Különös szilveszter

Posted by

Nyirán Ferenc
(Az Élet és Irodalomban megjelent írás rövidített változata. A teljes írás reklám megtekintésével elolvasható.)

Hogy szavaim tovább öltsem, az utolsó szilveszterem felejthetetlenre sikeredett, az az utolsó szilveszter, na, az kétszeresen is emlékezetes maradt, mivel dupla öröm ért. És ezt tessenek ironikus közbeszúrásként értelmezni, mert első körben este tízig voltam járőrszolgálatban, de elérkezett az éjfél is. Gyula vitézzel jártuk a hegyet-völgyet, terepkutatást az eligazítás ellenére sem hajtottunk végre, viszont teli torokból bömböltük a Beatles-slágereket, lévén, hogy bevonulásunk előtt mindketten rockbandában zenéltünk. Egymásra találtunk.

Rejtve és csöndben kellett volna mozognunk, rágyújtani sem volt szabad, nehogy a testvéri Csehszlovákiából átözönlő határsértőknek felfedjük hollétünket, akikből tavasszal és ősszel volt sok. Amikor az esőzésektől megszaporodott gombatermést kutatva ősz nénikék kosárkájukkal áttévedtek a zöldhatáron, védenünk kellett a bőséges gombatermést, le ne szedjék előlünk a hatalmas tinórukat, vargányákat. Amiket aztán a szakácsunk az őrsön a legkülönfélébb módon készített el, sütve, rántva, paprikásan, de a gombás rántottát semmi nem tudta felülmúlni. A tyúkjaink pedig szépen tojtak.

Bátrak voltunk Gyulával, mert nem számítottunk az év utolsó napján „lökésre”, ami az ellenőrzést jelentette. Elvégre szilveszter van. Már elhagytuk a kettes facsoportot, ahol előzőleg bedugtuk a tébékát a villanyoszlopon kialakított csatlakozóba. Megelőztük a korunkat, mert hordozható távbeszélő készülékünk volt, és a szétnyitható telefonunkkal bejelentkeztünk az ügyeletesnél, majd folytattuk utunkat a ceredi csatlakozás felé, miközben a hegyek visszahangozták az ajakinkról két szólamban szálló All My Loving című Lennon–McCartney szerzeményt. Csupán cigarettagyújtásnyi időre hallgattunk el, amikor az ösvényen váratlanul két alak sötétlett előttünk a hóban. Elöl haladó járőrtársam az előírásnak megfelelően felszólította a gyanúsnak látszó figurákat, hogy állj! ki vagy?

Ellenőrző járőr, jött a válasz, és normális körülmények között ilyenkor jelszó és jelhang cseréje következik, majd jelentéstétel az ellenőrző járőrnek. Gyula viszont elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki elindulásunkat követően elénk kerüljön.

Miféle járőr?!, harsogta vészjóslón, azzal lekapta válláról a 7,62 mm-es AK géppisztolyt, és ugyanazzal a mozdulattal már csőre is rántott.

Gyula, bazmeg, micsinálsz?! ripakodtam rá, mielőtt lelőné a lökést. Ezzel egy időben, ne hülyéskedjen már, Boltos elvtárs, hangzott Józsa százados őrsparancsnok furcsa hangja. Neve említésére Gyulában pedig felsejlett, hogy ezek mégiscsak ismerhetik valahonnan, talán tényleg ellenőrzést kaptunk. Nekem meg eszembe villant, hogy tíz perccel korábban láttam a kanyarban a bányászbuszt, és azonnal leesett, hogy így került elénk a lökés.

Visszatérve az őrsre első dolgom volt, hogy az ellenőrzési naplót megnézzem, érezve, az a minimum, hogy elevenen leszünk megnyúzva, vértől csatakos testünket pedig a járőrkutyák elé vetik. A naplóban viszont szó sem esett alkalmi duettünk bömböléséről, a határrend megzavarásáról, sőt a csaknem fegyverhasználattal végződő afférról sem, csupán némi lazaság, hanyag terepkutatás és szabálytalan jelentéstétel lett rögzítve.

Hanem az állomány hamarosan utánam jött, nem hagyták, hogy egyedül emésszem magam e jeles napon. Csatos üvegből itallal kínáltak, a parancsnok elvtárs ugyanis engedélyezett egy üveg bort szilveszter alkalmából azoknak, akik nem mentek járőrbe. A bort Gábor szerezte be a telep mindenesboltjában, de a fiúk kezében az engedélyezettnél több üveg is himbálózott. Hangácsi határőr például a fejére helyezte a sajátját, s derekára tett kézzel csattogtatta a csizmasarkát.

A többlet abból származott, hogy a lovászunk, amikor a váltás ruhákat szekéren levitte a faluba a mosónőhöz, alapos beszerzést hajtott végre házi pálinkából, amit aztán a szénapadláson rejtegetett a nagy napig. Meghúztam magam is jócskán az egyik üveget, és ha azt mondom, hogy dalolgattunk, akkor kissé eufemisztikusan fogalmaztam, hiszen hol volt már Lennon–McCartney! Magyar nóták harsantak az éjben tíz teli torokból, zengett a hideg szél fúj, édesanyám, hozza ki a kendőt. Egyszer csak nyílt az ajtó, a kezek megálltak a levegőben, az üvegek szája némán meredt a mennyezet felé, szó bennszakadt, hang fennakadt, ahogy az aranyszájú költő mondja.

Az ajtóban az őrsparancsnok állt. Hálóingben jött át a szomszédos szolgálati lakásból. Nem részletezném különösebben, legyen elég, nehezményezte, hogy az engedélyezettnél több borosüveget lát a saját irodájában. Majd, amikor beleszagolt az egyikbe, a döbbenet kiült az arcára, mert megérezte a pálinkaszagot, és hangot is adott eme felfedezésének.

Talán mert én tűntem a legjózanabbnak, és a szolgálatra vezényelni tervezett másik két társam alkalmatlannak bizonyult a határőrizeti feladat ellátására, úgy döntött, hogy maga fog kimenni járőrözni, elvtársam! Ami teljesen szabályellenes volt, minimum hat óra pihenőnek kellett volna eltelnie két járőrözés között, és még át sem melegedtem az előzőből megtérve. Annyi pálinkát meg nem ittam. De úgy vettem, ha ez a büntetésem az éjjel történtekért, olcsón megúszom.

Így aztán a Ruzics nevű járőrkutyával felszerelkezve készültem a Medves-fennsík felé. Megkaptam az eligazítást, a parancsnok elvtárs, miután félrehúzta a sárga függönyt a falitérképről, pálcával mutatta menetvonalamat és sorolta a feladatokat. Hálóingben ugyan, de tányérsapkásan. Felszólítására határozott mozdulattal ellenőrzésre nyújtottam fegyveremet. BMH 09284, cső üres!, kiáltottam az arcába, ő pedig, mint mindig, most is belenézett a huzagolt csőbe. Ez rozsdás, elvtársam. Persze hogy az, hiszen most jöttem be a havazásból és nem volt időm megtisztítani, bátyuska.

Az első kanyarban leintettem egy gépkocsit, aminek kötelező volt az intézkedő járőrnek megállnia. Megkértem a szomszéd falu állatorvosát, vinne le a falujába. Ez ugyan ellenkező irányban volt, mint a feladatul kapott határőrizeti terület, és kissé izgultam a doktor úrral együtt, Ruzics nehogy telehányja a Skodát, mert nagyokat nyeldekelt őkelme a szerpentines úton. Nyugtatólag simogattam okos buksiját, nem lett baj. Azt kizártnak tartottam, hogy az éj folyamán újra ellenőrző körútra induljon a százados elvtárs. A faluba érkezvén aztán a kultúrházban nagy örömmel fogadtak a helybeliek, még javában tartott a szilveszteri buli, én pedig fogasra akasztottam a géppisztolyt és a tártáskát az éleslőszerrel, rádobtam a hóleplet, és leültem iddogálni.  Ruzics, a jólnevelt, kellően kiképzett járőrkutya fegyelmezetten ült a lábamnál, és bár pénzem nem volt, nem is kellett, mert szerettek itt minket, gyakran megfordultunk az általános iskolában is, hogy a helyi úttörő határőr szakasznak lovasbemutatót tartsunk. Pazar vendéglátásban részesültem, és amikor már nem fért belém több ital, elővettem a járőrtáskából a termoszt, kiöntöttem a teát, helyére rum került.

Hogy ki vitt vissza hajnalban az őrsre, nem emlékszem. A fiúk viszont igencsak megörültek a termosz rumnak, mivelhogy a százados elvtárs, még úgy hálóingesen, elkobozta a maradék pálinkát, mielőtt takarodót rendelt el mindenkinek éjfél előtt.

Címkép: Kádár korszak – fegyveresek