Ostoba Ukrajna-politika

Posted by

Molnár Gusztáv
>A történelem kíméletlen ítéletet fog mondani az Egyesült Államokról és szövetségeseiről felettébb ostoba Ukrajna-politikájuk miatt.

Joe Biden július 2-án az alábbi tweet-üzenetet küldte „a benzinkutakat vezető és az árakat megszabó cégeknek”:

Az üzenetem egyszerű: háborús időket élünk és globális veszedelem fenyeget bennünket. Vigyék le az árakat a kutaknál, hogy azok tükrözzék a költségeket, amelyeket a termékért fizetnek. És most rögtön.

Ez a rövid szöveg tökéletes szintézise Biden mélységesen irreális világképének. Mindenekelőtt, mint Jeff Bezos, az Amazon és a Washington Post tulajdonosa egy válasz-tweetben feljajdult:

Az infláció túl fontos kérdés ahhoz, semhogy a Fehér Ház sorozatosan ilyen nyilatkozatokat tegyen. Ez vagy színtiszta félrevezetés vagy az alapvető piaci dinamika teljes félreértése.

De ennél talán még sokatmondóbb az a különös mód, ahogy az elnök az ukrajnai háborúhoz viszonyul. Az amerikaiakat – a saját, nem éppen kicsi országukon kívül – egy egész óceán és az európai kontinens bő fele választja el az Ukrajna, Belarusz és az európai Oroszország által alkotott mai Kelet-Európától. Amely tehát nagyon messze van mondjuk Texastól vagy pláne Kaliforniától. Biden mégis azt képzeli, hogy ami az ő számára a jelek szerint létfontosságú kérdés, azt ugyanolyan alapvetőnek tartja az átlagamerikai is, akit viszont az érdekel, hogy egy gallon benzin ára megint több, mint öt dollár.[1]

De végül is miért tekinti ő ezt létfontosságú és tulajdonképpen személyes kérdésnek?

John Mearsheimer egy nagyon fontos júniusi előadásában (amelyre mindjárt kitérek) hivatkozik egy Washington Postcikkre, amelyből kiderül, hogy Biden Obama idejében, mint alelnök, támogatta Ukrajna Nato-tagságát,  Oroszországgal kapcsolatban pedig a keményvonalasok közé tartozott. A Krím elfoglalása után és a donbaszi harcok idején Antony Blinkennel és Victoria Nulanddel együtt[2] szeretett volna modern fegyvereket küldeni az ukránoknak, de az esetleges eszkalációtól tartó Obama ezt megakadályozta. Obama álláspontja szempontjából döntő szerepe volt Merkel német kancellárnak, aki 2015. februári fehér házi látogatása során meggyőzte az akkori elnököt, hogy hasznosabb, ha fegyverek küldése helyett inkább a diplomáciai erőfeszítéseket részesíti előnyben.

Biden az ukrán kérdésben ezzel szemben inkább jó barátjával, a harcias John McCain republikánus szenátorral értett egyet, akivel együtt vett részt például Porosenko, a Janukovics utáni nacionalista és Nyugat-barát ukrán elnök beiktatásán.

Az afganisztáni háborút illetően viszont Biden határozottan kivonulás-párti volt, de Obama ebben a kérdésben sem értett egyet vele. Világos tehát, hogy elnökként úgy érezhette, hogy végre érvényesítheti a saját prioritásait, és ennek megfelelően válogatta össze legközelebbi munkatársait is.[3]

Most pedig lássuk Mearsheimer 2022. június 16-án a firenzei European Union Institute-ban megtartott előadásának a legfontosabb részeit[4]:

Az ukrajnai háború egy többdimenziós katasztrófa, amely valószínűleg még sokkal rosszabb lesz a belátható jövőben. Ha egy háború sikeres, kevés figyelmet fordítanak az okaira, de ha katasztrofálisak a következményei, nagyon fontossá válik megérteni, hogyan történhetett meg. Az emberek szeretnék megtudni: hogyan jutottunk ilyen szörnyű helyzetbe?    

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok és Nato-szövetségesei döntő szerepet játszottak azokban az eseményekben, amelyek az ukrajnai háborúhoz vezettek – most pedig központi szerepük van a háború menetében – helyénvaló megvizsgálni mekkora felelősség terheli a Nyugatot ezért a megpróbáltatásért.

Két fő szempontot tartok szem előtt.

Először: az Egyesült Államok a legfőbb felelős az ukrajnai válság kialakulásáért. Ez nem jelenti annak a kétségbe vonását, hogy Putyin kezdte el a háborút, és hogy ő a felelős azért, ahogyan Oroszország folytatja ezt a háborút. Közponi állításom az, hogy az Egyesült Államok olyan Ukrajna-politikát folytatott, amelyet az orosz vezetők egzisztenciális veszélynek tekintettek, amint ezt hosszú évek óta ismételten leszögezték. Legfőképpen arról az amerikai rögeszméről beszélek, hogy Ukrajnát fel kell venni a Nato-ba, és nyugati védőbástyává kell tenni az orosz határon. A Biden-adminiszráció nem volt hajlandó arra, hogy ezt a veszélyt diplomáciai úton hatástalanítsa, sőt 2021-ben újból elkötelezte magát Ukrajna Nato-tagsága mellett. Putyin erre a február 24-i invázióval válaszolt.            

Másodszor: a Biden-adminisztráció azzal válaszolt a háború kitörésére, hogy megdupázta a tétet Oroszországgal szemben. Washington és nyugati szövetségesei el vannak szánva arra, hogy döntő vereséget mérjenek Oroszországra Ukrajnában, és hogy átfogó szankciókat alkalmazva nagyban meggyengítsék Oroszországot. Az Egyesült Államok nem mutat komoly érdeklődést a háború diplomáciai megoldása iránt, ami azt jelenti, hogy a háború még hónapokig, ha nem évekig fog tartani. Ez alatt Ukrajnát, amely már eddig is súlyosan megszenvedett, még több baj fogja érni. A lényeg az, hogy ezzel az Egyesült Államok végzetes út felé tereli Ukrajnát. Ezenfelül fennáll annak a veszélye, hogy a háború eszkalálódik, és a Nato belekeveredhet a harcba, amelyben atomfegyvereket is bevethetnek. Veszedelmes időket élünk.  

Az egész válság fő gyökere az a nyugati törekvés, hogy Ukrajnát védőbástyává tegyék az orosz határon. Ennek a stratégiának három ága van: Ukrajna EU-integrációja, Ukrajna Nyugat-barát liberális demokráciává való átalakítása, és a legfontosabb: Ukrajna bekebelezése a Nato-ba. A stratégiát a 2008 áprilisi bukaresti Nato-csúcson indították el, amikor bejelentették, hogy Ukrajna és Grúzia a szövetség „tagjai lesznek”. Az orosz vezetők azonnal felháborodottan tiltakoztak, világossá téve, hogy ezt a döntést egzisztenciális fenyegetésnek tekintik, és nem fogják megengedni egyik országnak sem, hogy csatlakozzon. Egy megbecsült orosz újságíró szerint Putyin „nagyon dühös lett”, és arra figyelmeztetett, hogy „amennyiben Ukrajna csatlakozik a Nato-hoz, ezt a Krím és a keleti tartományok nélkül fogja megtenni. Egyszerűen szét fog esni”.[5]          

Amellett hogy a Nato mindent megtett azért, hogy az ukrán hadsereget minél ütőképesebbé tegye, Ukrajna Nato-tagságának és a Nyugatba való integrálásának a politikai kontextusa 2021-ben megváltozott. Mind Kijevben, mind pedig Washingtonban újult erővel igyekeztek elérni ezeket a célokat. Zelenszkij elnök, aki soha nem mutatott nagy lelkesedést Ukrajna Nato-tagsága iránt, és aki 2019 márciusi elnökké választása előtt azt ígérte, hogy együtt fog működni Oroszországgal a válság megoldása érdekében, 2021 elején  irányt változtatott, és nemcsak a Nato-bővítést karolta fel, hanem Moszkvával szemben is keményen lépett fel. Több olyan intézkedést is hozott – például betiltotta az oroszbarát tv-állomásokat és Putyin egyik közeli barátja ellen hazaárulás miatt eljárást kezdeményezett –, amelyekről tudhatta, hogy  feldühítik Moszkvát. 

Biden elnök, aki 2021 januárjában költözött be a Fehér Házba, régóta elkötelezett híve volt Ukrajna Nato-csatlakozásának, Oroszországgal kapcsolatban pedig a szuperhéják közé tartozott. Nem volt tehát meglepő, hogy 2021. június 14-én a Nato az alábbi nyilatkozatot tette közzé brüsszeli éves csúcsértekezletén: 

Megújítjuk azt a 2008-as bukaresti csúcson hozott döntésünket, hogy Ukrajna a szövetség tagja lesz, a tagsági akcióterv pedig ennek a folyamatnak a szerves részét képezi.

2021. szeptember 1-én Zelenszkij látogatást tett a Fehér Házban, ahol Biden világossá tette, hogy az Egyesült Államok „szilárdan elkötelezte magát Ukrajna euroatlanti törekvései mellett”. Majd 2021. november 10-én Antony Blinken külügyminiszter és ukrán megfelelője, Dmytro Kuleba aláírt egy fontos dokumentumot, az Amerikai-ukrán stratégiai partnerségi Chartát. Ez explicit módon hivatkozik nemcsak azokra a kötelezettségvállalásokra, amelyeket Zelenszkij és Biden az ukrán-orosz stratégiai partnerség megerősítése érdekében tett, hanem újólag kinyilvánítja az Egyesült Államok ragaszkodását is a bukaresti csúcson elfogadott Nyilatkozathoz.     

Röviden, nem fér kétség ahhoz, hogy 2021 elejétől kezdve Ukrajna gyors ütemben közeledett a Nato-csatlakozás felé.

Hogy megbírkózzon ezzel a növekvő fenyegetéssel, Putyin 2021 februárja és 2022 februárja között egyre nagyobb számú orosz katonaságot állomásoztatott az ukrajnai határon. A célja az volt, hogy rábírja Bident és Zelenszkijt, hogy állítsák le Ukrajna nyugati integrációját. 2021. december 17-én Moszkva egy-egy levelet küldött a Biden-adminisztrációnak és a Nato-nak, amelyekben írásbeli garanciákat kért arról, hogy 1) Ukrajna nem fog a Nato-hoz csatlakozni, 2) nem helyeznek el támadó fegyvereket Oroszország határain, és 3) az 1997 óta Kelet-Európába telepített katonaságot és felszerelést átviszik Nyugat-Európába.    

Putyin logikája teljesen érthető kellene hogy legyen az amerikaiak számára, akik régóta ragaszkodnak a Monroe-elvhez, amely szerint egyetlen távoli nagyhatalomnak sem engedhető meg, hogy bármiféle katonai erőt helyezzen el a nyugati féltekén.  

Megjegyezném, hogy Putyinnak a háború előtti hónapokban tett nyilatkozataiban egy szemernyi bizonyíték sincs arra, hogy ő fontolgatta volna Ukrajna elfoglalását vagy Oroszországhoz csatolását, és még kevésbé arra, hogy további kelet-európai országokat is meg akart volna támadni. Más orosz vezetők szintén hangsúlyozták a Nato-bővítés központi szerepét az ukrajnai válság kialakulásában. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2022. január 14-i sajtóértekezletén leszögezte, hogy „mindennek a kulcsa annak garantálása, hogy a Nato  nem fog kelet felé terjeszkedni”.    

Putyin és Lavrov ezirányú erőfeszítései azonban teljes kudarcot vallottak. Antony Blinken külügyminiszter Oroszország december közepi követeléseire csak ennyit válaszolt: „Nincs változás. Nem lesz semmi változás.” Putyin erre fel megindította az Ukrajna elleni inváziót, hogy elejét vegye a Nato részéről szerinte fenyegető veszélynek.

Ez a háború teljes katasztrófa Ukrajna számára. Mint már jeleztem, Putyin 2008-ban egyértelművé tette, hogy inkább szétrombolja Ukrajnát, de megakadályozza a Nato-hoz való csatlakozását. Most beváltja az ígéretét. Az orosz haderő elfoglalta Ukrajna területének 20 százalékát, és elpusztított vagy súlyosan megrongált sok ukrán várost és községet. Több mint 6 és fél millió ukrán menekült el az országból, miközben több mint 8 millióan hagyták el a hazájukon belül a lakóhelyüket. Sokezer ukrán – köztük sok ártatlan civil – halt meg vagy szenvedett súlyos sérülést, és az ukrán gazdaság romokban hever. A Világbank szerint az ukrán gazdaság 2022-ben 50 százalékkal esik vissza. Becslések szerint Ukrajnát közel 100 milliárd dollárnyi kár érte, és majdnem ezer milliárdra lesz szükség ahhoz, hogy újjáépítsék az országot. Közben Ukrajnának nagyjából 5 milliárd dollárra van szüksége havonta ahhoz, hogy a kormányt működésben tartsa.        

Nos, milyenek akkor a háború befejezésének és egy békemegállapodásnak a kilátásai a következő hónapokban? Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de semmilyen esélyt nem látok erre. Pesszimizmusomnak az a fő oka, hogy mind Oroszország, mind pedig az Egyesült Államok mélyen elkötelezett a győzelem mellett, és lehetetlenség egy olyan megállapodást összehozni, amelyben mindkét fél győzedelmeskedik. Hogy konkrétabb legyek, Oroszország szempontjából az a megállapodás kulcsa, hogy Ukrajna semleges állammá váljon, és lemondjon a nyugati integráció perspektívájáról. De ez a kimenetel elfogadhatatlan a Biden-adminisztráció és az amerikai külpolitikai establishment nagy része számára, mert Oroszország győzelmét jelentené.    

Persze az ukrán vezetőknek is van ebben a kérdésben szerepe, és csak remélni lehet, hogy ki fognak állni a semlegesség mellett, hogy megkíméljék az országukat a további szenvedéstől. Valóban, Zelenszkij kitért röviden erre a lehetőségre, de soha nem törekedett rá komolyan. Kicsi annak az esélye, hogy Kijev elfogadja a semlegesítést, mivel az ukrajnai ultranacionalistáknak, akik jelentős hatalommal rendelkeznek, eszük ágában sincs engedni az orosz követeléseknek, különösen azoknak, amelyek Ukrajna külpolitikai mozgásterére vonatkoznak. A Biden-adminisztráció és a Nato keleti szárnyához tartozó országok – mint Lengyelország és a balti államok – nagy valószínűséggel támogatják az ukrajnai ultranacionalistákat ebben a kérdésben.          

A dolgokat még tovább bonyolítja, hogy nem világos, mi lesz a sorsa azoknak a jelentős területeknek, amelyeket Oroszország a háború kezdete óta elfoglalt, sem az, hogy mi lesz a Krímmel. Nehéz elképzelni, hogy Moszkva önként lemondjon bármilyen, jelenleg a birtokában lévő ukrán területről, az egész területről nem is beszélve, hiszen Putyin területi céljai ma valószínűleg nem ugyanazok, mint a háború előtt voltak. És ugyanolyan nehéz elképzelni azt is, hogy bármelyik ukrán vezető elfogadna egy olyan megállapodást, amely lehetővé tenné Oroszország számára, hogy megtartson bármilyen ukrán területet, talán a Krímet kivéve. Remélem, hogy tévedek, de a fentiek miatt gondolom azt, hogy ennek a pusztító háborúnak nem lesz egyhamar vége.    

Az amerikai politikának két jelentős következménye van. Először is nagyban fokozza azt az egzisztenciális fenyegetést, amellyel Moszkva ebben a háborúban szembenéz, és ami még sokkal fontosabbá teszi számára, hogy felülkerekedjék Ukrajnában. Ezzel egyidejűleg azt is jelenti , hogy az Egyesült Államok mindenképpen be akarja biztosítani, hogy Oroszország veszíteni fog. A Biden-adminisztráció immár annyi mindent fektetett be ebbe a háborúba – mind anyagilag, mind retorikai szempontból –, hogy egy orosz győzelem megalázó vereség [devastating defeat] lenne Washington számára.

Mind a két fél nyilvánvalóan nem győzhet. Ráadásul komoly esély van arra, hogy az egyik fél elkezdjen csúnyán veszíteni. Ha az amerikai politika sikerrel jár, és az oroszok veszítenek az ukránokkal szemben a harctéren, Putyin atomfegyverekhez nyúlhat, hogy megmentse a helyzetet. Avril Haines, az amerikai nemzeti hírszerzés igazgatója azt mondta a fegyveres erők szenátusi bizottságában májusban, hogy ez az egyik olyan helyzet, amely arra késztetheti Putyint, hogy  atomfegyvereket használjon. Azokat, akik ezt valószínűtlennek tartják, arra szeretném emlékeztetni, hogy a Nato a hidegháború idején hasonló helyzetben tervbe vette az atomfegyverek használatát. Ha Oroszország megtenné ezt a lépést, lehetetlen megmondani, hogy a Biden-adminisztráció erre hogyan reagálna, de nyilván nagy nyomás nehezedne rá, hogy ellencsapáshoz folyamodjon, közel hozva egy nagyhatalmak közötti atomháború lehetőségét. Egy visszás paradoxon játszik itt közre: minél sikeresebbek a nyugati szövetségesek ebben a háborúban, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy a háború nukleárissá válik.

