Magyarország bepillantást enged az amerikai autokrácia jövőjébe 3. rész

Posted by

Az amerikai konzervatívok nemrégiben Magyarországon tartották csúcskonferenciájukat, egy olyan országban, amelyet a szakértők autokráciának neveznek. Vezetője, Orbán Viktor lehetséges modellje annak, hogyan nézhet ki egy Trump utáni Trump.

A bürökrácia egy apró mikrokozmoszát éltem át, amikor a cpac Hungary-re próbáltam regisztrálni. Elküldtem egy e-mailt, az utasításoknak megfelelően – aztán még egyet, aztán még egyet. Minden alkalommal újabb bürokratikus akadályba ütköztem: várj egy hetet, hívd ezt a telefonszámot, próbáld meg ezt a linket. A szervezők azt állították, hogy az esemény nyitott lesz a sajtó számára. “Mindenki megszólalási jogáért küzdünk” – mondta egy rádióinterjúban Orbán Balázs, aki a tervek szerint megjelent volna a konferencián. Néhány nappal később egy kávézóban találkoztam vele, ahol minden asztalra járdai krétával önsegítő aforizmákat írtak (“Vedd félvállról mások véleményét – nagyon félvállról” – állt a mi asztalunkon.) Az azonos neműek házasságának és a melegek örökbefogadásának kormányzati elfojtásáról kérdeztem. “Ha az állam azt a politikát szorgalmazza, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között legyen, és az emberek hetven százaléka ezt akarja, az nem a többség zsarnoksága” – mondta. A népszerűség mellékes – érveltem -, ha a politika sérti az emberi jogokat. “Értelmezésem szerint nem az” – mondta. Amikor beszélgetésünk véget ért, megkért, hogy pózoljak vele egy közös fotóhoz. Megemlítettem, hogy gondjaim vannak a cpac-ba való bejutással, és megkértem, hogy szóljon egy jó szót a szervezőknél. A válasza, amit el kellett ismernem, hogy elég okos volt, az volt, hogy kormánytisztviselőként nem lenne helyénvaló, ha közbeavatkozna.í
Dreher biztosított arról, hogy biztosan valami ártatlan félreértés történt. Amikor találkoztam O’Sullivannal az irodájában, ő is egyetértett: “Biztos vagyok benne, hogy ez csupán egy tévedés”. Elmondtam neki, hogy felvettem a kapcsolatot a Guardian, a Rolling Stone, a Vice és egy sor független magyar kiadvány újságíróival, akik közül egyikük sem kapott választ a cpac szervezőitől. Néhány órával később minden kérésünket hivatalosan elutasították, és a Vice megjelentetett egy cikket “A CPAC most döntött úgy, hogy nem enged be egyetlen amerikai újságírót sem” címmel. Amerikai viszonylatban az ilyesmi – például az, hogy Doug Mastriano pennsylvaniai kormányzójelölt kitiltotta a sajtót egy kampánygyűlésről – még mindig elég ritka ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Magyarországon ez annyira mindennapossá vált, hogy egyes riporterek már nem is jelentkeztek a cpac-ra. “Nagyon udvariasak lesznek, aztán az utolsó pillanatban azt mondják: “Nagyon sajnáljuk, helyszűke miatt”” – mondta nekem egy másik újságíró. (Amikor e-mailt küldtem a kormány Nemzetközi Kommunikációs Hivatalának, amelyben kértem, hogy ellenőrizzék a cikk vonatkozó állításait, a hivatalos válasz részben így szólt: “Nagyra értékeljük az Ön által felajánlott lehetőséget, azonban nem kívánunk részt venni a baloldali-liberális propaganda hitelesítésében”.

Amikor éppen távozni készültem O’Sullivan irodájából, megkérdezte, hogy találkozunk-e még aznap este, a cpac fogadásán. Ekkor már nem tudtam eldönteni, hogy vajon nem trollkodtak-e velem. “Nem kaptam meghívót, de szívesen elmegyek, ha tudok” – mondtam. “Hol lesz?” Az egyik munkatársa segítőkészen közbeszólt: “Valami hotel az Erzsébet híd közelében. A párizsi valami?”

