Inflálódó Amerika és Európa

Posted by

Dobozi István
>Az Egyesült Államokban a hetvenes évek végét és a nyolcvanas évek elejét a „stagfláció sötét korszakának” nevezik, amikor a gazdaság pangása szokatlanul magas áremelkedéssel párosult. 1979 és 1981 között a fogyasztói árak éves átlagban 10 százalékkal ugrottak fel, miközben a gazdaság lényegében egy helyben toporgott. A kamatlábak 13 százalék fölé szöktek fel. A magas árhullám negatív gazdasági hatásai – reálértékben csökkenő jövedelmek és megtakarítások, visszafogott beruházások stb. – miatt a vágtató inflációt nem véletlenül deklarálta a Fehér Ház „első számú közellenségnek“.
Amerikában az elmúlt 12 hónapban a fogyasztói árak közel 9 százalékkal nőttek (a legmagasabb emelkedés az utóbbi négy évtizedben). Közben a 2020-as mély Covid-recesszióból tavaly még gyorsan kilábaló gazdaság az idén váratlanul megtorpant, s várhatóan még egyszázalékos növekedésre sem lesz képes. A rettegett stagfláció visszatéréséről egyre nyíltabban beszélnek Washingtonban és a Wall Streeten. De a rohamosan emelkedő árszínvonal nem amerikai jelenség: az EU-ban az idén 9 százalékra ment fel az infláció, Magyarországon ezt a szintet is túlszárnyalja.

Washingtonban csúcsra jár a bűnbakkeresés. Az inflációtól az utóbbi évtizedekben elszokott társadalmat sokkolják az egyre feljebb kúszó árak. Pedig a kormány – Biden elnökkel az élen – és az árstabilitásért főfelelős központi jegybank (Fed) egészen az utóbbi hónapokig tiszavirág életű („átmeneti”) tényezőkkel magyarázta a váratlan árfelfutást, amelyet a piac majd automatikusan korrigálni fog, s az áremelkedés magától visszatér a kívánatos – kétszázalékos – sávba. A Fed nyomdokában az Európai Központi Bank (EKB) is tavaly még „futó jelenségnek” tartotta az euróövezet gazdasági élénkülését kísérő árnyomást, remélve, hogy az idén visszatér az árstabilitás. De ennek az ellenkezője következett be, ráadásul az európai gazdaság növekedése is élesen lefékeződött, s reális lehetőséggé vált, hogy az év végére beáll a recesszió.

A világméretű pandémia valóban teremtett ideiglenes inflációs erőket. A globális kínálati láncok megszakadása komoly fennakadásokat idézett elő egyes ágazatokban az alkatrészellátás és áruszállítás terén, ami azonnali áremelkedésben csapódott le. Például a globális félvezetőhiány miatt lelassult a gépkocsigyártás, s hiány keletkezett az új autókból, ami azután durván felhajtotta a használt kocsik árát is. A szolgáltató szektorban (éttermek, szállodák, stb.) az árak meredeken zuhantak a pandémia mélypontján, ezért most – az elhalasztott kereslet belépésével – természetes árkorrekció zajlik.

Ezeket a rövid távú hatásokat fejelte meg tavasztól az ukrán háború, aminek következtében – legalábbis átmenetileg – jelentős mennyiségű energiahordozó, műtrágya és gabona esett ki a világpiacról, ami mindenütt tovább súlyosbítja az inflációs nyomást. Ennek kapcsán Biden részéről nem kis költői túlzás volt, amikor Putyint hibáztatta az amerikai áremelkedésekért. A nyersolaj világpiaci ára már tavaly, jóval az ukrán háború előtt majdnem megduplázódott.

Az átmeneti hatások azonban nem adnak magyarázatot az infláció begyorsulására, amire – kiábrándítóan későn – az amerikai kormány és a Fed is bűnbánóan rájött. A valódi és alapvető ok az amerikai gazdaság mesterséges túlfűtöttsége volt az elképesztő mértékben megnövelt likviditás következtében. A koronavírus-járvány alig több mint egy éve alatt a Kongresszus 6 billió dollárra rúgó gazdasági mentőprogramot hagyott jóvá, ami nyolcszorosa (!) volt a Covid-válság miatt kiesett GDP-nek. A „helikopterpénznek” becézett, vissza nem térítendő állami készpénzjuttatások azután is folytatódtak, amikor a gazdaság már tempósan növekedett.

Ezzel párhuzamosan – a járvány miatt mesterséges kómába helyezett gazdaság további élénkítésére – a Fed masszív, havi 120 milliárd dollárra rúgó kötvényvásárlási programot valósított meg a „mennyiségi lazítás” program keretében. Rövid időn belül a Fed bankóprése duplájára növelte a pénzkibocsátást. A gazdaság valósággal úszott a likviditásban a fiskálisan és monetárisan is extra laza politikák, a sűrű „pénzeső” miatt. A masszív kötvényvásárlások terén is az EKB a Fed útját követte, nem is maradtak el a járulékos inflációs hatások. Ahogy a közgazdasági Nobel-díjas Milton Friedman mondta: az infláció mindig monetáris jelenség, túl sok pénz kerget kevés árut.

Az amerikai és európai gazdaságba pumpált hatalmas plusz likviditáson kívül az inflációs várakozások is fűtik az áremelkedéseket. Friss, középtávú felmérések szerint az amerikai fogyasztók inflációs várakozásai csak erősödtek az elszabadulni látszó piaci árak tükrében. Különösen nagy lélektani hatása volt annak, hogy a politikai terméknek számító benzin gallononkénti ára először a történelemben öt dollár fölé került. Az inflációs lélektani várakozások lehűtése nélkül nincs esély az árcunami tartós megtörésére.

A sokak által fő bűnbaknak tartott Fed beismerte, hogy az „átmeneti hatások” elméletéhez való csökönyös ragaszkodásával vaskosan melléfogott a pénzromlás kezelésében, nem oltott, hanem olajat öntött a tűzre. Mi a teendő? Az „olcsó pénz” politikájáról a lehető leggyorsabban át kell térni a szigorú monetáris politikára. Ez két fontos intézkedést követel: a kötvényvásárlási program végleges leállítását (márciusban megtörtént) és az irányadó alapkamat méretes emelését.

A Fednek a kötéltáncos ügyességével kell egyensúlyoznia: úgy kell megszelídítenie az elszabadulni készülő inflációt, hogy közben ne taszítsa recesszióba a mesterségesen túlfűtött gazdaságot, ne legyen kemény a landolás. Amerikából követve az eseményeket nagy tétben nem fogadnék arra, hogy ez sikerülni fog. Miért? A Fed érzi, hogy – komoly figyelmeztetések ellenére – túl sokáig tétlenkedett. Most már a pánik vezeti a lépéseit, miközben az inflációs várakozások tovább fokozódnak, s ez a piaci szereplők bizalmi válságát tükrözi. Beindult az ár-bér spirál, a tőzsdék mélyrepülésbe kezdtek. Ha valami elárulja a pánikot, az a kamatemelés fölöttébb „rámenős” ütemezése: márciustól kezdve a jegybank lényegében havi gyakorisággal és egyre agresszívebben hajtja fel az irányadó kamatlábat, amely 3,5-4,0 százalékos sávba kerülhet az év végére (az év eleji nulla-közeli szinthez képest). Az infláció olyan mély gyökereket eresztett a Fed szerint is, hogy további emelésekre lehet számítani 2023-ban is.

Meglepő, hogy a Fedet általában árnyékként követő EKB mennyire lemaradt a monetáris szigorításban. Várhatón csak júliusban kezdi el a kamatemelést (az alapkamat jelenleg még mindig negatív!), s ekkor állítja le a Covidhoz kötődő kötvényvásárlásokat is. Ez a késés az euró további gyengülését okozhatja a dollárral szemben, s késlelteti az európai infláció megzabolázását.

Lesz akkor amerikai recesszió vagy nem? Minden afelé mutat, hogy egy enyhe lefolyású minirecesszió elkerülhetetlen lesz az agresszív kamatemelések áraként. Nem csekély a gazdasági visszaesés kockázata, ha azt még a kötelezően mindig derűlátó jegybank is valószínűsíti. Jerome Powell Fed-főnök a napokban közölte a Kongresszussal: „kétségkívül bekövetkezhet a recesszió”. A Fed egyik friss tanulmánya szerint kétharmados a valószínűsége annak, hogy a gazdaság recesszióba csúszik a következő két évben.

Az infláció politikai jelentősége napról napra emelkedik Európában, de Amerikában már domináns politikai kérdéssé vált. Nem véletlenül tartja Joe Biden elnök „csúcsprioritásnak”.

A felgyorsult pénzromlás komoly veszélyt jelent a demokraták és személyesen Biden számára, mivel novemberben jönnek a kongresszusi választások. Az időközi referendumokon rendszerint veszít a Fehér Ház gazdájának a pártja, de olyan inflációs légkörben, mint a mostani, biztosra vehető a bukás. A tét óriási Biden számára: ha elveszíti a kongresszust, béna kacsa lesz a törvényhozásban, zöld utat engedve ezáltal Donald Trump (vagy személyesen kiválasztott hasonmása) Fehér Házba való visszatérésének. Nem Biden lesz az első amerikai elnök, aki számára politikai halált hozhat az infláció.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza
Címkép: Amerikai benzinkkút