A csepeli Törőcsik

Posted by

Murányi András

>„De akadt ennél nagyobb probléma is, miután Murányi visszatért a valóságba: hogyan mennek be? Nem volt semmijük: se kisdobos-/úttörőigazolvány, se pénz, semmi – csak a bringájuk. Zavarukban kicsit lökdösték és taszigálták egymást, mielőtt odamentek volna a főbejáratnál posztoló öreg, Csepel-karszalagos, morcos jegyszedőhöz, hogy aztán Murányi halált megvető bátorsággal, ugyanakkor gombóccal a torkában, hevesen dobogó szívvel kezdje darálni:
– Bácsi, mi nagyon szeretünk focizni, vagyis én, és én válogatott futballista és világbajnok akarok lenni, és itt lakunk a közelben, és hallottuk, hogy valaki gólt lő, és gyorsan idetekertünk, és nem tudtam, hogy az Újpesti Dózsa itt játszik a Csepellel, és a Törőcsik a kedvencem, volt kilences mezem az óvodában, és hadd menjünk be a meccsre!
A jegyszedő, mint valami jó csatár, kivárt egy ütemet, végigsimította borostás, megfáradt arcát, kivillantotta valószínűtlenül sárga fogait, majd vicsorításra hasonlító félmosollyal, mintegy atyaian megsimogatta a kis Törő fejét:
– Jól van, pöcsösök, menjetek, talán a távolugrógödörben még van hely.
Majd morcosabbra váltott:
– Vezet a Dózsa…! Törőcsik jól játszik, az anyja pi…, keservit, az ő beadásából fejelt gólt Kiss Sanyi, de megfordítjuk.
Odabent percek teltek el, mire felfogták, hol vannak, és mi történik: tátott szájjal nézték az elképesztő tömeget, hallgatták a már közeli morajlást, a második félidő kezdéséhez címzett válogatott rigmusokat. Már amit kint, a Kapufa Sörözőnél láttak, az se volt semmi, na de ami bent fogadta őket… Ahogyan a Népsport másnapi – Murányi által az utolsó vesszőig kiolvasott – tudósításában közölte, 10 ezer ember látogatott ki az amúgy tizenkétezres befogadóképességű, ám általában maximum feleennyire (se) megtelő Béke téri sporttelepre; addig legföljebb unalmas iskolai ünnepségeken láttak együtt viszonylag sok embert, az se volt több kétszáznál. A Csepel-stadion rendre titokzatos, elérhetetlen, üres monstrum képét mutatta, igaz, ez a kép még akkor alakult ki Murányiban, amikor – szüleivel nap mint nap Az olvasó munkás szobra előtt elhaladva – az óvodába ballagott. Vagy amikor Apu télen bobon húzta ugyanoda.
Murányi előtt új, csodálatos világ tárult ki aznap. Lüktetett-keveredett benne az ámulat, a varázs, a »végre megérkeztem« különleges keveréke. A sztratoszférában lebegett attól, hogy itt van, és itt van Törőcsik András is, akit így – plakátok után – végre élőben, testközelből is láthat.
Milyen kecses, milyen könnyed a mozgása; hogy’ tapad hozzá a labda, pedig még csak passzolgatnak, nyújtanak, várva a bíró sporttársat. És mennyire csodálatos az a tiszta lila szerelés, fehér csíkokkal. Az Újpesti Dózsa maga. Több már nem is kell neki az élettől, gondolta Murányi, köszi mindenkinek, különösen jegyszedő bácsinak, legközelebb hozzunk neki a Kapufából egy fröccsöt. Vagy kettőt. Ahányat kér.
Az eredményjelzőn – ahogyan az első félidőről részletesen beszámoló jegyszedő bácsi is említette – 0-1 állt, plusz gólszerzőként Kiss S. Ahogyan azt a másnapi Népsport oly’ precízen leírta: »A 38. percben Törőcsik egymás után kétszer került játékba a 16-oson belül. A második alkalommal a jobb oldalról, az alapvonal közeléből, vert helyzetben, mesteri ügyességgel nemcsak megkaparintotta a labdát, hanem becsapta rárohanó ellenfelét és egy gyors mozdulattal váratlanul beadott. Kovács Attila először a rövid sarokra helyezkedett, majd amikor a labda elsuhant előtte, átrohant a másikra, de hiába, mert Kissnek csak oda kellett tenni a fejét, s a labda 2 m-ről a kapu közepe táján a hálóba suhant.�1-0�az Ú. Dózsa javára.«
Murányi nem sokat látott a meccsből (később annyit, amennyit az unalmas, öltönyös manusokkal teli Híradó utáni ötperces sportblokkban, Bánó András és Kiss Péter riportjában mutattak, benne természetesen azzal a csodálatos gólpasszal). (…) Murányi második gólból se látott sokat, de annyit feltétlenül, hogy előtte Törőcsik megint tök ügyes volt, Pádár (****) hármas sípszava után pedig az élmények hatása alatt, robotszerűen ment az őt vonszoló barátjával a klubház elé, hátha elcsíphető a csodálatos 9-es egy autogramra, fejsimogatásra, mosolyra.
Közhelyes fordulat lenne, hogy más világ volt, ellenben valóban az volt. Két gyereket puszira beenged a jegyszedő bácsi, a pálya körül is ülnek-állnak emberek, ki a rekortánon, ki – mint a két barát – a távolugrógödörben, a szünetben százak rohamozzák meg a Kapufa Sörözőt, pedig csak tíz percük van, a meccs után pedig simán lehet álldogálni a klubház előtt, hogy a sokaság simogatva, kezet fogva, paskolgatva kérjen autogramot a sztároktól, akiket – mindennek tetejébe – simán elkísérhetnek a parkolóban álló csapatbuszukig. (…)
A hamuszürke Csepel hirtelen kivilágosodott, amikor bejutottak a meccsre, és a csodák szigete lett, amikor Törőcsik végre kilépett a klubházból a kövér, rövidingujjas férfiak, az innen-onnan beeső kamaszok, a hölgyérdeklődők-futballistafeleségek és a kistáskák alkotta vegyes társaság elé. Lazán, arcán azzal a rá jellemző hamiskás mosollyal fogadta a gratulációkat, és hallgatta végig – és tényleg –, hogy »…bár én még láttam az Öcsit meg Czibort, azért ti is tudtok futballozni…«, valamint »…amikor a Csepel-fakóban játszottam, azt mondta az edzőm, hogy tisztára úgy érek a labdához, mint Albert«. Törőcsik nem szólt, nem bólogatott, nem tett semmit, csak szépen, mosolygósan, dicsfénytől övezve sétált az indulásra váró csapatbusz felé. Alfi meg közben Murányit lökdöste: »Na, mondj már neki valamit!«; »Kérjél autogramot!”; »Szólítsd már meg, te hülye!«
Murányi, aki addig révülettel vegyes bénultsággal ment Törőcsik mellett, ekkor vette észre, hogy kezében papír van és toll. Ez meglepetésként érte, de azt sem értette, hogy a jelentős méretű követőtáborból miként sikerült közvetlenül az Isten mellé furakodnia. A két kérdésre a válasz természetesen Alfi, aki a várakozás perceiben a szigorú portástól kunyizott papírt és tollat, Törő klubházbeli kilépésekor pedig önnön kezeivel lökdöste közelebb és közelebb barátját a Legnagyobb Magyar Futballistához. Mindhiába. Az érthetetlen módon egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző, hirtelen száj- és hangképzőszervek-gyulladást kapott Murányi képtelen volt bármit is mondani vagy tenni – csak haladt, haladt bénán. Ötven-hatvan métert tehettek meg, mire a buszhoz értek; Alfi már szinte sírva lökdöste. Az egyre közvetlenebb verbális fordulatokkal szóval tartott, paskolgatott Törőcsik az úton csak kétszer szólalt meg (a fárasztás elől menekülve, a helyzethez képest mégis udvariasan: »Hát ja«; »Na ja«), majd a busz ajtajában megállt kicsit, megengedte még, hogy egy szandálos, altétatrikós, félkopasz fotóamatőr lefényképezze őt a szemüveges, a leragasztott bal oldali lencse miatt alkalmilag félszemű kisfiával (»Ennyi idő alatt egy szobor is elkészül«, viccelt a sztár), végül egy sima »Szevasztok!«-kal eltűnt a jármű belsejében.
Murányinak az ajtócsukódásakor kezdett tisztulni az érzékelése; mélyről, nagyon mélyről, ugyanakkor szavanként egyre erősebben hallotta azt a Törőcsik után kiabált mondatot, amely szerint »…a Sebes Guszti bácsi meg a Lakat Károly volt még jó edző, a Mészöly se rossz, de az ő ideje már trénerként is lejárt, öcsém!«, ám csak azt értette meg, amit Alfi ordított neki: »Állj már arrébb, mert elcsap a busz!«
Arrébb állt, ám fogalma sem volt, mi történik vele. Arra sem emlékezett, hogyan pattantak fel a bringájukra; teljes sokkban tekert hazafelé. A Csalogány eszpresszónál ocsúdott, amikor azzal fordult Alfihoz, aki még mindig csak a fejét fogta:
– Miért kértem puncsot? Utálom a puncsot.

Mindenestre megállapodtak abban, hogy a Béke téri malőr ellenére pompás napjuk volt, és úgy mesélik majd, hogy mindketten meglapogatták Törőcsik vállát, aki megsimogatta a fejüket, majd a keresztnevükön szólítva sok sikert kívánt nekik. Murányi világossá tette továbbá, hogy amikor világbajnok labdarúgó lesz, a döntőben szerzett győztes gólját – amelyet alighanem sarkazva szerez, ha már – Törőcsik Andrásnak ajánlja majd a Tanácsház téri ünnepségen.”

Az Újpesti Dózsa és a magyar válogatott legendás labdarúgója, Törő 67 éves korában halt meg

Címkép: Törőcsik labdát vezet