Benedek István: Semmelweis (részlet)

Posted by

(…) csak a beláthatatlan jelző alkalmas a iatrogén fertőzések szaporodásának megjelölésére.

Így válik ismét korszerűvé a Semmelweis-doktrína, mint a iatrogén fertőzés kivédésének máig érvényes, kellőképpen meg nem valósított elve. Ma pontosabban nevén tudjuk nevezni a kórokozót, mint Semmelweis tette, hatékonyabb dezinficienseket és preventívumokat tudunk alkalmazni, kór-oktani szemléletünk kevésbé naiv (bár újabb száz év múlva nyilván a mai szemlélet is naivnak fog hatni), maga a megelőzés a mai orvosi gondolkodásnak vezéreszméje lett – és a gyakorlatban mégis egyre hiányosabban valósul meg. Ennek sok oka van. Még célozni sem tudok valamennyire (csak kuriózum-példaképp emelem ki a sok közül azt a világjelenséget, hogy még a kórházak sem rendelkeznek kellő számú takarító személyzettel), érjük be néhány adattal, amely közvetlenül az aszepszis–antiszepszis krízisére utal.

A iatrogén szó eredeti jelentése orvos okozta, de az értelme sokkal tágabb, hiszen nemcsak az orvos, hanem a munkatársa, az eszköze, a munkahelye, a rendelő, a kórház, a laboratórium, az oltóintézet – végső fokon az egész egészségügyi apparátus okozhat iatrogén ártalmat. Baktérium sem feltétlenül kell hozzá. Pszichés iatrogén ártalmat, például szorongásos neurózist okozhat egy intézet ijesztő légköre, mechanikai ártalmat egy rosszul végzett műtét; közismert a gyógyszerártalom vagy a sugárártalom fogalma, ez utóbbi már a politikában is egyre többször kerül szóba; az ipari mérgező anyagok, a rovarirtó és tartósítószerek, a különféle spray-k károsító szerepe állandó sajtótéma, de ez már túllép a iatrogénia területén. A iatrogén fertőzés baktériumokkal és vírusokkal történik, az egészségügyi intézmények közreműködésével.

Hogy mennyire súlyos és időszerű a probléma, néhány számadat mutatja. Hazánkban közel másfél millió beteg fordul meg évente a kórházakban; kórházi „társfertőzés”, „ráfertőzés” és „keresztfertőzés” következtében százezres nagyságrendben kapnak új betegséget a régihez vagy a régi helyett. Hogy a halálesetek száma mennyi, azt még becslésszerűen sem lehet megállapítani, hiszen ha például valaki katéterezés következtében húgyúti fertőzést kap, amivel hónapokig kezelik, majd jóval később kiveszik az elgennyedt veséjét, még később – esetleg évek múlva – húgyvérűségben meghal, akkor nem kerül a iatrogén áldozatok csoportjába, holott nyilván oda illenék. Ugyanez a helyzet akkor, ha egy műtét vagy egy sugárkezelés fellobbantja azt a rosszindulatú daganatsejt-burjánzást, amelynek magva a szervezetben már régtől fogva megvolt, de eltokolt állapotban zavart nem okozott, most viszont viharos gyorsasággal legyűri a szervezetet. Sebészeti osztályokon a műtét utáni gennyedés egyre ijesztőbb arányokat ölt, helyenként 20%, másutt 40% vagy még több, néha csak egyszerű fonálgennyedés, máskor súlyosabb komplikáció formájában. Évente négyszázezernél több műtétet végeznek hazánkban, a következményes sebgennyedés tehát ötven- és százezer közt mozog. Az egyik nagy szülészeti osztály felmérése szerint a gyulladásos szülési komplikáció – méhgyulladás, petefészek-gyulladás, tályog, gyermekágyi láz és a gát sérülésének elgennyedése – átlagosan 5%-ban fordul elő, ami országos átlagban hét-nyolcezer iatrogén szülési fertőzést jelent. Művi vetélésnél ennek a számnak kétszeresére rúg a iatrogén fertőzés.

Világjelenségről van szó, amely éppen a legcivilizáltabb országokban válik feltűnővé.

De hát mi történt a kórházakkal, az egészségügyi ellátással? A jelenség nem specifikusan egészségügyi, hanem egyértelműen következik abból az eltömegesedésből, amely társadalmunkat általánosan jellemzi. Közismert dolgokról van szó, saját bőrén tapasztalja mindenki, alig érdemes részletezni. Az urbanizálódás gyorsabban megy végbe, mint a feltételeinek megteremtése. Többen laknak a városban, mint ahányan elférnek benne, következésképp kedvezőtlenek a lakásviszonyok. Többen akarnak inni, mosdani, fürdeni, főzni, fűteni, közlekedni stb. – nem kielégítő a víz-, gáz-, úthálózat stb. Többen járnak vásárolni, a kereskedelem nem győzi, színvonala alászáll. Többen akarnak vendéglőben étkezni, a vendéglátóipar nem győzi, színvonala alászáll. És így tovább, a végtelenségig. Bennünket e végtelenből most egy érdekel: többen akarják magukat gyógykezeltetni, az egészségügy nem győzi, színvonala alászáll. Annál is inkább, mert nemcsak mennyiségi, hanem minőségi többletről van szó: az egyre civilizáltabb társadalom egyre magasabb rendű – tehát egyre költségesebb – gyógykezelést igényel. Ezt csak helyeselni lehet, végrehajtani azonban nem, két okból: először, mert az egészségügy elméletben sem képes megfelelni annak a várakozásnak, amit vele szemben nyilvánítanak; másodszor, mert az egészségügyi gyakorlat messze elmarad saját elméleti lehetőségei mögött.

A „kórházi tisztaság” nemrégiben még elismerő fogalom volt, ma a legtöbb kórház, klinika, rendelőintézet nem képes az elemi tisztaság fenntartására. Mindenkinek, aki e helyeken megfordult, olyasféle tapasztalatai lehetnek, mint Semmelweisnek százhúsz évvel ezelőtt. A szülőszobák és sebészi műtők még látszólag őrzik tisztaságukat, de a falakon, eszközökön, kesztyűkön és levegőben végzett bakteriológiai vizsgálat mutatja, hogy a sebgennyedés és gyulladás nem ok nélkül jelentkezik oly nagy százalékban. A higiénikus Losonczy Györgyöt idézem:

Az utóbbi egy-két évtized mindinkább szaporodó észlelései, járványtani és higiénés kutatásai a civilizált országok többsége, köztük Magyarország betegellátása terén megdöbbentő helyzetre hívták fel a figyelmet. Megállapították ugyanis, hogy a betegellátó intézmények zömének higiénés helyzete tűrhetetlenül rossz, a kórházi eredetű fertőzések tízezrei, és az annak következtében elhaltak magas aránya, valamint az ilyen betegek kezelésére fordított hatalmas összegek olyan súlyos állapotra utalnak, amelyet figyelmen kívül hagyni nem lehet. A gyógyító orvosi munkát kísérő fertőző ártalmakat a korszaknyitó antibiotikumok arzenálja sem oldotta meg, sót gyakran a legkorszerűbb intézetekben is házi járványok robbannak ki. E felismerés nyomán, kutatva a helyzet fontosabb kontúrjait, az előidéző és fenntartó tényezőket, az alábbiakban vázolható kép alakult ki.

A fertőző betegségek újabb hullámának kezdetére – az antibiotikus korszakban – az 50-es évek elején a staphylococcus-fertőzések soha nem észlelt előfordulási arányai hívták fel a figyelmet. E járványhullám alapvető sajátossága a megelőzőkkel szemben az volt, hogy szinte kizárólag a kórházi betegeket veszélyeztette, ugyanúgy, mint a streptococcus a kórházban szülő nőket Semmelweis korában. A kórházban született újszülöttek 20-60%-a, a szülő nők 10-20%-a betegedett meg, az operáltak sebének 10-30 vagy annál is magasabb hányada gennyedt el staphylococcus fertőzés következtében; újra jelentkeztek a gyermekágyi láz esetek is. Erre az időszakra esett az újszülöttek és a csecsemők olyan súlyos enterocolitis (bélhurut) járványainak jelentkezése is, amelyeket korábban soha nem észlelt coli törzsek idéztek elő. E járványok túlnyomó többsége ugyancsak kórházi eredetűnek bizonyult… Az 1960-as évek elejétől az ún. Gram-negatív mikrobák okoztak mind több gondot, és ma már egyre világosabb, hogy megtörték a staphylococcusok egyeduralmát. Térnyerésüket elősegítette az olyan antiszeptikumok elterjedése, amelyek elsősorban a staphylococcusokat pusztították (pl. Hexaclorophen), a Gram-negatív baktériumokat nem ölték el.”

További részletekbe nem bocsátkozva: olyan struggle for life-nak vagyunk okozói és egyben szenvedői, amelyet a mikrobák vívnak egymással, és a valamilyen ok miatt legyengült szervezet esik áldozatul. A penicillin – a többi antibiotikummal együtt – nagyszerű szer, de kétélű fegyver. A contagium vivum nemcsak képletesen „élő” kórokozó, hanem az élőlény valósággal védekezik, alkalmazkodik és szükségszerűen változik; harcol a létéért, és ahol nyer, ott végzetesen elszaporodik. A védekezés mindig egy lépéssel elmarad a természet mögött: mire az egyik gyógyszerrel szemben immunis baktériumtörzs ellen sikerül kidolgozni a hatásos ellenszert, addig sok- emberélet esik áldozatul, és már útban van az újabb mikrobatörzs, amellyel szemben egy ideig ismét tehetetlenek vagyunk. Tehetetlenek? Az antibiotikummal igen – amíg a specifikumát meg nem találjuk –, de a semmelweisi non-infekcióval nem! Amit legyőzni még nem tudunk, az ellen is megvéd a gondosan végrehajtott profilaxis. Az antibiotikumok csodálatos gyógyszerek, de „Ezek a csodálatos gyógyszerek sok orvost csábítottak a semmelweisi és listeri aszepszis és antiszepszis klasszikus módszereinek lazítására; mint később kiderült, oktalanul, mert túlságosan bíztak ezek megelőző és gyógyító hatásában. Az orvosi gyakorlat nem számolt eléggé a természet örök törvényével, a mikrobák hallatlan védekezőképességével…”

Benedek István

Nagy tanulság ez. Nemcsak Semmelweis értékét tágítja túl saját évszázadán – az udvariasan elismert „történelmi érdemen” –, hanem elgondolkoztatja a tudomány rohanásában elbizakodottá vált elméket is, akik oly könnyen hajlandók elavultnak nézni mindazt, ami a Tegnapé. A nagy gondolatok nem avulnak el. Semmelweis eszméjének lényege nem az, hogy rothadó szerves anyagnak nevezi a gyermekágyi láz okát, hanem az, hogy az orvos dolga megvédeni a szervezetet a fertőzés inváziójától. Időtlenné és mindig aktuálissá ez teszi, még szemellenzős konokságát is ez igazolja: olyan lépcső a tudomány piramisán, amely nélkül nem lehet feljebb jutni. Az aszepszis, amit nem is annyira fölfedezett, inkább beleálmodott a boldogabb jövőbe, nem technikai módszer, hanem emberi és orvosi magatartás. Ez a magatartás tiltakozik az ellen, hogy az orvos gyógyítás helyett vagy gyógyítás közben betegségeket idézzen elő, tiltakozik a fásult közöny ellen is, amely Semmelweist oly embertelenül hagyta meghalni.

(1977)

Benedek István: Semmelweis
Gondolat Kiadó, Budapest, 1980
270 oldal; ISBN 978 280 8541

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: