Hamarosan nyílik a virág

Posted by
Ferber Katalin
>Nincs meggyőző magyarázatom, miért éppen ma jutott eszembe a rég történt okinavai tömegtüntetés és az ott tapasztaltak.
Véletlenül voltam az okinavai fővárosban, Nahán. Egy diákot kísértem el, aki a szakdolgozatához több okinavai társadalomtudóssal készített interjút, s bizony e tudósok ragaszkodtak egy “rangos” egyetemi tanár jelenlétéhez. (Az intézmény ahova akkoriban tartoztam, rangos volt.)
Ámultam. A tenger kékjén, a napsütés erején, s összerezzentem amikor időről időre néhány perc különbséggel egy óriási robajjal zúgó katonai repülő a fejünk felett húzott el. (Olyanféle repülőt addig csak filmeken láttam.) Ámultam a háromszög alakú “delfineken” a tengerben, amíg egy helybeli harsány nevetés közben fel nem világosított, hogy azok nem delfinek, hanem tengeralattjárók.A diákkal befejeztük az interjúkat, s az utolsó beszélgetés végén az egyik szociológus megjegyezte, hogy aznap délután Nahán óriási tüntetés lesz. Két nappal korábban ugyanis az “ideiglenesen” Okinaván állomásozó amerikai katonai bázis három fiatalembere, egy bérelt kisebb teherautóval szabadidejüket töltötték. Az úton megláttak egy tizenkét éves kislányt, aki (az egyenruhája bizonyította) iskolás gyerek volt. Megállt a három katona, elkapták a kislányt, szemét száját beragasztották, kezeit összekötözték, ketten (legalábbis a bíróságon ezt vallotta a harmadik katona) megerőszakolták, majd dolguk végeztével kidobták a teherautóból. Így talált rá a gyerekre egy felnőtt, aki hazafele tartott.
Okinaván 1945 óta a Japánban állomásozó legnagyobb katonai bázis van. (Az összes japán területen levő katonai bázis kétharmada Okinaván van.)A szörnyű tett híre néhány óra alatt terjedt a sziget lakossága körében. Megkapták az engedélyt a helyi hatóságoktól egy békés tömegtüntetésre. Nekem nyilvánvaló volt, hogy ott kell lennem. Látnom kellett egy békés tüntetést. Délután csaknem százezer ember indult el a főváros leghosszabb sugárútján. Az üzletek ugyan nyitva voltak, de mindegyikből kijöttek az emberek, hogy lássák. A diákkal együtt én egy mellékutca sarkán álltam, s mellettem, mint kiderült egy Okinaván élő amerikai lelkész állt, aki ott született, ott nőtt fel, s nekem hihetetlen dolgokat mondott a második világháború utolsó csatájáról, ami Okinaván zajlott s amelyben az okinavai lakosság egyötöde halt meg. Semmit sem tudtam addig Okinaváról, s emiatt hitetlenül hallgattam a lelkészt. Azt azonban gyorsan felismertem, hogy a “bámészkodók” között rengeteg civilruhás rendőr és nyomozó van.Az okinavaiak pedig csendben vonultak, transzparenseiken békét, az amerikai bázisok megszüntetését kérték.Eltelt egy fél óra, s akkor egyik pillanatról a másikra (a semmiből?) furcsa emberek tűntek fel, akik a vonuló embereket szándékosan lökdösték, taszigálták, mindaddíg, amíg néhányan átlépték a sugárút záróvonalát. Akkor előkerültek a dorongok, baseball ütők, fröccsent a vér, nem is kevés, fémes ízt éreztem a számban ami nálam a félelem, vagy inkább a rettegés jele, a verés folytatódott, s akkor megláttam azt a mellékutcábaan várakozó teherautósort, ahonnan továbbra is szép számmal ugráltak le “furcsa” emberek, mindegyik fekete ruhát viselt. Igen, a szélsőjobboldali szervezetek egyike Japánból egészen Okinaváig jött, volt közöttük nem egy maffiatag is (akik persze nem ingyen végezték munkájukat), a tömeg rémülten szétoszlott, s ezzel a békés tüntetés valami egészen másba fordult át.
Másnap reggel a Naha-Tokió repülőgép járaton megnéztem az összes napilapot (bár akkor még csak a címeket tudtam elolvasni) s egyet kivéve, ahol lap alján, mellékes hírként valami okinavai tiltakozásról tett az újságíró említést, sehol nem láttam hírt arról, amit előző délután rettegve figyeltem.Pedig, Okinava fővárosában a korábbi napokon csak kellemes meglepetésekben volt részem. Az utcán sétálva egy idősebb út megszólított (ez Tokióban se addig se az ezt követő másfél évtiizedben nem történt meg velem) s csak annyit kérdezett, amerikai vagyok-e. Nevetve válaszoltam, hogy nem. Akkor üljön mellém ide a járdára, s azzal átnyújtott egy konzervsört. Vacsorázni mentem, a bejáratnál egy fiatalember ugyanezt kérdezte tőlem. Amikor megtudta hogy magyar vagyok, ingyen beengedett, és ebből jöttem rá, hogy ez nem csupán egy étterem, de élő koncert színhelye.Már befejeztem a vacsorát, amikor megjelent az okinavai banda, énekesük egy sámán volt. (Később olvastam arról is, hogy Okinaván a sámánok gyógyításában jobban hisznek a helybeliek mint a Japánban orvosi egyetemet végzettek módszereiben.)Aztán hirtelen felállt az étteremben mindenki körülöttem, mert Okinava leghíresebb, legnépszerűbb dalába kezdett bele a sámán-énekes. “Hamarosan nyilik a virág” . Mindenki együtt énekelt a zenekarral, kivéve engem. S akkor arra gondoltam: íme, a zene is tud az ellenállás eszköze lenni. Mert egyszer ők is szabadok lesznek (vagyis”hamarosan nyílik a virág”.) S a dal, Rimi Natsukawa énekel:
Címkép: Okinava, tüntetés