»Vót minden az életbe«

Posted by

D. Magyari Imre

Egy kilencvennégy éves öregasszony, Jolika-Jolka hangját halljuk. Hogy hozzánk beszél-e vagy magának, esetleg magában, nem tudjuk meg. Elmondja az életét. A gyerekkorát, a fiatalságát, az esküvőjét, a házasságát, az özvegységét, mindent.

Azt is, amit nem akar elmondani, ami ott van benne, féltve őrzött titokként, amit még a papoknak sem mondott el soha, pedig gyónni nagyon szeretett. Egyáltalán, az volt élete legszebb időszaka, amikor a férjével, Béla papával tizenkét esztendőn át a templomnál dolgoztak, díszítettek, harangoztak. Nem időrendben beszél, de könnyen össze tudjuk rakni a történetet, annál is inkább, mert többször is visszatér egy-egy eseményhez, ha nem is mindig egyformán meséli.

Először azt hittem, Egressy Zoltán parasztregényt írt (Csalog Zsolt 1978-as művének címe ez); semmi gond, az előző, a Hold on tudományos-fantasztikus volt (inkább fantasztikus, mint tudományos), ezzel most megkésett népi íróként mutatkozik be. Jó író mindent tud és Egressy igen jó író. De ez nem parasztregény. Az elmúlt száz év falusi világa csupán a háttérben sejlik fel, annyit látunk belőle, amennyit Jolika látott, érzékelt, ez pedig nem sok. „Lánykoromba csak kussulni köllött”, ennyi szól a nevelési szokásokról. Vagy: „Harminchárom éves vótam, akkor gyütt be a téesz.” Igaz, ebből ki tudjuk számolni, mikor született az elbeszélő, mert később megtudjuk, hogy a téesz „60-ba gyütt be”. A számoláshoz persze emlékeznünk kell az előző információra… Egyáltalán: nagyon figyelmesen kell olvasnunk ezt a szöveget.

A parasztregény irányába mutatna egyébként a nyelv is, ami a fülszöveg szerint a zalai-somogyi tájnyelvet idézi fel, ám legyen. Mindenesetre érdemes figyelni Jolka nyelvhasználatára, nem is feltétlenül a kiejtésére (vótam, megcsinyálok, köll, aszondja – rögtön az első oldalról gyűjtve), hanem a tájszavakra, amik nem is feltétlenül tájszavak, hanem az ő egyedi kifejezései, amiket ki tudja, hol szedett össze: fölhántol ’felhánytorgat’, kepeszt ’jön, megy, fekszik’, megpártol valakit ’pártját fogja valakinek’, kimutyerálja magát ’kicsinosítja magát’, pimpillázik ’kiöltözik’, összemondogalódik valakivel ’összevész valakivel’, elpazal ’elpazarol’, illetve toszongyos ’toprongyos’, hogy egy melléknevet is prezentáljak alkalmi gyűjtésemből.

De nem a paraszti világ átalakulása, nem is a nyelv az igazán érdekes itt, hanem a mikrotörténések, még inkább a hátterük, amik homályosak, mert az elbeszélő homályban akarja tartani őket.

Nekem semmi problémám nem vót senkivel az életembe” – ezt akár még egy ministránsnak vagy kispapnak is mondhatná, akit az atya rászabadított, hogy kérdezgesse már a múltról a nénit, úgyis egész nap egyedül van szegény. A férjéről is csak szépet mond: „Nem vót csinos fiatalember, de a jóság többet ér, mint ha akármilyen csinos. Én csak ezt tudom mondani, mer ez az igazság. Az a legnagyobb jó az életbe, ha valakinek rendes, jó ura van, aki becsüli a feleségét.” Azt elárulja, hogy a Béla papa „hat és fél évvel vót idősebb, mint én”, de rögtön kijelenti: „ebbül nem vót baj semmi.” Sőt leszögezi: „Az magába nem olyan nagy baj ám, ha valaki öregebb, mint a felesége. … Csak az számít, hogy valaki jó ember-e.”

Apránként azonban az derül ki, hogy nagyon is akadtak (és akadnak) problémái másokkal, például a testvéreivel, és bizony a férjével is. Nyolcan voltak testvérek, három lány, négy fiú. Először csak ezt mondja a többiekről: „Mind szerencsétlenek vótak. Nem szerették a párjukat.” Később pedig ezt is, miután hosszabban beszélt az egyik lányról: „Sok bajság vót a többi testvéremmel is, gazemberek vótak, mentek, mint a hülyék. Elégtek már mind a pokolba. Megbűnhődtek, gondolom.” A pontosítás mindössze annyi, hogy „A Laci az jó ember vót”, bár ő sem becsülte meg a feleségét. Katusra különösen haragszik, ma is: az édesanyjuk ráíratott két hold földet, nem őrá. „Az meg utána mindig kapta a sok aranykorona-értéket, én meg semmit se.”

Béla papáról például az derül ki, hogy „Sokat ment a kocsmába. Reggel is, este is.” Négyszer halljuk a történetet, ami szerint egyszer részegen beleesett az árokba. És halljuk Jolka reakcióját is: „Jaj, mondtam az anyjának, Mama, ha behozza, besegíti, jó, de én hozzá nem nyúlok ehhö a rondaságho.” És ez a ridegség még megdöbbentőbb is tud lenni! – hosszú a történet, elolvasható. A ridegségből pedig kegyetlenség lesz, amikor kilencvennégy évesen is megpróbál agyonverni három kismacskát. Még abban is agresszivitás van, ahogy ezt mondja: „Jaj, de előkaparnám a Béla papát, csak tudnám! Mikor vele vótam, semmi hiányom nem vót. Minden jó vót.”

Dehogy „vót” jó! Béla papának feltehetően volt oka a féltékenységre, nem véletlen a rengeteg udvarló, köztük „közeledős” papok, káplántól plébánosig, de még egy orvos is. Nem véletlenül nem tűnik el az életéből Somogyi, aki jóformán kamaszkora óta járt hozzá, és még most is foglalkoztatja. Igaz, kijelenti, hogy „énnekem az uram előtt se vót senkim, meg utána sem”, amit szűk szexuális értelemben feltehetően el is hihetünk. De az udvarlást azt szívesen fogadta.

A végső konklúzió ez: „…nem vót olyan nagy örömöm, de más még úgy se vót, mint én.” Hogy aztán a csendes örömtelenség mögött mennyire vannak ott az egykori parasztvilág törvényei, szokásai… „Eszembe se vót a férjhö menés, de aszondták az Édesnek, a Jolika már húszéves is megvan, nem gondolja, hogy férjhö köllene adni?” És „férjhö” adják, a bérmakeresztapja talál-ajánl neki férjet. Szerelem? Nem gondol rá senki. Már az is valami, ha nem ahhoz „köll” mennie, akit utál.

Jolka sokat beszél a bűnről. Úgy gondolja, az ő vétkei nem halálosak. Pedig két súlyos vétke is akad, két ember halálában bűnrészes, de erre nem akar emlékezni. Könnyű lenne pálcát törnünk felette. De nincs-e jelen a mi életünkben is az önigazolás, az öncsalás, a múlt átfestése? Egressy Zoltán új regénye elsősorban mintha ezt akarná velünk végiggondoltatni.

Egressy Zoltán: Jolka harangja
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
240 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft,
kedvezményes online ár 2055 Ft,
e-könyv változat 1999 Ft
ISBN 978 963 479 9023 (papír)
ISBN 978 963 479 9597 (e-könyv)

******

A könyv kiadói fülszövege

Egressy Zoltán új regényének főhőse Jolka, a halálára készülő zalai parasztasszony. Kilencvennégy évet lehúzott már e világban, s ahogy az öregek szoktak, úgy beszél ő is az életéről: gyermekkoráról, a feleségként átélt évtizedekről és az utolsó életszakaszról, a több mint két évtizede tartó magányáról. S ahogy az öregek szokták, ő is mindegyre más fénytörésben meséli el életének öt-hat különösen fontos eseményét. De lassacskán azt érezzük: mintha valami krimi is megbújna ebben a dolgos, szép, becsületes életben.
Egressy Zoltán pedig Jolka alakjával, történetével részint elgondolkodtat kis és nagy bűnök mibenlétéről, s talán nem kevésbé fontos, hogy a kihalóban lévő zalai-somogyi tájnyelvet az irodalomba, a közös emlékezetbe emeli.

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: