Mit ér a vármegye? Semmit. És mindent

Posted by

Tóth Kelemen írása
a Qubiton

>Miután Balian (a faarcú Orlando Bloom) feladta Jeruzsálem városát Ridley Scott Mennyei királyság című filmeposzában, elindul vissza övéihez. A kamera szekond plánra vált: a háttérben hullahegyek, füst és az áttört városfal. Balian hirtelen megtorpan, hátrafordul, és a távozóban lévő Szaladin után ereszti a kérdést: „Mit ér Jeruzsálem?” Szaladin hanyagul felel: „Semmit.” Balian csalódottan kifúj és elereszt egy félmosolyt, mire Szaladin újfent megfordul, és összeszorított ökleit felemelve, sokat sejtető mosollyal az arcán felfedi a misztériumot: „És mindent!” Balián szemében megcsillan a fény, és a néző ekkor már tudja, hogy hősünk megvilágosodott, vagyis megértette a dolgok lényegét.

Valahogy így áll a helyzet a vármegyével is, ha azt a kérdést feszegetjük, hogy az valójában mit is ér. Semmit… és persze mindent! A vármegye történetének kezdete kifejezetten régre, az előző évezred hajnalára nyúlik vissza. Az intézmény az évszázadok során sokat változott, ebből kifolyólag pedig többféle képzet is tapadhat hozzá.

Kezdetben vala a királyi vármegye, mely intézményt Árpád-kori eleink közül valószínűleg senki sem illetett ezzel a megnevezéssel. A vármegye „királyi” jelzőjét csak később, jellegére és lényegére utalva alkották meg a történettudomány művelői mint tudományos műszót. Ez az az államszervezeti egység, amit Szent István nevéhez szokás kötni. Egyes vármegyék már első királyunk államalkotó tevékenységének első évtizedeiben életre keltek: ilyen volt többek között Veszprém, Tolna, Baranya, Zala (másnéven Kolon), Fejér, Csanád, Doboka, Fehér, Győr vagy Nyitra. Az intézmény eredetét illetően a korábbi elméletek keleti frank vagy szláv behatást feltételeztek. Napjaink középkorászai között azonban, mint ahogy Zsoldos Attila is írja az Árpád-kori királyi vármegyéket bemutató cikkében, már az a nézet vált uralkodóvá, hogy a vármegye belső fejlődés eredményeként jött létre (ami viszont a nyelvészetet illeti, megye szavunk középkorászainktól függetlenül továbbra is tartja szláv eredetét).

Bács vármegye banderistájaForrás: Decsy Sámuel: A Magyar Szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája. Bécs, 1792
A királyi vármegye vázát egy sajátos királyi uradalomtípus adta: a várispánság. Ennek élén a várispán állt, aki emellett a vármegyét kormányzó megyésispán pozícióját is betöltötte. A várispánság azonban nem volt egyenlő a vármegyével. Utóbbi ugyanis a várispánságon kívül magában foglalt még további királyi, egyházi és világi birtokokat is. Az élén álló ispánt viszont minden esetben a király nevezte ki, ráadásul „tetszése tartamára”, tehát az uralkodó akarata szerint bármikor leváltható volt bármelyik vár-, illetve megyésispán. Ezért meglehetősen gyakorta adogatták is egymásnak a kilincset a néhai és újonnan kinevezett méltóságok. 

A királyi vármegye ispánja – latin megnevezéssel a comes, azaz ’társ’ – tehát a megye katonaságával együtt a király kíséretének előkelő tagja, az uralkodó tisztségviselője volt – ha úgy tetszik, a királyi vagy központi hatalom képviselője és végrehajtója, aki tisztikarával kiegészülve látta el feladatát. A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy a 11-12. században még a vármegyék területének és ebből kifolyólag népességüknek nagy része is a király birtokaihoz tartozott. Ennek értelmében ekkor még meglehetősen erős központi hatalomról beszélhetünk.

A mérföldkő: az Aranybulla

A 13. századra azonban a királyi birtokok jelentős mértékű eladományozása, a központi hatalom ebből adódó gyengülése, és nem mellesleg a tatárjárás tragédiája következtében megindult egy gazdasági és társadalmi átalakulás az országban. Itt érkezünk el ahhoz az akkor legkorszerűbb alapelvek alapján kifaragott mérföldkőhöz, amelyhez hasonló a korabeli Európában talán csak Angliában létezett: egy, a későbbi nemesség szabadságait és jogait rögzítő királyi dekrétumhoz. Ismertebb nevén a II. András által 1222-ben a székesfehérvári országgyűlésen kiadott Aranybullához.

