Orbánt hallgatva 2.

>Igazi nagy újdonság nem hangzott el a beszédben, de azért akadtak új elemek, fordulatok, az elemző a bőség zavarával küzd. Orbán a szokásos „Nyugat alkonya” c. toposszal kezdett, ezt most az „anyagcsata” elveszítésével indokolta (mintha a nemzetek jóléte a nyersanyagok birtoklásától függne és nem a technológiától, kreativitástól, innovációtól stb.). Megtudhattuk, hogy Amerika az energiát fegyverként használja (érdekes, hogy ez Oroszország kapcsán nem hagzott el) és célja az európai energiafüggetlensg felszámolása, ami szerinte az orosz-német energiatengelyen alapult, tehát az orosz energiafüggőség jelentette volna Európa energiafüggetlenségét. Meghökkentő gondolat. Európával azonban más baj is van: a migráció kettéválasztotta. A nyugati fele már nem is nyugat, hanem posztnyugat, ahol nincsenek már nemzetek, csak „kevertfajú” népek, míg Közép-Európa az új nyugat, mert itt van ugyan keveredés, de csak az európai népek között. Ez már bizony nincs messze a „fehér faji szupremacisták” elméletétől.

A háborúról megértően azt állította, hogy az oroszok jelezték a biztonsági igényüket tavaly decemberben, de erről a nyugat tárgyalni sem volt hajlandó, ezért most kaptonai erővel kívánják ezt érvényesíteni. Emlékezetes, hogy ezek a bizonyos orosz „biztonsági igények” egy ultimátum formájában a NATO 1997. előtti területeire történő visszavonását követelték, ami teljes abszurdítás, egyébként ők sem azért tették ezt a javaslatot, mert tárgyalni szerettek volna, hanem azért, hogy legyen mire hivatkozniuk a háború elindításakor, és Orbán megértően hivatkozik is erre. Továbbra is úgy véli, hoyg ez két szláv nép háborúja, számára nincs agresszor és megtámadott, nincs nemzetközi jog és szabályokon alapuló rend, csak egy távoli konfliktus, amihez nekünk nincs közünk. Ez nem csak végtelenül immorális álláspont, de alapvető biztonsági érdekeinkkel is ellentétes. Ő persze abból a súlyos tévedésből indul ki, hogy Oroszország csak Ukrajnát akarja, de a NATO-t nem támadja meg, mert gyengébb nála. Nem számol azzal, hogy a Putyin-rezsim egy háborús bűnöket elkövető, felelőtlen, kiszámíthatatlan, a világ biztonságát most is fenyegető nukleáris hatalom és ha sikerül a terve Ukrajnában, akkor a nemzetközi rendben káosz következik be, a dzsungel törvényei válnak normává, miszerint az erősebbnek joga van azt csinálni, amit csak akar.

Itt is elhangzik az a mantra, hogy a szankciókkal lábon lőttük magunkat, nekünk jobban fáj, mint Oroszországnak Ez még az orosz Nemzeti Bank legújabb jelentésének is ellentmond, amelyik idén 8-10%-os recessziót jósol az országnak és magas inflációt, jövőre is folytatódik a recesszió, érzékelhető a technológiai lemaradás, radikálisan növekvő munkanélküliség várható stb. Orbán nem meglepő módon a Kreml-párti propaganda szólamait ismétli meg a szankciók támadásával.

Szerinte Európának nem az ukránok mellé kellene állni, hanem az oroszok és ukránok közé, ugyanakkor úgy véli, hogy békét csak az USA és Oroszország megállapodása hozhat. Attól tartózkodik, hogy a békéről bármi konkrétumot mondjon, de sürgeti a fegyverszállítások leállítását, ami mindneképpen és egyértelműen Ukrajna pozícióit gyengítené azokon a bizonyos béketárgyalásokon.

Magyarország fényes jövőjét tisztes távolban helyezi el, az majd csak 2030-ban jön el. Ennek az az előnye, hogy addigra a mostani beszédet mindenki elfelejti és rajta már aligha kérik számon. Szerinte a sikeres recept lényege, hogy új megállapodásokat kell kötni az EU-val, Oroszországgal, Kínával és az USA-val, de ezek tartalmát homályban hagyja, ezentúl pedig ki kell maradni mindenből : migrációból, genderből (bármit jelentsen is ez), háborúból stb. Félő, hogy ez a nagy kimaradási program a végén elvezet minket oda, hogy kimaradunk az EU-ból és a NATO-ból, ilyen értelemben lehetünk lokális kivételek, mert szerinte ez a cél. Bizonyos értelemben máris elértük ezt, a forint romlásában, a gazdaságunk sérülékenységében, az EU-val folytatott értelmetlen vitáinkban máris lokális kivételek vagyunk. Végül azzal zárta, hogy a világ tartozik nekünk (kár, hogy erről a világnak nincs tudomása és ő sem árulta el, hogy pontosan mivel), és ezt mi be is fogjuk hajtani rajta.

Még hosszan lehetne csemegézni, de ez bőven elég. Tőle tudjuk, hogy nem az a fontos, amit mond, hanem az, amit csinál, de ez így is elég dermesztő. Igazi illuzionista, aki hisz a látszatok formatív erejében és ennek érdekében post-truth narratívával hipnotizálja a hallgatóságát. Tegyük hozzá, mindezideig elég sikeresen, de nem tudhatja, hogy közönségében nem ül már ott az a bizonyos Mario, aki egy ponton felébred az illúziók világából és felébreszti az alvajárókat is azzal, hogy pontot tesz a veszélyes varázslat végére.