Kifelé menet, kétségbeesetten guglizva a telefonomon, találtam egy ötcsillagos szállodát, ami megfelelt erre a leírásra: a Párizsi Udvar. Visszamentem a szobámba (egy tökéletesen szép, határozottan nem ötcsillagos szállodában), és felkaptam egy sportkabátot meg egy noteszt. Pár perc múlva már a Párizsi Udvar bejárata előtt álltam, és nem tudtam, mihez kezdjek. “Esemény?” – kérdezte egy fehér kesztyűs portás. “Esemény? Rendezvény?” Bólintottam, és ő bevezetett befelé.

A szálloda udvara, egy hatalmas ólomüvegkupolával fedett egykori árkádsor, az egyik legpazarabb belső tér volt, amit valaha láttam. Márványoszlopok, bonyolult mór csempeburkolatú padló, és üvegvitrinek, amelyekben rendeteg díszes pezsgő állt. (A “Suszter, szabó, baka, kém” 2011-es filmváltozatában egy M.I.6 ügynököt egy magyar tábornok átver, lelövik, és szovjet kémek fogságába esik. A jelenetet a Párizsi Udvar udvarán forgatták). Körülbelül kétszázan voltak ott, italokat tartottak és magyar-amerikai-fúziós falatkákat  kóstoltak. Összefutottam O’Sullivannel (“Á, jó, hogy eljöttél!”), és kiszúrtam Rick Santorumot, a volt pennsylvaniai szenátort, aki a brazil autokrata fiával, Eduardo Bolsonaróval (és a következő Amerikai Konzervatív Unió konferenciájának, a cpac Brazilnak a tervezett előadójával) egy panelbeszélgetésen vett részt. Candace Owens, a YouTube kultúrharcosa és a “Blackout: How Black America Can Make Its Second Escape from the Democrat Plantation” (Hogyan szökhet meg másodszor is a fekete Amerika a demokrata ültetvényről) című könyvének szerzője, láthatóan terhesen támaszkodott a bárpultnak, miközben rajongók tömege állt sorba, hogy kezet rázzon vele. (Férje, George Farmer, a Parler közösségi hálózat vezérigazgatója mellette állt, és a telefonját nézegette.) Hallottam, hogy amíg Owens a városban tartózkodott, Orbán Viktor zárt ajtók mögött találkozót kért tőle és még néhány embertől a könyvekkel borított irodájában, hogy megvitassák a kultúrát és a politikát. Owens később egy cpac promóciós videóban megerősítette, hogy körülbelül két órán keresztül találkozott Orbánnal: “Tényleg elképesztő volt. Annyira rajta van a témán”.

Szánthó Miklós egy emelvényen jelent meg, kezében mikrofonnal, és elcsendesítette a tömeget. “Miért csináljuk ezt?” – kérdezte. “Azért tesszük ezt, hogy a liberálisok rémálma valóra váljon”. A teremben lévő amerikaiakhoz fordult: “Nagyon reméljük, hogy megtanulják tőlünk azt a politikai gondolkodásmódot, hogyan lehet sikeres konzervatívnak lenni, ahogy mi is tanulunk önöktől és Ronald Reagantól. Ahogy ő fogalmazott oly sok évvel ezelőtt: “Mi nyerünk, ők veszítenek”. Ezt tette a magyar jobboldal”.

Dan Schneider, az A.C.U. ügyvezető igazgatója elmondta, hogy különösen izgatott a cpac Israel miatt, amely idén júliusban lesz Tel-Avivban. (Akkor még nem tudtam, de a másik budapesti előadó Orbán egyik régi politikai szövetségese, Bayer Zsolt lesz, egy hírhedt magyar talk-show műsorvezető, aki rasszista jelzőket használt a feketékre, a romákat “állatoknak” nevezte, akiket “ki kell irtani”, és azt állította, hogy a XX. századi Magyarországon elterjedt antiszemitizmus “érthető” volt.) Találkoztam Mark Krikorian-nal is, a bevándorlás szigorú korlátozójával, akinek amerikai nonprofit szervezetét, a Center for Immigration Studies-t a Southern Poverty Law Center gyűlöletcsoportnak minősítette. “Egy amerikai cpac-nál az életemet mentve sem tudok előadást tartani, de négyezer mérföldet repülök ide, és tárt karokkal fogadnak” – mondta Krikorian. Megkérdeztem tőle, hogy aggódik-e amiatt, hogy – ahogy O’Sullivan fogalmazott – “az orbánizmus ecsetjével mázolják be”. “Mit fognak csinálni, ultra-gyűlölködő csoportnak fognak nevezni?” mondta Krikorian. “Basszák meg!”

