Utógondolatok egy esszéhez

Posted by
Bárász Péter
>Utógondolatok (Andrij Bondar esszéjéhez írt saját kiegészítésemhez) https://ujnepszabadsag.com/2022/06/19/hitler-haboruja/)
Andrij Bondar remekbe szabott esszéje rengeteg új gondolatot generált ill. ébresztett fel bennem olyat, ami itt volt velem, csak nem közöltem – talán senkivel. Ezeknek egy része fért csak bele a Bondar féle dolgozat immár két „utószavába”, hát folytatom.
A mai Ukrajnával most nem akarok hangsúlyozottan foglalkozni, hiszen csak hallomásból ismerem. Mint csaknem mindig, Belaruszról (és persze Magyarországról) szeretnék beszélni.
Meglátásom szerint a Nagy (orosz) Testvér sokkal több kárt tudott okozni a belarusz népnek, mint az ukránnak, vagy pl. a magyarnak a török és az osztrák, sőt a szovjet – együttvéve. A magyarok identitása (légyen bár évszázadokon keresztül elnyomott) mindig is élő maradt. A véres lábú gólyát is meggyógyítottuk, a császár udvarát is mondhatni azért, de csakis azért szántottuk fel, hogy belévethessük hazánk búbaját. Előző írásomban konstatáltam, hogy engem sok-sok magyar honfitársam nem is tekint magyarnak, de hát kit érdekel az ő véleményük?!
Sorozatom több írásában szóltam már arról, hogy milyen másod, sőt gyakran a lengyel után harmadrendű szerep – ha véletlenül éppen nem a tiltás – jutott ki a belarusz nyelvnek. Ebből azonban nem feltétlenül derülhetett ki egyértelműen a kedves olvasó számára, hogy az itteni lakosság túlnyomó részéből, ha volt is, kipusztult a belarusz öntudat. Eloroszosodott, vagy olyan semleges, „se íze, se bűze” valamivé alakult, amit így mondunk: Helybéliek (ld. Janka Kupala „Тутэйшыя” című darabját – egy „tanítványom” lefordította az első fejezetét és szárnyaim alatt publikálta is a Napút folyóirat belarusz számában). Szóval úgy kéne mondanom, hogy a belaruszok túlnyomó többsége „nemzeti öntudatlan”. Ez a köznépre ugyanúgy vonatkozik, mint a politikai vezetésre – kezdve az illegitim államelnöktől, egészen a helyi (formailag választott, de gyakorlatilag kinevezett) képviselőkig és a különböző rendű/rangú csinovnyikokig.
Talán Kupala lehetett volna olyan nagyhatású költő itt, mint Tarasz Sevcsenko a szomszédban, ebből a szempontból az ukránoknak volt szerencséjük: Sevcsenko (1814-1861) időben jelent meg: az ukrán nemzeti érzelmet nem egyszerűen nem engedte kihunyni, hanem hatalmas lökést adott neki (részben pontosan az előző cikkben sokat emlegetett Puskin (1799-1837) ellenében). Kupala (1882-1942), bár mély nyomot hagyott maga után, de ezt a lehetőséget lekéste 🙁.
Nem szeretném túldimenzionálni az irodalom és általában a kultúra hatását a társadalmi folyamatokra. Még egy-egy lánglelkű költő hatása is, bár jól látható, de inkább közvetett. Ahogy – ellenkező irányban – a kulturkampfé is: csak a kultúra aktív fogyasztóin keresztül tud hatni. Azonban a kultúra-, tudomány- és oktatásellenesség, pontosabban ezek semmibevétele közvetlen hatású, mindegy, hogy demeterek vagy palkovicsok, káslerek, pintérek vagy sintérek (ez csak rím, az összes elébb felsorolt alakra illik, sőt. Nem szokásom, nem is akarok neveken gúnyolódni).
Belaruszban nem sikerült annyira tönkretenni az oktatást, mint Magyarországon. Ennek legfőbb oka szerintem az, hogy az elsődleges cél – a belarusz nyelv ellehetetlenítése – mellett nem jut elég energia az általánosabb, ezért több munkát igénylő teljes lezüllesztésre. A felsőoktatásban ehhez járul még az oktatás erőteljes ideologizálása, ami fokozatosan átterjedt a közoktatásra is, mi több, most már az óvodákban is bevezetik a hazaszeretet-foglalkozásokat…
Az intelligencia elüldözése/kiutálása (vagy likvidálása – Lenin, Sztálin) errefelé százéves divat. Mára szélesebb a kör: minden (másképp) gondolkozóra vonatkozik. Száz éve kezdtek a világon sokfelé alakulni belarusz kolóniák, eleinte főleg a helybéli szovjet emigránscsoportok részeként. Volt persze néhány aktív belarusz hazafi itt-ott, de a belarusz öntudat csak kb. 25 éve ébredezik külföldön (is). Az igazán tömeges menekülés két éve indult meg (a kivándorlás ebben az esetben tulajdonképpen eufemizmus). Teljesen hivatalos a közlés, hogy aki elment, ne is jöjjön vissza, nem várja itt senki, ami kitárulhat visszatértekor előtte – az csak a börtönkapu. Ha elgondolkoznék rajta, bizonyára legalább 40-50 személyes ismerőst tudnék nevén nevezni, aki külföldre kényszerült. Főleg Lengyelország, Litvánia és Ukrajna a célország, utóbbi most persze kevésbé. Kandruszevics érsek kálváriájáról annak idején már írtam, most nem ismétlem meg. Arról van szó, hogy a hatalom egyszerűen megkönnyebbül, ha egyre több és több gondolkozni képes (és ezért az államnak csak fejfájást okozó) ember hagyja el az országot. Magyarországról az ilyenek számára csak a szavazást igyekeznek ellehetetleníteni, itt a hazatérést is.
A két évvel ezelőtti elnökválasztási kampány ill. a választás elcsalása miatt kezdődött tiltakozási hullám vérbe fojtása (a szó legszorosabb értelmében) az itthon maradottak jelentős részének is kinyitotta a szemét. Pontosan látható, hogy ma már sokkal kevesebben vannak az agymosottak, mint a gondolkodók. Néhány éve senki sem tudhatta biztosan, hogy a lakosság mekkora része rezsimpárti, most én legalább 80-85%-ra taksálom az ellenzéki érzelműeket. Szóval itt a nép összehasonlíthatatlanul érettebb, mint otthon!!! (Pedig az orosz elnyomás után sokkal, de nagyon sokkal mélyebbről indult. A helycsere legfőbb oka egy OV monogrammal jelölhető hétpróbás gazember populizmusa.)

De. Ha lehet így fogalmazni: az itteni agymosottak még sokkal agymosottabbak lettek. Részint hangos, agresszív, ordibáló (és feljelentgető) kisebbség. Túlnyomó többségük nyugdíjas, sőt már sok éve az. De azért még sokáig kéne várni, hogy teljesen kihaljanak. Vannak köztük fiatalok is nem kevesen, tehát Mózes negyven éve sem lenne elég. Igen ám, viszont Magyarországon egyszerűen nincs az a Mózes, aki után egyáltalán elindulna valaki! Hacsak nem az orbán-banda – akkor viszont hátrafelé, mert Magyarország arra megy, nem előre.

Címkép: Puskin szobor oldalán verssel (ld. eredeti írást)