Igenis bármivel lehet viccelni

Posted by

Ágoston Dániel
Azonnali.hu

Rowan Atkinson a minap azt találta mondani, hogy egy szabad társadalomban engedni kell, hogy mindennel viccelhessünk – és ebben Rowan Atkinsonnak teljesen igaza van.Tette ezen kijelentését egy, az Irish Times-nak adott interjúban, ahol kifejtette:

„Azt hiszem, a humornak az a feladata, hogy adott esetben megbántson másokat. Vagy legalábbis van a humornak egy sértő jellege, amit nem szabad belőle eltüntetni. Minden viccnek van áldozata, hiszen ez a vicc lényege. Valakit vagy valamit, esetleg egy ötletet kiparodizálunk. Nem lehet mindig csak a társadalom felső részét ütni. Mi van akkor, ha – tegyük fel – van egy önelégült, arrogáns, agresszív illető, aki a társadalmi ranglétra alján helyezkedik el? Ezek az emberek nem csak a parlamentben léteznek. Borzasztó sok ilyen típusú ember van a társadalom alsóbb szegmensében, akik szintén megérdemlik sokszor, hogy vicc tárgyává váljanak.”

És ebben Rowan Atkinsonnak teljesen igaza van. Eleve egy kurva rossz vicc, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nemhogy erről nyilatkozni kell, de egy ilyen nyilatkozat még a biztosítékot is kiveri annak örvén, hogy felháborodnak az ügyeletes felháborodók, akik a társadalmi progresszió önjelölt vitézeiként tesznek totálisan tönkre egyébként fontos kérdéseket: mint például bármit, amire rárepülnek.

Mert tájékoztatásul érdemes leszögezni: attól, hogy valaki mondjuk zsidó, még lehet neki mondani zsidó viccet. Még olyat is, ami akár sértő lehet. Itt van például egy tök jó zsidóvicc:

Miért vezette át Mózes a zsidókat a Vörös-tengeren keresztül? Mert röstellt velük végigmenni a parton.

Mármost e sorok írója marhára megsértődhetne ezen, de mivel saját álláspontja, valamint többek szerint is kiváló a humora, így minduntalan jót hahotázik ezen a tréfán.

De mondhatnék anyósvicceket is, amelyeken bizonyára rengeteg anyós sértődne meg, hiszen egynémelyik anyós halálosan komolyan veszi az életet, s azt, hogy a kisfia megházasodott, ennek megfelelően pedig tövig éli az anyósságot, amivel nem lehet tréfálni. Pedig hát de, hogyne lehetne. Például:

Mit csinál egy rendes vő, miután meghalt az anyósa? Elengedi a torkát.

A probléma ott van, hogy korunk jakubinusai, akik elődeikhez hasonlatosan úgy gondolják, hogy semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek, valószínűleg nem hálnak eleget másokkal ahhoz, hogy kevésbé idegeskedjenek olyan dolgokon, amiket egyébként meg lehetne javítani anélkül is, hogy szörnyen dühös eltökéltséggel basznának el egy asztali beszélgetést, mondván, hogy vannak dolgok, amikkel nem viccelődünk. Pedig hát de, bármivel viccelődhetünk. Sőt, ha woke-ékba szorult volna némi humor, akkor tudnák, hogy éppen az irónia volna az, amivel a leginkább küzdeni lehetne a szélsőjobboldal előretörése ellen. Ott van például egy rakás vallással kapcsolatos vicc. Például, amikor Jézus azt mondta a kereszten, hogy „ma valahogy olyan feszült vagyok”. Nem beszélve a rasszista humorról, amelyről legkésőbb Sheldon Cooper állítása óta tudjuk, hogy a legviccesebb humor (erről már nem is beszélve).

További tájékoztatásul érdemes leszögezni a cancel culture felkentjei számára, hogy megsértéshez való jog a szólásszabadság értelmében alapjog, amire többféle reakció is adható. Reakció lehet az, hogy leszarom, min élcelődik valaki velem kapcsolatban. Reakció lehet az, hogy lereagálom, mondjuk egy hasonlóan sértő riposzttal.

Vagy lehet az, hogy adott esetben szájon vágom, mint Will Smith Chris Tuckert az Oscar-gálán a feleségét sértegető poénért.

Az önmagunkon való röhögés képességének elvesztése pedig mindemellett egyenlő az ügyek halálával is. Hiszen, ha magunkon nem tudunk röhögni, akkor hogyan akarnánk másokon is őszintén röhögni? A politikai korrektség pedig amellett, hogy az egyik legsúlyosabb formája az értelmi fogyatékosságnak, semmi más, mint a náci cenzúra inverz formája. Mert attól, hogy kiállok a melegek jogaiért, nem mondhatok el egy buziviccet? Vagy attól, hogy egyébként mélyen elítélem az emberek társadalmi megkülönböztetését, nem mondhatok el egy kvázi rasszista viccet? Főleg annak tükrében, hogy iróniaként még jobban ül az ilyesmi, ha nyilvánvaló, hogy egyébként egyáltalán nem gondolom komolyan.

Egy vicc minősége ugyanis nem abban mutatkozik meg, hogy cinikus, horribile dictu: groteszk. Egy vicc minősége abban méretik, hogy képesek vagyunk-e a seggünkből kihúzott karóval röhögni egy jó poénon, vagy felismerünk-e egy simán csak ízléstelenül tahó poént, aminek semmi célja nincs azon kívül, hogy a humor forrása röföghet rajta. Szerencsére azonban ott van még nekünk Rowan Atkinson, John Cleese, Seth MacFarlane, illetve Trey Parker és Matt Stone. Addig pedig nyugodtan röhöghetünk ujjal mutogatva az összes prűd seggfejen.