Szatmár vármegye banderistájaForrás: Decsy Sámuel: A Magyar Szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája. Bécs, 1792.

II. Andrást aztán tíz évvel később, 1232-ben Zala vármegyében a királynak katonai szolgálattal tartozó szabad szervienseknek (későbbi köznemeseknek) arra is sikerült rávenniük, hogy kiadja az úgynevezett kehidai oklevelet. Az oklevél lehetővé tette, hogy a szerviensek maguk válasszák meg bíráikat (innen a szolgabíró elnevezés), akik kisebb ügyekben maguk intézkedtek, nagyobbakban pedig az ispán vagy a kiszálló nádor bírótársaiként szerepeltek. Horváth Attila szerint ez már világosan jelezte, hogy a formálódó köznemesség elsősorban önvédelmi és igazságszolgáltatási szerepet kívánt a vármegye és önmaga számára. Nem mellesleg a világi, gyakorta hatalmaskodó nagyurakkal szemben. Magyarán önkormányzatiságot, amelynek a korban a legfontosabb eleme a bíráskodás joga volt. Amint az az oklevélben olvasható:

„Közönségteknek értésére akarjuk juttatni, hogy mivel a mi vidékünkön a rosszindulatú emberek gonoszságuktól vezérelve sok rosszat, jogtalanságot, kárt és sérelmes dolgokat cselekedének, s többen a jelentékenyebbek közül méltánytalanul elnyomatának, akik a bírák messzesége és sok más akadály miatt a maguk igazságát semmiképp sem kereshették urunk királyunktól mély alázattal azt kértük, hogy adna nekünk szabadságot, hogy bíráskodhassunk s az elnyomottaknak és végtelen sérelmet szenvedőknek igazságot szolgáltathassunk mindazok ellen, akiknek a részéről méltánytalanságot szenvednek.”

A kehidai oklevélre a történetírás a királyi vármegye felbomlásának és a nemesi vármegye kialakulásának egyik legfontosabb forrásaként tekint. Ekkoriban indult el ugyanis az az évszázados fejlődési folyamat, amelynek végére, nagyjából a 18. századra kialakult az a vármegye, melyre a magyar alkotmány és a nemzeti önállóság védműveként illett hivatkozni.

Főispán alá alispán

A középkor végére érte el a nemesség, hogy az ispán a neki lekötelezett helyettesét, ezentúl mindig magának a megyének a birtokos lakosai közül nevezze ki. Az így főispánná lett megyekormányzó méltóság mellett tehát létrejött az ő jelöltjeiből a 17. században immár a nemesség által választott, az önkormányzati szervezet fejeként funkcionáló alispán tisztsége. Még a török kor folyamán az adók kivetése és beszedése a királyi tisztviselőktől átkerült a megye szervezetéhez. A 18. században pedig, amikortól a főnemesség, köztük a főispánok már sokkal inkább az uralkodói udvar és a kormányszervek körül csoportosultak, a vármegye lassacskán a köznemesség olyan önkormányzatává alakult át, amely kulcsszerepet töltött be a nemesi kiváltságok, de az ország önállóságának védelmezésében is.

Zala vármegye banderistájaForrás: Zala vármegye banderistája

Deák Ferenc 1835. június 16-án a pozsonyi országgyűlésen előadott beszédében a következőképpen vallott a vármegyével kapcsolatos gondolatairól:

„Hazánk alkotmányos lételének egyik fő kincse a szólás szabadsága, s talán egyetlenegy, mely őrje lehet nemzeti szabadságunknak. (…) hozzáteszem, hogy van még egy, melyhez hasonlóval Európa legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek, s ezen megbecsülhetetlen kincs: a megyei municípium, hol nemcsak a közigazgatás minden tárgyai, a törvények teljesítése s minden önkényes sértéstőli megóvása, de maga a törvényhozás is a nemzet törvényesen egybegyűlő tagjainak szabad tanácskozása alá tartozik. Ezen municípiumok állanak őrt dönthetetlen morális erővel alkotmányunkért, innen forrásoznak, s oda térnek vissza gyakorlatilag a nemzetnek minden jussai, s törvényhozási hatóságunk is innen ered, ezen alapul.”

A helyi problémát helyben kell kezelni

A vármegye létrejöttének és létezésének oka röviden úgy foglalható össze, hogy a helyi szintű problémákat és feladatokat legegyszerűbben helyben lehet megoldani, leghatékonyabban pedig a helyi közösség aktív részvételével. Ebből kifolyólag a nemesi vármegye értelemszerűen nem sok mindent őrzött meg a királyi vármegyéből: tulajdonképpen csak a területét és az élén álló főispán tisztségét. Utóbbi, mivel továbbra is az uralkodó nevezte ki, megmaradt a királyi hatalom képviselőjének, a Habsburgok alatt egyenesen az abszolutisztikus törekvések kiszolgálójának. Ám a vármegyei közigazgatást valójában a közgyűlés által választott és a rendi nemzeti érdekeket érvényre juttató alispán kormányozta. A korábbi királyi vármegyével szemben, amely az uralkodói döntések végrehajtásáért felelős területi egységként funkcionált, a nemesi vármegye a nemesek számára már valódi önkormányzatként szolgálhatott. (A júniusi alaptörvény-módosítási javaslat kapcsán sokan asszociál(hat)tak Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, bár nem kizárt, hogy sokkal többen Dargay Attila adaptációjára. Ne feledjük azonban, hogy a Lúdas Matyi ispánja nem a vármegye ispánja, hanem „a’ hatalmas Döbrögi Úr örökös Jószágában”, tehát a saját örökletes nemesi birtokán a vezető alkalmazott, azaz nem megyei, hanem uradalmi ispán.)

Karikatúra a Charivari című élclap 1848. augusztus 16-i lapszámából (55. oldal)Forrás: Charivari, 1848

A vármegye központi szerve a közgyűlés volt, amelyen a vármegye minden nemese részt vehetett, felszólalhatott és szavazati joggal is bírt. Itt választották az alispán mellett a szolgabírákat, a vármegyén belüli járások élén álló tisztségviselőket, állandó segítőiket, az esküdteket, valamint a vármegyei bíróságok bíráit, akik polgári és büntetőperekben egyaránt ítélkeztek; a jegyzőt, a levéltárnokot, a tiszti ügyészt, az adószedőt és a 19. század első felében jellemzően már a megyei orvosokat, állatorvosokat és mérnököket is. Az 1723. évi LXXIII. tc. 2.§-a értelmében pedig a vármegye egyenesen élet és halál urává is vált, hiszen pallosjogot kapott. Magyarán önállóan gyakorolható, halálbüntetés kiszabására és végrehajtására vonatkozó bírói hatalommal ruháztatott fel.

A közgyűlés hatáskörébe tartozott az országgyűlés alsó táblájára küldött megyei követek megválasztása és követutasításokkal való ellátása. A diétán részt vevő követek ugyanis kizárólag a megyei közgyűlések által megvitatott és meghozott utasítások szerint járhattak el. A közgyűlés emellett jogosult volt a megye határain belül érvényes jogszabályok, úgynevezett statútumok alkotására, de a bécsi kormányzati szervek alá tartozó Helytartótanács törvénytelennek vagy célszerűtlennek bizonyuló rendeleteivel szemben a passzív ellenállásra is. Az egyes vármegyék az uralkodóhoz tiltakozó vagy kérelmező feliratot intézhettek, vagy az országgyűléshez fordulhattak, sőt a levelezési jog alapján a sikeresebb érdekérvényesítés céljából még szövetkezhettek is egymással. Firtinger Károly nyomdásznak a magyarországi könyvnyomtatás kalandos történetéről 1900-ban kiadott könyvében az 1848 előtti vármegyét mindemellett még a gondolat- és sajtószabadság egyetlen oltalmazójának is nevezte. Hiszen, példálózik Firtinger, mikor Kossuth Lajosnak az 1832-36. évi országgyűlés tárgyalásairól számot adó Országgyűlési Tudósításait eltiltotta a kormányzat a postai úton való terjesztéstől, akkor a vármegyék – Bécs akaratába bele nem törődve – lovas hajdúikkal hozatták el Pozsonyból, és maguk terjesztették egymás között a közlemények legfrissebb példányait.

A szembenállás szimbóluma, az alkotmányosság védőbástyája

A nemesi vármegye tehát a központi hatalommal való szembenállás, az önrendelkezés és az önkormányzatiság szimbóluma volt; a hatalom decentralizációjának talán legfontosabb megtestesítője. Vagy ahogy azt az 1848. évi XVI. törvénycikkben rögzítették: a magyar alkotmányosság védőbástyája. Ezért is írta azt Eötvös Károly, hogy a vármegye nemcsak mindentudó, de mindenható is, legalábbis amióta „Szalóky Ferenc de Eadem úr az alispánja. Nem fél az senkitől, rendíthetlenül osztja az igazságot, s végrehajtja az ítéletet még a püspökön, még a nádorispánon is.” És ezért vélekedett Széchenyi István úgy a Világban, hogy a Magyar Királyság 52 „piciny Királyságra” oszlik fel (49 magyar nemesi vármegye és 3 horvát, az erdélyi megyék tehát nem voltak ideértve). Igaz, Széchenyi ebben a tagoltságban némiképp a haladás gátját is látta. Mint írta, a legszomorúbb éppen az, hogy „ami független állásunk valódi oka, s bennünket, úgy szólván, a gyulladástól ment meg, más szempontból egészen elgyengít, marazmus [sorvadás, lelki fásultság] által veszni enged, s így szinte egyazon serleggel életet és halált is nyújt.”

Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat ezért erőszakosan felszámolta a vármegyét és a megyei önkormányzatot, amely központosító, abszolutisztikus hatalmi törekvéseinek hosszú időn át volt gátja és ellensúlya. Az ország közigazgatását pedig Pest, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad központokkal öt „kerületbe” szervezték át. Alexander Bach belügyminisztersége alatt így beteljesülni látszott a Habsburgok évszázados vágyálma, hogy a Magyar Királyságot is beolvasszák birodalmukba. Nem sokkal később, a dualizmus korában ugyan helyreállították a vármegyerendszert, de sokat csorbítottak az említett szembenállási képességén, adóztatási jogait megnyirbálták és pénzügyi önállósága jelentős részét is elvesztette.

Pest vármegye banderistájaForrás: Decsy Sámuel: A Magyar Szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája. Bécs, 1792.

Az 52 „piciny királyságot” aztán az 1876-os megyerendezés racionalizálta, hasonlóan a  területi különkormányzatokhoz, mint például a Jászkun kerület vagy a székely és szász székek. A nemesi vármegye végül az 1880-as években, a központi kormányzattól függő szakigazgatás hatáskörének bővítésével történő „lopakodó” centralizációval szűnt meg végérvényesen létezni korábbi valóságában. Ahogy azt az elmúlt napokban Melkovics Tamás is megfogalmazta: „Győzött (…) az erős állami kontrollt hirdető kontinentális liberalizmus koncepciója. 1876-ban egységesítették a közigazgatást, megszüntették a kiváltságos területeket, az ország egészét immár polgári vármegyékre osztották. A főispánok pozícióit megerősítették, és a legtöbb helyi feladat Tisza Kálmán miniszterelnök vezetésével szépen lassan állami felügyelet alá került.” Úgy is mondhatnánk, hogy a nemesi vármegye a központi hatalommal folytatott küzdelemében végül alulmaradt, és vele bukott az ország évszázados decentralizáltsága is.

Kossuth:  A polgári szabadságot is akarom, mellynek legerősb őre a helyhatóság

A vármegye tehát Magyarországon a középkorban az állami és hatalmi centralizáció, idővel viszont a decentralizáltság, az önrendelkezés és önkormányzatiság gondolatának nemcsak szimbólumaként, de valós tapasztalati tereként is működött – legalábbis egy kiváltságos társadalmi réteg, a nemesség számára. Az 1848 előtti vármegye ebből kifolyólag lehetne az a hagyomány, örökség vagy szimbolikus keret, amelyen belül a lokális vagy regionális önrendelkezést és kormányzást a hatalmi központ mindenhatóságával szemben előnyben részesítő tábor akár még biztos támaszt is találhatna. Persze nem nevében, hanem továbbgondolt eszmeiségében.

Azt ugyanis az 1840-es évek municipalistái (a vármegyei önkormányzatiság megőrzéséért küzdők) sem tagadták, hogy a nemesi vármegyét modernizálni kell, de alkotmányvédelmi szerepét, kvázi negyedik hatalmi ágként való funkcionálását, a központi kormányzat ellenőreként és a hatalmi visszaélések elkerülése érdekében azonban mindenáron meg kívánták őrizni. Kossuth Lajos ezzel kapcsolatban például a következőket írta 1847-ben a Magyar Szózatok címmel megjelent kiadványban:

„Mig a helyhatósági rendszernek egyetlenegy kis töredéke is fenmarad, addig a szabadságnak is van tere, mellyen magát az önkény ellen védhesse. Én tehát akarom a helyhatósági rendszert, mert nem csak az alkotmányt, hanem annak lelkét – a polgári szabadságot is akarom, mellynek legerősb őre a helyhatóság.” Persze hozzá tette azt is, hogy „[a] csupán megyei alkotmánynak – a mennyiben a törvényhozó hatalom alapjául szolgál – haladék nélkül képviseletivé kell válnia, mellyet egy casta önkénye helyett egy egész nemzet szabadság szeretete leheljen át.”

A vármegye valahogy így, ebben a formában ér egyszerre semmit és egyszerre mindent.

Címkép: “Mennyei királyság” jelenet