Posted by Benedek István: Semmelweis
Bogárdi Iván
Semmelweis nap van ma
Sokszor inkább a kapualjban szülték meg a gyereküket Bécsben, az 1840-es években, majd siettek be a Közkórházba az újszülöttel. Miért az utcán? Mert köztudott volt, hogy az orvosok keze alá kerülni életveszélyes. Aztán miért volt mégis olyan sürgős bejutni? Hát mert az intézetben szülő nőt oktatási eszköznek tekintették a medikusok és bábák számára. Az „oktatási eszköz” ingyenes ellátást kapott, sőt különös kedvezményként ott is lehetett hagyni a gyereket a lelencházban. De csak akkor, ha a szülés a klinikán történt, vagy ha friss volt még a szülés, befogadták az anyát gyermekével.
Ebben a bécsi Közkórházban kezdte pályáját Semmelweis Ignác is. Benedek István róla szóló könyve 1980-ban jelent meg, újabb kiadása azóta sem volt. Az alapos életrajzot most azért emeltem le a polcról, mert az Anyák megmentőjeként aposztrofált orvosdoktorról új film készül két és fél milliárd forintos állami támogatással. (A nagy tudású orvos-írónak korábban is megjelent műve Semmelweisről, az első – tudomásom szerint – 1967-ben, majd újabb kiadásban ’73-ban is.)
Semmelweis abban különbözött kollégáitól, hogy nem csak tananyagot és eseteket látott a szerencsétlen nőkben, akiket a nyomor kényszerített a kezei közé. A kollégák „…szemében ez az »alja népség« pusztán anyag volt a szemléltető oktatáshoz. Mérhetetlen közömbösségüket, két évtizeden át húzódó konok ellenállásukat, sokszor a cinikusságig fokozódó érzéketlenségüket a féltékenységnél és tudatlanságnál jobban magyarázza az, hogy a szülő-intézetek lázban fetrengőit egyszerűen nem vették emberszámba. Semmelweis volt az egyetlen – s ez örök érdeme marad –, akinek tehetetlenségében összeszorult az ökle és kicsordult a könnye, amikor sorra pusztulni látta a megesett proletár lányokat, a külváros nincstelen munkásnőit és munkanélkülijeit, és egyformán megszakadt értük a szíve, akár feslett életet éltek, akár tisztességeset.” Őt a szíve vezérelte.
A számunkra oly magától értetődő kézmosás egykori elutasítóinak mentségére gondoljuk meg, hogy a kézmosás nem volt annyira egyszerű, mint napjainkban, hogy folyatjuk a vizet és nyomogatjuk a folyékony szappan adagolóját. Hasonló higiéniát úgy lehetett volna elérni, ha minden orvos, medikus, bába külön-külön gondosan megtisztított tálkában megkapta volna a felmelegített vizet, pontosabban Semmelweiss ajánlása szerint a klórmész oldatot, amiben síkosra kellett mosniuk a kezüket.
Benedek István nem elfogult Semmelweis iránt. Hiszen többé-kevésbé ő maga is tehetett arról, hogy egy fél évszázadig tartott, amíg a kézmosásról szóló tanait elfogadták. Hibáztatja azért, mert sokáig nem publikálta tudományos eredményeit.
Amikor végre megírta fő művét, az Aetologiát, azt fölösleges, értelmezhetetlen statisztikai táblázatokkal és ismételgetésekkel duzzasztotta fel, viszont hiányoztak belőle a saját tapasztalatai, eredményei, melyeket az 1850-es években a Rókus kórház szülészetén ért el.
Barátja, Markusovszky Lajos biztatására rendszeresen írt az Orvosi Hetilapba, de Benedek szerint a szülész kollégáihoz írt „nyílt levelek” személyeskedő hangneme, stílusa „nem az alkotó nagyság hangja, ez a sérült lélek hangja”.
Kizárt dolog, hogy Semmelweis ne értesülhetett volna Pasteur felfedezéséről, a bakteriológiáról, de nem akarta tudomásul venni. „A mikroszkópos kutatás fénykorában nem nyúlt mikroszkóphoz.” Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermekágyi láz okát a „bomló állati szerves anyagban” lássa, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mitől bomlik az az anyag. Nem tartott lépést az idővel. Mire a nézeteit elfogadták, addigra elavultak.
De hiábavaló küzdelmeivel szemben említsük meg 1862-ben megélt diadalát: „A Helytartótanács véleményes jelentést kér az orvostanári testülettől, amely kedvező véleményt ad, ennek következtében a Helytartótanács igen gondosan és szakszerűen leiratban utasítja valamennyi törvényhatóságát, valamint az egyetem orvosi karát, hogy a Semmelweis által javasolt rendszabályokat a legnagyobb alapossággal hajtsák végre. Elkönyvelhetjük, hogy Magyarország az első ország, amelyben hivatalos rendelkezést adtak ki az aszepszis végrehajtására.”
Nem vagyok hivatott arra, hogy itt ismertessem Semmelweis életpályáját, vagy méltassam Benedek Istvánt. A készülő filmmel kapcsolatban viszont annyit szeretnék megjegyezni, hogy Benedek István ismerte a szülészprofról készített életrajzi filmeket, ám: „Semmelweis küzdelmes élete és tragikus halála csábító filmtéma: érthető, hogy három film is készült róla. Egyik rosszabb, mint a másik…” Nem vagdalkozik, csupán a tényszerű ferdítéseket taglalja, amelyek bizonyára jól mutattak a forgatókönyvekben vagy jól szolgálták az aktuális politikai ellen- vagy rokonszenveket..
Az egyik az 1848/49-es szabadságharcban való részvételét mutatja; nemzeti hőst, forradalmárt, Kossuth-katonát csináltak belőle. Semmelweis valójában nem is vett részt a forradalomban.
A maradi professzorokkal nem kongresszuson csapott össze, kizárólag írásban veszekedett velük.
Az sem igaz, hogy 1860-ban az osztrák rendőrfőnök figyeltetni kezdi a „gyanús” Semmelweist. Mutatós hamisítás ez is: mert Semmelweist éppen az osztrák kormány nevezte ki professzorrá a pesti egyetemre.
Az egyik film szerint 1863 márciusában ismét a barikádokon találjuk a professzort, aki a diákok élén tüntet az osztrák hatalom ellen, majd börtönbe vetik. Talán a forgatókönyvírót lehetne megkérdezni, mi volt a célja a fake news beillesztésével.
A hamisításokra a koronát az érzelmes záró jelenet teszi: a haldokló Semmelweis magától Pasteurtől kap táviratot Párizsból: „Monsieur Professeur, önnek van igaza! A bomlott szerves anyagok fertőző hatását a coccusok okozzák! Bebizonyítottam!” – közli Pasteur, 1865-ben. Csakhogy Pasteur abban az időben nemcsak Semmelweisről nem hallott még (talán később sem), hanem a coccusokról sem. (Itt csak tartalmilag idéztem Benedek István 2015-ben [posztumusz] megjelent tanulmányának egy bekezdését.)
Szeretném remélni, hogy a most készülő monstre film okosan elkerüli a hamisításokat. Ám nem tudok elhessegetni egy gondolatot. Mostanában naponta hallunk a bezárt szülészeti osztályokról: vajon nem segítené jobban a magyar egészségügyet, ha a film támogatása mellett legalább ugyanakkora összeg jutna a kórházakra is? Semmelweis szellemében, az anyák megmentéséért.
Benedek István
Benedek István: Semmelweis
Gondolat Kiadó, Budapest, 1980
270 oldal; ISBN 978 280 8541
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Másfél évtizede foglalkoztat Semmelweis élete, munkássága, és mindenekfelett a sorsa: a tudósnak és művének sorsa egyaránt. Nem mint történeti emlék, hanem mint megoldandó feladat. Két mondatban össze lehet foglalni Semmelweis életművét, de két kötet nem volt elég annak a titokzatosságnak a feloldásához, ami az alkotót és művét körülveszi. Kevés magyar tudósról írtak annyit, mint róla, mégis egyre sűrűsödött a megoldandó problémák rengetege. Kérdőjelek tömege ágaskodik mindenfelé, s még mindig nem vagyok bizonyos abban, hogy e harmadik könyvemmel pont kerül minden kérdőjel helyébe. De talán a leglényegesebb kérdéseket sikerül véglegesen tisztázni.
Semmelweis élete előbb dráma volt, aztán tragédia lett, később regénnyé alakult, majd melodrámává; legutóbb krimivé torzult. Kétségkívül érdekes, rendkívüli személyiségnek kellett lennie, ha ennyiféleképp értékelhették – nem is szólva az ellentétes előjelű értékelésekről: a lebecsülésről, az agyonhallgatásról, ami hosszú időn át osztályrészéül jutott.
Zseniálisan egyszerű fölfedezése is rendkívüli hatást váltott ki kortársaiból csakúgy, mint az utókorból. Nem az a szokatlan, hogy szélsőségesen értékelik: hol égig magasztalják, hol pironkodva hallgatnak róla vagy éppen csepülik.
Az a szokatlan, hogy mennyi homály leplezi már életében, aztán halálában, majd halála után is, több mint egy évszázadon át. Szándékos torzítás? Vagy csupán a véletlenek összejátszása? Minél jobban belemerül a kutató az életrajz nehézkes előbukkanó adataiba, annál inkább érzi, hogy a látszólagos véletlenek összefüggenek, sorsszerű láncolatot alkotnak, s a valóság regényesebb a romantikus átköltésnél.
„A sors letéteményesévé tett azoknak az igazságoknak, melyeket e könyv tartalmaz – írta Semmelweis 1860-ban –, visszautasíthatatlan kötelességem helytállni érettük.” Ez a visszautasíthatatlan kötelesség az életrajzírót is helytállásra kötelezi.