Most pedig fordítsuk meg a helyzetet, és nézzük meg, mi történik akkor, ha a Nato-szövetségesek lesznek kénytelen szembenézni a vereséggel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az oroszok felmorzsolják az ukrán hadsereget, és a kijevi kormány tárgyalni kezd egy békemegállapodásról, hogy megmentse, ami az országból még megmenthető. Ebben az esetben nagy nyomás nehezedne az Egyesült Államokra és szövetségeseire, hogy még mélyebben belebonyolódjanak a harcokba, ami azt jelenti, hogy a Nato a szó szoros értelmében hadiállapotba kerülne Oroszországgal. Ez a másik olyan szcenárió, Avril Haines szerint, amelyben az oroszok atomfegyverekhez folyamodhatnak.

Valószínű, hogy ennek a háborúnak további katasztrofális következményei is lesznek. Például jó okunk van azt gondolni, hogy a háború globális élelmiszerválsághoz vezet, amelyben sokmillió ember fog meghalni.

Ezenkívül az Oroszország és a Nyugat közötti viszony olyannyira elmérgesedett, hogy hosszú időbe fog telni a helyrehozása. És mindaddig ez a mély ellenségeskedés táptalaja lesz az instabilitásnak szerte a világban, de legfőképpen Európában. Egyesek erre azt mondhatják, hogy van itt egy pozitívum is: a nyugati országok közötti viszonyok érezhezően megjavultak az ukrajnai háborúnak köszönhetően. Ez egyelőre igaz, de a felszín alatt mély repedések vannak, amelyek idővel meg fognak mutatkozni. A kelet- és nyugat-európai országok közötti kapcsolatok például meg fognak romlani, ha a háború elhúzódik, mivel nem ugyanazok az érdekeik és a konfliktussal kapcsolatos nézeteik.       

Végezetül a konfliktus máris súlyosan ártott a globális gazdaságnak, és ez a helyzet idővel csak rosszabbodni fog. Jamie Diamond, a JPMorgan Chase vezérigazgatója szerint egy gazdasági „hurrikán”-ra kell felkészülnünk. Ha igaza van, ezek a gazdasági megrázkódtatások kihatással lesznek minden nyugati ország politikájára, aláássák a liberális demokráciát, és meg fogják erősíteni mind baloldali, mind pedig jobboldali ellenfeleit. Az ukrajnai háború gazdasági következményei ezen túlmenően kiterjednek a föld valamennyi országára.

Konklúzió

Egyszerűn szólva, a folyamatban lévő ukrajnai konfliktus egy kolosszális katasztrófa, és ez – mint előadásom elején jeleztem – az egész világon arra fogja késztetni az embereket, hogy feltárják az okait. Azok, akik hisznek a tényekben és a logikában, hamar felfedezik, hogy ezért főként az Egyesült Államok és szövetségesei a felelősek. A 2008 áprilisi döntés Ukrajna és Grúzia Nato-csatlakozásáról elkerülhetetlenül az Oroszországgal való konfliktushoz vezetett. Ennek a végzetes elhatározásnak a Bush-adminisztráció volt a fő kitervelője, de az Obama-, a Trump- és a Biden-adminisztráció minden alkalommal ráduplázott erre a politikára, Amerika szövetségesei pedig engedelmesen követték Washingtont. Bár az orosz vezetők világosan megmondták, hogy Ukrajna Nato-tagsága „a legfényesebb vörös vonal” átlépését jelenti, az Egyesült Államok nem volt hajlandó megegyezésre jutni Oroszország legmélyebb biztonsági aggályaival kapcsolatban, és hajthatatlanul arra törekedett, hogy Ukrajnát a Nyugat bástyájává tegye Oroszország határán.          

A tragikus igazság az, hogy amennyiben a Nyugat nem terjesztette volna ki a Nato-bővítést Ukrajnára is, nem valószínű, hogy ott ma háború folyna, a Krím pedig még mindig Ukrajnához tartozna. Összefoglalva, Washington központi szerepet játszott abban, hogy Ukrajnát a pusztulás útjára vezették. A történelem kíméletlen ítéletet fog mondani az Egyesült Államokról és szövetségeseiről felettébb ostoba Ukrajna-politikájuk miatt.

Geonapló
Új Hét
Címkép:  The Spectator