Szűcs Jenő és a három osztatú Európa

Posted by
Simkó János
Estike
„A középkori Európa népei olyan fiktív »ősnépekben« tanultak meg hinni, amelyeket a késő antik történeti, geográfiai és néprajzi ismeretek középkori maradványaiból írástudóik konstruáltak meg számukra; az eredetteóriák aztán annak arányában váltak mítosszá, ahogy a hit meggyökeresedett.”
(Szűcs Jenő)
1928. július 13-án született Szűcs Jenő a 20. század kiemelkedő magyar történésze, egyetemi tanár, a történettudomány doktora
*
„Történészként Szekfűhöz hasonlóan őt is elsősorban a magyar társadalom fejlődésproblémái foglalkoztatták. Őt azonban kezdettől fogva a középkor érdekelte, tehát a válaszokat is annak történetében kereste. A torzult társadalomszerkezet fő okát, mint annyian mások, a túl késői és felemás polgárosodásban látta, és ennek okait kutatta már első, fiatalkori művében (Városok És kézművességa XV. századi Magyarországon, 1955), ahol hatalmas forrásanyagon mutatta be, hogyan és miért torpant meg a magyarországi városfejlődés – és ezzel a polgári kibontakozás folyamata – a középkor végére. Noha egyes részmegállapításait a kutatás azóta módosította, a könyv máig alapmunkának számít, és ami még nagyobb szó, ma is bízvást kiadható lenne. Ellentétben az akkori szakkönyvek zömével, mindvégig tárgyszerű érvelésen alapul, nem a doktriner korszellem, hanem a szerzőre jellemző független, a sémákat fölényesen félresöprő gondolkodás hatja át. Szűcs ezt a művét jórészt még diákéveiben írta, és mindössze huszonhét éves volt, amikor megjelent. Egyszeriben tekintélyes történésszé lépett elő, és munkáját beiktatták az egyetemek kötelező olvasmányai közé. Ehhez képest feltűnő, noha a kor ismeretében nem meglepő, hogy csak alkalmazottként kapott állást az Országos Levéltárban, ahol kutatásra természetesen a kívántnál jóval kevesebb ideje jutott. Ekkoriban leginkább XVI-XVIII. századi iratok lajstromozásával, leltáruk összeállításával kellett foglalkoznia, de ezt is a rá jellemző precíz alapossággal végezte. Csak nyolc évvel később, 1960-ban hívta meg Molnár Erik a MTA Történettudományi Intézetébe, azóta ott dolgozott, immár zavartalanul, mint tudományos kutató, majd 1976-tól mint az akkor létrehozott középkori osztály vezetője, 1988-ban történt, fájdalmasan korai haláláig. Oktatni, noha előadónak is kiváló volt, csak utolsó éveiben nyílt alkalma: meghívott professzorként nem egészen három szemesztert tarthatott még a budapesti egyetemen. Előadásain zsúfolásig megtelt a terem, de arra, hogy a szó valódi értelmében tanítványokat neveljen, ez az idő már kevés volt.”
(Engel Pál: Vázlat Szűcs Jenőről)
*
„Ez a tudós politikai gondolkodó a történelem tudósainak is példát mutatva volt tudatában annak hogy a “történések” mögött a századokon át nyúlóan hosszú távon is bizonyos “szerkezetek” a lényegesek melyek a jelen számára egyszerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket”.
(Szűcs Jenő Bibóról)
*
Szűcs Jenő kedvenc Bibó-idézete:
„Nem hiszek a történelem százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni, és lehet szerencsés vágányokra irányítani.”
