Magyar lélek

Posted by
Gábor György
>Rettentően nehéz feladatot kapott ez a földmérő üzemmérnök (nevezzük őt hát – Sztálin szép szavai nyomán – „a lélek mérnökének”), aki mostantól, miniszteri biztosként, a magyar életmódért felel. Naponta teszi majd fel a kérdést, hogy mit ér az ember, ha magyar? Mert látja ő, hogy romlásnak indult hajdan erős magyar, nem titok előtte, hogy Árpád vére miként fajul, de miután bénítva tetterő, bágyasztva a testet, a magyar jellemen mint rozsda tesped, nekidurálja magát, mert hát tisztában van azzal, hogy a magyar ember szereti keresni az igazságot, de nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun, s azt mormogja, hogy ejnye, de kellemetlen pofája van. Miniszterelnöki biztosként tudja, hogy a magyar népnek sokkal jobb szíve van, hogysem valaha jó közigazgatása lehessen, no persze eközben magyar ember fél a pörtül. S miután a magyar nemzet a politikai pártoskodás nemzete, a terméketlen harcok elfoglalnak mindent, a szemközt álló pártok szenvedélye nem kímél senkit és semmit, és minden párt saját pártbelijének hibáját is erénynek tünteti fel, ellenben az ellenpárt erénye is hiba lesz előtte, ezért okos magyar szokás, hogy hagyni szoktunk árulókat írmagul, s ha jól nem üt ki, mit tervbe fogtunk, őket tekintjük érte bűnbakul. S miután a politikák legmagyarbika a sült galamb-várás-politika, ezért minden kétséget kizáróan egy idő óta dacos szégyenkezéssel kell bevallani mindenütt, hogy magyarok vagyunk. A szerencse az, hogy hát hiszen paprika minden rendes magaviseletű magyar embernél szokott lenni a tarisznyában, még akkor is, ha Sziráki uram azért magyar ember, hogy ne értsen az üzlethez, s ne csiklandozza a nyereségvágy. Így aztán csak annyi marad, hogy mellét dülleszti a magyar s vetekszik, káromkodásban látva ős erényt. S a minden felesleges esszencializmust óvatosan elkerülő miniszteri biztos egy fárasztó nap végén leül a búbos kemence mellé, ami köztudottan a magyar ház forró szíve, s magyar gondoktól gyötört fejét magyaros barázdákkal szántott kérges tenyerébe hajtva felfelelé: Te pedig, ó magyar!… mennyi üres látszat! Mennyi hiú légvár és mennyi káprázat! Délibábban úszol, csalfavizű árban, Mely hol fényben mutat, hol csunya hinárban, Melyben fenekestől felforgani látszol, Mi szilárd is rajtad, mind inog és táncol, A látkör előtted csupa ködben vész el Félbehagyod munkád lehanyatló kézzel; Önbizalom csügged, hit, erély megrendül, Az egész nemzetre zsibbadt, tunya csend ül.
Szóval hát, nem léhamód magyaros úri huncutság a dolga a magyar életmódért felelős miniszterelnöki földmérő üzemmérnöknek.