Körülbelül egy óra múlva Schneider félrehívott. “Még nem vacsoráztam” – mondta. “Nem akarsz elmenni innen?” Céltalanul sétálgattunk, végül megálltunk egy előkelő bisztróban egy festői téren. Én szarvasgulyást rendeltem; Schneider valami magyar rapszódia nevű ételt választott. A telefonját a vizespohara mellett tartotta, és időnként egy-egy sms-t kopogtatott. Bár ezt soha nem mondta ki nyíltan, egyértelműnek tűnt, hogy több republikánus szenátor, talán egy-két legfelsőbb bírósági bíró, és feltehetően legalább egy volt és potenciálisan leendő elnök személyes mobilszámai is megvannak nála.

“Szóval, mit gondolsz erről a Magyarország dologról?” – kérdezte tőlem korábban. Igyekeztem őszintén, de diplomatikusan is válaszolni. “Nyilvánvalóan” – kezdtem – “vannak problémák azzal, ahogyan Orbán az államhatalmat gyakorolja”. “Hogyan gyakorolja az államhatalmat! ” – mondta Schneider, és az arcomba köpte a szavakat. “Ez olyan aljasnak hangzik!” Felhoztam Magyarország nem teljesen független igazságszolgáltatását. “Ó, szóval olyan bírákat nevez ki, akiket kedvel” – mondta Schneider a szemét forgatva. “Ez annyira más, mint amit mi csinálunk?” Orbán viselkedését akarta normalizálni, de nem tudtam nem fordítva értelmezni: a Republikánus Párt szemtelen opportunizmusa – például az, hogy megtagadja az ellenzék bírójelöltjeinek meghallgatását, majd a saját bírójelöltjeit keresztülnyomja, nyilvánvalóan megsértve a precedenst és az alapvető tisztességességet – tagadhatatlanul Orbánéhoz hasonlónak tűnt. “Klasszikus liberálisnak” nevezte magát, hozzátéve: “Nem lehet biztosítani az egyéni szabadságot, ha nem biztosítjuk előbb a nemzeti szuverenitást”. Erre én azt a nyilvánvaló ellenvetést tettem, hogy Orbán Viktor nyilvánvalóan nem tartja magát klasszikus liberálisnak. “Nos, lehet, hogy csak nem olvastam róla eleget” – mondta Schneider.
A vacsoránál a mondat közepénél tartott, amikor egy férfi közeledett felénk, és szó nélkül lekapta Schneider telefonját az asztalról, majd elrohant. Mielőtt feldolgozhattam volna, mi történt, Schneider, a korábbi atléta már üldözőbe vette. Megcsúszott és elesett, majd felállt és tovább futott, követve a tolvajt egy sarkon. Mire utolértem őket, Schneider már elkapta a férfit, és visszaszerezte a telefonját. Visszasétáltunk az asztalunkhoz. “Azt hiszem, eltört egy bordám – mondta Schneider. “És határozottan megkarcoltam a cipőmet, ami nem volt olcsó.” A férfi néhány méterrel mögöttünk követett minket, káromkodásokat kiabálva, egy alkalommal még egy téglával is hadonászott. Végül jöttek a rendőrök, és elvitték. “Nagyon sajnálom” – mondta a pincérünk angolul, amikor újra helyet foglaltunk, és levegőhöz jutottunk. “Itt soha nem történik ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy ez a férfi nem volt igazán magyar”.

Nem telt egyetlen pillanatba sem.

