Dacosan előre

Posted by

Sárosi Péter
>Ha az ember arra számított, hogy a Böjte Csaba gyermekotthonaiban 10 éven keresztül “észrevétlenül” zajló erőszak napvilágra kerülése majd felnyitja a szemeket és elindul valamiféle szembenézés, az tévedett. Sajnos. Elég csak megnézni a reakciókat. Nem, nem azt várjuk el, hogy akkor most nullázzuk le akár Böjte Csaba, akár munkatársai érdemeit, és ne ismerjük el, hogy sok nagyon rossz körülmények között élő szegény gyereknek életmentők voltak ezek az otthonok. Én személy szerint még csak azt sem várom el, hogy Böjte Csaba szőrcsuhában és hamut szórva a fejére bűnbánatot tartson – távol állnak tőlem az ilyen középkori külsőségek. Amit viszont elvárnék, az, hogy megindul egy komoly, szakmai és etikai szempontból megalapozott (ön)vizsgálat és társadalmi diszkusszió. Nem csak, illetve főleg nem a személyi felelősségekről, bűnbakokról, hanem arról, hogy vajon a rendszer szintjén milyen tanulságokat vonhatunk le arról, hogyan is kell, lehet jól és etikusan segíteni.

Ez azonban nem történik meg.

Ott van például maga Böjte Csaba, aki hangsúlyozza, hogy “magányos elkövetőről” van szó, és “ha csak egy kicsit is sárosak lettünk volna, a román hatóságok nekünk is adtak volna egy pár évet!” Így néz ki egy őszinte szembenézés?

Mert a jogi felelősséget megállapító bírósági vizsgálat egy dolog. De nem helyettesítheti a szakmai, etikai szembenézést. Hogy esetleg baj van az olyan rendszerrel, ahol 10 éven keresztül egy ilyen eset nem derül ki? Hogy esetleg meg kellene nézni, hogy vajon a Transtelex oknyomozó riportjában felmerült rendszerszintű működési zavarokkal mi van? Hogy miként fordulhat elő, hogy felkészületlen, alkalmatlan önkéntesek felügyelete alá kerülhetnek gyerekek? Hogy nem ismerik fel a jeleket, ha egy gyereket abúzálnak?

Erre nem reflektál.

Van viszont dacos tagadás és idézet Teréz anyától: „Amit az évek hosszú során át felépítettél, egy másodperc alatt romba dőlhet. Ne törődj vele! Te csak építs!” Attól a Teréz anyától, akinek a felügyelete alatt álló kórházakban, menhelyeken szintén dokumentált, súlyos visszaélések fordultak elő. Például megtagadta a betegektől a fájdalomcsillapítót, mondván, nem kell itt picsogni, a fájdalom megdicsőíti az embert Isten szemében, a szenvedés jobbá tesz minket.

Ismerős?

Hiszen Böjte Csaba is azt mondja, hogy nem kell itt szenvelegni azon, hogy ezek a gyerekek sokat szenvedtek, a lényeg, hogy a “helyes értékrendet” megtanítsuk nekik. És aki esetleg rámutat, hogy az abúzus gyakran éppen ebben a dogmatikus szemléletben gyökerezik, ami a hittérítő buzgalmat, a vélt lelki üdvöt az együttérző és szakszerű gondoskodás fölé helyezi – az bizonyára csak vad keresztényellenes lehet.

A kormánypárti politikusok és véleményvezérek sem azon vannak felháborodva, hogy 10 éven keresztül gyerekek sokaságának életét tették tönkre – hanem azon, hogy a sajtó erről beszámol.Révész Máriusz szerint például “a liberális sajtó ürügyként használja a gyermekbántalmazási ügyet Böjte Csaba lejáratására.” Az őt faggató újságírót még ő vonta felelősségre: „Maga miért ír cikket erről? Nem tett semmit egész életében a rászoruló gyerekekért, hogy ha tett is, valószínűleg nem annyit, mint az alapítvány munkatársai.”

Azért ír cikket róla, Máriusz főispán úr, mert ez a sajtó dolga. Hogy oknyomozzon, hogy fényt derítsen abúzusra, visszaélésre és hatalmaskodásra. És nem az, hogy megírja: nyílik a pipacs és minden egyre jobb.Hogy ezt egyáltalán megkérdőjelezik, és éppen ebben a kontextusban, hogy a sajtót vonják felelősségre, amiért egyáltalán beszámol a visszaélésekről, az önmagában is botrány – rárakódva arra a botrányra, hogy a kormány által az adófizetők pénzéből támogatott otthonban hosszú éveken keresztül megerőszakolták a gyerekeket.

És vajon mit szólnánk, ha az óvónő majd azzal vág vissza nekünk, ha megverik a gyereket az óvodában, hogy “maga nem tett semmit egész életében a gyerekekért, ne pofázzon itt bele”. Vagy ha a kórházban a nagypapának nem adnak enni, és a nővér kikéri magának a kritikát azzal, hogy “kérem én itt egész nap a betegekért dolgozom, maga mit tett valaha is a betegekért?”

A szociális és egészségügyi szolgáltatásoktól ugye joggal várjuk el, hogy megfeleljenek bizonyos szakmai és etikai követelményeknek. És aki bármilyen segítő szakmában kezd el dolgozni, az vállalja, hogy ezeknek a feltételeknek megfelel. És ha a rájuk bízott emberek bizalmával súlyosan visszaélnek, akkor joggal háborodunk fel. Különösen, ha sérült gyerekekről van szó, akik nem tudnak kiállni magukért.

Igen, elismerésre méltó az ember, aki másokon segít – de egyben óriási felelősséget is vállal, és elszámoltathatósággal tartozik.És mivel Böjte Csaba nem csak segítő, de egyben nyíltsisakos politikai szerepet is vállalt, ezért tűrnie kell a politikai kritikát is. A gyermekszegénységre pedig a legadekvátabb politikai reakció az lenne, ha a politikai elit a közpénzek rendszerszintű ellopása helyett esetleg befektetne a legszegényebb családok támogatásába és integrációjába. És nem az, hogy kiemeljük a gyerekeket a családjaikból, ami lehet szükséges végső megoldás, de tömegesen, általánosan alkalmazva tévút. És aki ahelyett, hogy a társadalmi egyenlőséget és szolidaritást szolgáló politikát követelné és kérné számon a kleptokrata politikai eliten, inkább annak propagátorává válik, az viselje el a kritikát is ezért.
A mismásolás és szőnyeg alá söprés másik iskolapéldája Skrabski Fruzsina, aki az abúzus ügy kirobbanása után a Facebook-oldalán sietett azonnal sajnálatáról és együttérzéséről biztosítani – nem az áldozatokat, hanem Böjte Csabát.Egy olyan újságíró, aki tényfeltáró dokumentumfilmet forgatott az orosz katonák által elkövetett nemi erőszak áldozatairól, ebben az esetben valamiért az áldozatok iránt nem mutatott együttérzést. Mi több, miközben a posztjában hosszasan ecseteli csodálatát Böjte Csaba iránt, meg sem említi magát az ügyet, ami miatt a botrány kipattant. A tényfeltáró újságíró ebben az esetben valamiért nem tartja fontosnak a tényfeltáró anyag belinkelését sem.

Csupán egy kommentet fűz hozzá:

“Nem akarom reklámozni mi történt. Két kattintással megtalalható. Egy nevelő borzalmas dolgokat tett, amikor kiderült, Csaba testvér rögtön feljelentést tett, most lecsukták az elkövetőt.”

Ennyi. Nagylelkűen megelőlegzi, hogy egy elszigetelt esetről volt szó, amire azonnali és megnyugtató válasz született. Meg sem említi, hogy hosszú éveken keresztül megerőszakoltak gyerekeket. Figyeljük meg a szóhasználatot: aki beszél arról, hogy itt történt valami, az “reklámoz”. Az ember elgondolkodik: vajon nem találkoztak-e hasonló ideológiai szemellenzővel a “hős felszabadító szovjet katonák” által megerőszakolt nők, amikor az ügyüket szőnyeg alá söpörték?

És közben ugyanezek a politikusok, véleményvezérek, egyháziak, akik ilyen nagyvonalúan térnek napirendre évtizedes szexuális abúzusok felett anélkül, hogy feltennének bizonyos önmagukat tálcán kínáló kérdéseket az abúzusok rendszerszintű okairól, buzgón támogatják azt a kormánypolitikát, ami szembrebbenés nélkül mossa össze a melegeket, a pedofíliát és a gyermekabúzust. Emberi életeket téve tönkre ezzel.
És érdekes módon a kifinomult erkölcsi érzékeiket nem zavarja, amikor évtizedek óta szakmailag és etikailag is kiváló munkát végző szakemberek, civil szervezetek, szociális és kulturális intézmények munkáját lehetetlenítik el és mocskolják be. Szóra sem érdemes.Vajon csodálkozunk azon, hogy a visszaélések, az abúzusok áldozatai ilyen nehezen szánják rá magukat, hogy egyáltalán kiálljanak magukért egy ilyen mérgező környezetben, ami a leginkább dacos elzárkózással és visszatámadással, áldozathibáztatással válaszol a kritikákra?

Magyarország előre megy, nem hátra. Csak dacosan előre. Don Quijote makacsul rohamozza a szélmalmokat, közben letaposva mindent és mindenkit, aki útjába áll. Nem néz vissza, nem néz magába, nem tanul a hibáiból. Csak megy előre, fejjel a falnak.

Címkép: G. A. Harker
Pendulum blog