egyértelmű atlantista és Európa-párti politikát vitt, megbuktatói a pacifizmussal kacérkodnak, az orosz propaganda érveit ismételgetik, s akár visszatérhetnek korábbi euróellenes, EU-ellenes irányukhoz. „A szeptemberi választás ismét Olaszországot teszi európai laboratóriummá: lemérhető lesz, mekkora erőt képvisel a populizmus” – írta a New York Times. Nem kétséges: azzal, hogy Macron nem szerzett többséget a nemzetgyűlésben, és minthogy a német koalíció sem áll mindig a feladatok magaslatán, Draghi kiesése súlyos csapás, elbizonytalaníthatja az Európai Unió vezetését, miközben a háború miatt erősebb unióra lenne szükség. Putyin elégedetten somolyoghat.

Az olasz államadósság közelíti a háromezermilliárd eurót. Drámai energiaválsággal néz szembe az ország, erős az orosz gáztól függés, természeti erőforrásai végesek. (Mellesleg: Magyarország problémái és nehézségei nagyon hasonlóak.) Draghinak volt egy programja: szabadulni az orosz gázfüggőségtől és strukturális reformok sorozatával a versenyképességet növelni, ehhez cserébe kétszázmilliárd eurós támogatásra számíthatott az EU-tól. A föderális Európa építője és a Putyin megállítását célzó politika erős szereplője volt. Nem tudni, mit gondolnak, mit szándékoznak tenni azok, akik utódlására pályáznak. Valószínűleg megígérnek mindenkinek mindent, és újra elszáll az adósság. Van-e tervük az energiafelhasználás csökkentésére? Folytatják-e a megkezdett reformokat, vagy leállítják az érintettek első tiltakozására? És ami a legfontosabb: építeni akarják-e Európát Macronnal, Scholzzal, Von der Le­yen­nel együtt, vagy Orbánnal tartanak a rombolásban? Orbánnal vagy nélküle, Magyarországnak sajnos esélye sincs egy Draghi-léptékű programra és EU-s támogatásra, ami megmenthetné. De bízzunk az olasz választók józanságában.

Címkép: Mario Draghi

Megjelent az ÉS-ben