*
Szűcs Jenő nem volt igazi tanárfajta: akinek a gondolatai részben éppen az órákon formálódnának. Töprengő, a maga zárt belső világában viaskodó elme: neki a tanítás munka volt mindenképpen. Mégis, abban a pár évben, amikor tanított, amikor – túltéve magát a kései felkérés és a kinevezési procedúra alig dokumentálható apró megaláztatásainak sérelmein – a katedrára állt: ő volt a Bölcsészkaron a valódi élmény, az esemény; nem volt más senki hozzá fogható Karunk tanárai közül. A Kar eredendő hátrányos adottságain nem tudott változtatni: a latin és az általános műveltség nyomasztó hiányán, a történelemtanítás hétköznapjainak és átlagának tartós szellemtlenségén. De legalább a jelenlétével jelezte: lehetséges valami más is. S mégis: Szűcs Jenő mint tanár és mint formatív személyiség mindig is nagyobb hatást tudott kifejteni beszélgetésben, napi munkálkodásban, akár még írásban is, mint ami a katedrán megadatott neki. Történetíró volt: a töprengő személyiség inkább megnyílt a papír fölött, mint szabad előadásban. Ezen a helyen nyugodtan és felelősséggel mondhatom: elmúlt fél évszázadunkban, talán Hajnal István mellőztetése óta, kétségkívül Szűcs Jenő a legjelentékenyebb történetíró Magyarországon. Igazi nagytörténelem, amit művelt, valódi nagy történetírás. (…)
Az ő igazi iskolája éppen nem „iskola” volt. Nem tanterem: szűkebb, laza szakmai és baráti kör, s a tőle tanulásra önként vállalkozók tágabb, de nehezen megfogható közege. Katedra nélküli professzor, egyetem nélküli tanár; tanszék levéltári kutatószobában, könyvtárban és íróasztal, ernyős íróasztali olvasólámpa mellett. A jó – hatékony – egyetem nem mindig ott van, ahol az épület áll, ahol hallgatók nyüzsögnek, ahol címeket, igaz, manapság csak alacsonyabb címeket, lehet szerezni. Valódi egyetem csak ott lehetséges, ahol szellem van: autonóm tudományos személyiség. Szűcs Jenő munkássága sokaknak tanszék nélkül is valódi egyetem volt: lehetőség a tudományosan is termékeny jelenben élésre, a történelemben gondolkodásra.
(Komoróczy Géza: Szűcs Jenő egyetem nélküli tanár)
*
Szűcs szerint Európa nem tagolatlan, osztatlan egész, hanem három régióból álló konglomerátum. Egy olyan háromosztatú rendszert vázolt tehát fel, amelyben két autochton, egymástól lényegi pontokon különböző struktúra alakult ki, a keleti, amelynek jellemzői a cezaropapizmus, az expanzív terjeszkedés, a lassú növekedés, a társadalmi rang szerinti hierarchia, s végül az autokratikus hatalomgyakorlás, illetve a nyugati (Europa Occidens), amelynek jellegzetességeiről továbbiakban még bőven lesz szó. A kettő közé szorult egy harmadik, nem autochton, hanem mintakövető közép-kelet-európainak nevezett régió, amely többé-kevésbé a cseh, lengyel és a magyar királysággal azonos, s amely bár nem rendelkezik önálló struktúra és rendszerképző erővel, ugyanakkor mind a keletitől, mind pedig a nyugatitól különbözik. Inkább a nyugatihoz áll közelebb, mivel görög-római, keresztény és latin nyelvű hagyomány jellemzi, ugyanúgy, mint a nyugati országokat. Ez a régió tehát a nyugati normákhoz igazodott, de a történések kelet-európai közegben játszódtak le, valamint modernizálódása, a struktúrák kialakulása sokkal inkább felülről szorgalmazott módon, mintsem alulról, organikusan és spontán módon történt. Ezen túl bár a nyugatias szerkezetek mindenütt megvannak, de valamilyen formában mind deformáltak, hiányosak, erőtlenek, féloldalasak, ’ritkább alakzatúak’, hol hiányosan csonkák, hol pedig aránytalanul túlburjánzóak.[
(Gyurgyák János: Szűcs Jenő Európa-képe)
*
„…tény, hogy a magyar nacionalizmus, eredetében és jellegében, „típusában” a romantikáéhoz, s nem a racionalizmuséhoz áll közel, ahol a XVIII—XIX. század fordulója óta,• akárcsak számos más közép-kelet-európai országban, mind az „államnacionalizmus”, mind a „kultúrnacionaliz-mus” önmaga historizált előképét a régmúlt, azaz a középkor egykori független államiságához (egészen pontosan: egy bizonyos, utólag „nemzetivé” deklarált koronaszimbolikához) fűzött reminiszcenciákban találta meg.” (Szűcs Jenő: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipologiájához)