Mire lehet képes SIMON?

Posted by

Marosán György

>1949 végén egy pályakezdő közgazdász, William Phillips szokatlan lehetőséget kapott: egyetemi professzorainak bemutathatta a maga építette – mosógépre emlékeztető – szerkezetét. Különös „alkotása” – a MONIAK – néhány átlátszó tartályból, az ezeket összekötő csövekből, csapokból, csapóajtós zsilipekből állt, az egészet bíborszínű festékkel színezett víz töltötte meg, amelyet egy szivattyú működtetett (Tim Harford: Az oknyomozó közgazdász, HVG Könyvek, 2014). A gazdaság jelenségeit nehezen érthető fogalmakkal és bonyolult matematikai képletekkel leíró neves tudósok egyszer csak azzal szembesültek, hogy a tapasztalatlannak számító fiatalember játéknak tűnő szerkezete láthatóvá tette a gazdaság működését. A MONIAK (Monetary National Income Analogue Computer) ugyanis egy, a nemzetgazdaság viselkedését modellező hidraulikus analóg számítógép volt. A tartályokban áramló víz – növelve vagy éppen csökkentve a folyadék szintjét – megmutatta, hogyan változnak az emberek megtakarításai, a vállalatok vásárlásai, a bankok hitelezése és a költségvetés alakulása.

A MONIAK – már nem hidraulikus szerkezetként, hanem intelligens számítógépként – egyre gyakrabban ötlött eszembe a globális környezet, a világgazdaság, az EU és hazánk különböző válságairól folyó éles politikai viták hallatán. Milyen jó volna láthatóvá tenni a döntések szerteágazó hatásait, illetve a különböző válságok megoldásáról folytatott, a világpolitika színterén és az országokon belül zajló vitákat. Így a nehezen áttekinthető érvek és a nem szándékolt következmények is könnyebben értelmezhetők lennének. Az elmúlt hónapokban a föld ökológiai katasztrófái, a globális rendszer gazdasági krízisei, az EU szabályozásával kapcsolatos politikai viták nyomán csak erősödött az érzésem: a helyzet áttekinthetetlensége, valamint a kimenetek megítélésének bizonytalansága miatt a politikai döntéshozatal szokásos módszereivel képtelenség rátalálni az optimális megoldásra.

A mögöttünk álló néhány évtizedben ugyanis a folyamatok és hatások elválaszthatatlanul egybekapcsolták az egész földet, ami két alapvető változásra vezetett. A nemzetállamok szuverenitását felülírva megkerülhetetlen ökológiai, politikai és gazdasági entitásként kiformálódott a globális rendszer. A folyamatok egymásba fonódása pedig azzal járt, hogy a különböző területek válságai szorosan összekapcsolódtak, felerősítve egymás hatását. Ebben a helyzetben alapvetően csökkent a szuverén nemzetállamokra építő konfliktuskezelési rendszerek hatékonysága. Pedig az elmúlt századokban – éppen a nagyobb háborúkat lezáró megegyezéseket, a vesztfáliai, majd a bécsi békét követően – a nemzetközi rendszer elmaradhatatlan tartozékává váltak a konfliktusok megoldásának tárgyalásos rendszerei. A józan belátást persze rendre felülírta a nehezen kordában tartható birodalomépítési vágy, és a béke időről időre szétesett. A XX. században azután – két világháború és több tízmilliónyi halott tapasztalatai nyomán – az ENSZ és más fórumok politikai egyeztetőrendszerei segítették, hogy az egyre növekvő számú szuverén aktor többnyire viszonylag békésen oldja meg konfliktusait.

A XX. század utolsó évtizedeiben azonban a helyzet fokozatosan megváltozott. A világ, amelyet sokáig egymástól független aktorok, dolgok és hatások halmazaként szemléltünk, megtelt komplex rendszerekkel. A rendszerek – az infrastruktúra hálózatai, a globális beszállítási láncok, a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok, végül az internet – azután elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak, és a korábban racionálisan viselkedő aktorok egyre kiszámíthatatlanabbak lettek. Ez a helyzet váltotta ki a rendszertudomány megjelenését, amely értelmezni tudta a különböző rendszerek különös, ún. anti-intuitív viselkedését (Forrester, J. W: Counterintuitive Behavior of Social Systems, 1971). A rendszerdinamika modelljei fokozatosan képessé váltak a műszaki hálózatok, vállalatok és emberi közösségek gyakran józan ésszel megmagyarázhatatlannak tűnő működését leírni. A kutatások fokozatosan elvezettek a föld ökológiai, demográfiai, gazdasági és termelési alrendszereit egységes rendszerré szervező „Világdinamika” modelljének megalkotásához (J. W. Forrester: World dynamics, 1971).

A „Világdinamika” bolygónk komplex folyamatait bonyolult egyenletrendszerek segítségével írta le, és a rendelkezésre álló információk alapján felrajzolta a föld lehetséges fejlődéspályáit. Ez az elemzés szolgált alapul a Római Klub éppen fél évszázada A növekedés korlátjai címmel nyilvánosságra hozott jelentésének (Meadows, et al.: The Limits to Growth, 1972). A közvélemény érthető módon a jelentésnek a globális rendszer összeomlását vizionáló – végítéletre emlékeztető – üzenetére figyelt fel. Ám a „Világmodell” több volt mint pusztán egy prognosztikai eszköz. A kutatók számára akkoriban szokatlan módon lehetővé vált, hogy a modellt mint valamiféle repülőgép-szimulátort használják, és kipróbálják, vajon különböző „globális manőverekkel” elkerülhető volna-e a katasztrófa. A „Világdinamika” tehát megnyitotta a lehetőségét, hogy szinte bármely probléma esetén tesztelhetők legyenek az ötletek, és kockázat nélkül kikísérletezhessünk döntési változatokat.

Gondoljuk csak meg, milyen lehetőséget nyitna ez meg a politikában: a költségvetés elfogadása, a kamatok emelése vagy az adórendszer módosítása esetén a döntés szerteágazó következményei és áttételes hatásai is végig számolhatók volnának. Így, a személyeskedő viták és hatalmi manipulációk helyett, a következmények egybevetése alapján ítélhetnénk azokról. A Római Klub sikerében fontos szerepet játszott, hogy a „Világmodell” és a belőle született jelentések lehetővé tették ezt a „párbeszédes üzemmódot”. A közvélemény, a szakemberek, de a politikusok is – mint korábban londoni közgazdászok a „MONIAK” esetében – először szembesültek azzal, hogy a világ működését leíró egyenletek „életre keltek”. Az eredmények félremagyarázhatatlanul megmutatták a gazdaság, a demográfia és a politika formálta globális fejlődéspályákat, és ez már előrevetítette a globális kormányzás lehetőségét, egyben szükségszerűségét.

A globális rendszermodell ugyanis kezünkbe adta az eszközt, ami szinte felkínálta, hogy „kísérletezzenek” vele, és így találják meg a fenntartható világ globális, regionális és lokális feltételeit. A modellek „újrafuttatásai” során azonban a fenntarthatóság feltételei mellett egy további fontos tapasztalatra is szert tettünk. Világossá vált: miközben az emberiség rendelkezik mindazokkal az eszközökkel – információval, szervezettséggel, anyagi és szellemi erőforrásokkal –, amelyekkel a globális rendszer stabil fejlődési pályára vezérelhető, a döntéshozók elvesznek a kritikus problémák útvesztőjében, képtelenek megegyezni a teendőkről, és késlekednek az elkerülhetetlen teendők megvalósításában. Ez a döntő oka, hogy a bizonyos területeken bekövetkezett javulás ellenére, a globális rendszer állapota egészében véve tovább romlott (Herrington, G.: Update to limits to growth, 2020).

Vagyis a kudarc oka nem a források szűkössége, hanem a döntéshozók viselkedése. Egyrészt az egyszerű és áttekinthető helyzetekben kipróbált döntési eljárások a bonyolult rendszerek esetén alkalmazhatatlanoknak bizonyultak. Másrészt a csoportos döntéshozatalt a józan belátás helyett alapvetően a hatalmi manipulációk és a társadalmi dominanciára való törekvés vezérelte. Harmadrészt kiderült, hogy az ember, ha nem érzi az azonnali cselekvés kényszerét, hajlamos halogatni a döntést, és ez a globális rendszer esetén növekvő problémát jelentett. Miközben szeretünk úgy tekinteni magunkra, mint a bolygó egyetlen, a racionális gondolkodás képességével rendelkező lényére, viselkedésünket a megfőttbéka-szindróma írja le: a fenyegető jelek ellenére halogatja az irányváltoztatást segítő döntések meghozatalát (Moorea, F. et al.: Rapidly declining remarkability of temperature anomalies, 2019).

Túlzónak tűnhet, mégis jellemzi a valóságot, ahogyan a neves pszichológus és nem mellékesen közgazdasági Nobel-díjas D. Kahnemann leírja viselkedésünket: „Az ember éppúgy képes a gondolkodásra, mint a macska az úszásra. Megteszi, ha rákényszerül, de jobban szereti nem megtenni!” Nem szívesen lépünk ki komfortzónánkból, és hajlamosak vagyunk a problémákat olyanokra ráterhelni – a jövő nemzedékére és távoli közösségekre –, akik nem tudnak tiltakozni. Ez a viselkedés azonban a globális ökoszisztéma kialakulásával vált igazán veszélyessé. A világot formáló sokféle folyamat elválaszthatatlanul egybekapcsolódott, és a fejlődést növekvő gyakorisággal szakítják meg kiszámíthatatlan krízisek. Az elmúlt évtized általános hangulatát egy, az I. világháborút idéző cinikus mondás jellemzi: „A vég elkerülhetetlen és borzalmas, de a következő hónapok viszonylag kellemesek.”

Mindennek tükrében érthető a kérdés: ki irányítsa a világot, ha a kormányzásával megbízottak – az országok vezetői és a nemzetközi rendszer befolyásos személyei – nem látják át a helyzetet, képtelenek megegyezni egymással, és döntéseiket pillanatnyi kényelmük és hatalomvágyuk vezérli? Ezért tűnik számomra elkerülhetetlennek, hogy az előttünk álló évtizedben a globális döntéshozás rendszerébe beillesszünk egy MONIAK jellegű, a helyzet komplexitását kezelni képes és a döntéshozókkal párbeszédet folytató világmodellt. Az elmúlt időben létrejött sokféle számítógépes modell, amelyek a deep learning módszerét alkalmazva fokozatosan egyre pontosabb ismeretre tettek szert a legkülönbözőbb rendszerekben (Burya, Th. et al.: Deep learning for early warning signals of tipping points, 2022). Ezekből formálódhat ki a globális kormányzás, mesterséges intelligencián alapuló „Szuper-Intelligens MONIAK” rendszere: a SIMON.

SIMON tehát afféle globális Leviatán, akire az emberek – fennmaradásuk egyedüli biztosítékaként – hatalmukat ráruházva, rábízzák a globális kormányzás feladatát. Mesterséges intelligenciájának birtokában képes és kész a közösségek döntéshozóival együttműködni, az optimális megoldást kiszámítani és a szükséges teendőket előírni. Működésének azonban, a történelem során létrejött különböző kormányzási rendszerekéhez hasonlóan, van két alapvető összetevője: megszabni az együttélést zökkenőmentessé tevő szabályokat és kikényszeríteni e szabályok betartását. Ezek érvényesítését a „törzs → állam”, majd a „királyság → liberális állam” intézményi átmenetek során komoly társadalmi harcok kísérték. Kérdés: vajon képes-e SIMON ezt a két problémát kezelni? Mesterséges intelligenciája lehetővé teszi, hogy az embernél finomabban mérlegelje a részleteket és a mellékhatásokat, így megtalálhatja a mindenki számára optimális döntési változatokat. Mivel hozzáférhet a témakörrel kapcsolatos kutatásokhoz, fokozatosan hozzáigazíthatja döntéseit a világ változó állapotához. Ráadásul, a helyzetet nemzeti, hatalmi és ideológiai elfogultságtól mentesen tudja elemezni, és a globális rendszer aktorai számára mindezt párbeszédes üzemmódban felkínálni.

Nagyobb kihívás, hogy SIMON rá tudja-e bírni az együttműködésre a számukra előírt teendőket elszabotáló vagy azt nyíltan elutasító ágenseket. A valóságban a globális kormányzás kulcskérdése: miként kezeli azokat az érdekcsoportokat, akik szuverenitásukra hivatkozva szembeszállnak a többséggel és ragaszkodnak vétójukhoz? Nagyon hasonló problémával szembesültek a történelem hajnalán élő törzsek is, amikor az addig egymástól elkülönülő családok, felismerve az együttműködés előnyeit, fokozatosan egy élettérben – a törzs keretei között – folytatták életüket. Ebben a helyzetben az együttélés megalapozására és a konfliktusok megoldására egy különös – peer punishment-nek nevezett – büntetési rendszert vezettek be (Sigmund, K. et al.: Social learning promotes institutions for governing commons, 2010). Ez mindenki számára előírta a közösségi szabályok betartásának kötelezettségét, ám emellett kötelezővé tette a szabályok betartatását is! Vagyis, aki szabálykerüléssel találkozott, annak akkor is kötelező volt megbüntetnie a szabályszegőt, ha nem őt érte a kár, amikor idegen csapott be idegent. Ám mindenki belátta: ha elmulasztja a potyautasok büntetését, a szabályszegés elterjed, és a közösség szétesik. Mivel pedig minden szabályszegő számíthatott a büntetésre, így azt kevesen kísérelték meg.

A globális rendszer stabilitását éppen ilyen – a rendszer ágensei által működtetett – peer-punishment büntetési intézmény alapozhatja meg. Képzeljünk el egy (nyilván valószínűtlen) esetet: az államok közössége be kívánja vezetni a globális minimumadót, ám egy ország azt mondja: ő márpedig nem! Mivel a rendszer bevezetését SIMON is alapvetően támogatja, részletesen kiszámolja az előnyöket és hátrányokat, majd előírja mindenki számára, hogyan büntessék meg ezt a „potyautas” államot. Még arra is ügyel, hogy a büntetők maguknak a minimális kárt okozzák. A szuverén államok pedig, ha fokozatosan is, de megértik: ha a kötelező büntetésekkel nem térítenék észre a potyautasokat, az egész rendszer összeomlana.

Bárki társasházba költözve megtapasztalhatja az egymáshoz illeszkedés konfliktusos folyamatát. Aki nem tartja be az együttélés írott és íratlan szabályait, az számíthat rá, hogy a többiek – nemtetszésüket kifejezve – a legváratlanabb pillanatban és módon „büntetik meg”. Egy idő múlva azután összerázódik a közösség: természetessé válik a szabályok betartása, és már nem is kell senkinek senkit megbüntetni. Nos, SIMON is azon „ügyködik”, hogy a globálissá vált emberiség képes legyen békében és zökkenőmentesen együtt élni. Ennek érdekében írja elő a szükséges teendőket és rója ki a szabályszegőkkel szembeni „kötelező büntetéseket”, amiket persze nekünk – országoknak és egyéneknek – kell a szabályszegőkkel szemben „érvényesíteni”. Ha a társasházban a szabályokat áthágók sopánkodnak elszenvedett büntetések miatt, a szomszéd csak annyit tanácsolhat: „Szokd meg, vagy költözz el!” Így SIMON sem mondhatna mást a panaszkodó hatalmasoknak: „Alkalmazkodj, vagy keress egy másik bolygót!”

Címkép: A MONIAK