Amikor Magyarországon megkezdődött a demokrácia hanyatlása, nem voltak lövések, nem voltak tankok az utcákon. “Orbánnak nem kell minket megölnie, nem kell minket börtönbe zárnia” – mondta nekem Dessewffy Tibor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológiaprofesszora. “Csak folyamatosan szűkíti a közélet terét. Ez történik az önök országában is – a béka még nem forr, de a víz egyre forróbb”. Elismerte, hogy az Egyesült Államokban vannak olyan biztosítékok, amelyek Magyarországon nincsenek: a kétpártrendszer, amely megakadályozhatja az örökös egypártrendszerbe való átcsúszást; az amerikai alkotmány, amelyet sokkal nehezebb módosítani. Mégis, nem volt nehéz elképzelni, hogy az amerikaiak egy évtized múlva bizonyos szempontból nagyjából ott tartanak, ahol a magyarok ma. “Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de én vagyok a legrosszabb rémálmuk” – mondta Dessewffy fanyar mosollyal. Ami a legrosszabb rémálmokat illeti, be kellett ismernem, első pillantásra nem is tűnt olyan rossznak. Egy békés kertben ült, limonádét kortyolgatva, cargo rövidnadrágban. “Ez talán a legfurcsább rész – mondta. “Még a szüleim is, akik Sztálin alatt éltek, még mindig limonádét ittak, még mindig úsztak a tóban egy forró napon, még mindig szerelmesek voltak. A rémálom-forgatókönyv szerint még mindig van életed, még ha némileg bűntudatod is van emiatt”.

Lee Drutman, a Johns Hopkins egyetem politológusa tavaly azt tweetelte: “Bárki, aki komolyan gondolja, hogy az amerikai demokrácia állapotát kommentálja, kezdjen el többet olvasni Magyarországról”. Más szóval, nemcsak hogy megtörténhet itt is, de ha bizonyos mérőszámokat nézünk, már el is kezdődött. A republikánusok talán nem tudják újraírni az alkotmányt, de kihasználhatják a meglévő kiskapukat, lecserélhetik az állami választási tisztviselőket párthűségesekre, alternatív választói listákat nyújthatnak be, és a szövetségi bíróságokat megtömhetik szimpatizáns bírákkal. A magyarországi képviselet az elmúlt években kevésbé arányos lett, köszönhetően a választási szabályok gerrymanderingjének és más módosításoknak. Áprilisban a Fidesz a szavazatok ötvennégy százalékát kapta, de a körzetek nyolcvanhárom százalékát nyerte meg. “Ilyen mértékű aránytalanságok mellett nehéz lenne olyan jóhiszemű politológust találni, aki ezt az országot valódi demokráciának nevezné” – mondta nekem Drutman. “Az Egyesült Államokban a tendenciák nagyon gyorsan ugyanabba az irányba haladnak. Teljesen elképzelhető, hogy 2025-ben a Republikánus Párt irányítja a képviselőházat, a szenátust és a Fehér Házat, annak ellenére, hogy minden esetben elveszíti a népszavazást. Ez lenne a demokrácia?”

 

2018-ban Steve Bannon, miután kirúgták a Trump-kormányzatból, egyfajta európai turnéra indult, fizetett előadásokat tartott és nacionalista szövetségesekkel találkozott szerte a kontinensen. Májusban Budapesten is megállt. Ott egyik vendéglátója a XXI. Század Intézet volt, egy olyan agytröszt, amely szoros kapcsolatban áll az Orbán-kormánnyal. “Elmondhatom, Orbán Viktor kiváltja őket, mint Trump” – mondta Bannon a színpadon, ritka mosolyt villantva. “Ő volt Trump Trump előtt”. Beszéde után csatlakozott vendéglátóihoz egy dunai vacsorasétahajózásra. (A hajókázást a “The Brink” című dokumentumfilm nem közzétett felvételei rögzítették. Bannon szóvivője nem reagált a kommentárkérésekre). A hajón Bannon sörözve és a naplementét nézve találkozott Szánthó Miklóssal, aki megemlítette, hogy egy “konzervatív, jobbközép agytrösztöt” vezet, amely ellenzi a “Nyílt Társadalom hálózat által finanszírozott N.G.O.-kat”.

“Ó, Istenem, Soros!” mondta Bannon. “Ti itt csúnyán összevertétek őt”. Szánthó sztoikus vigyorral fogadta a dicséretet. Bannon így folytatta: “Szeretünk leckéket venni tőletek az Egyesült Államokban”.

2018-ban “Trump előtt Trump” volt a legnagyobb bók, amit Bannon gondolhatott, hogy Orbánnak adjon. 2022-ben az amerikai jobboldalon sokan próbálják megtippelni, hogyan nézhet ki egy Trump utáni Trump. Orbán ad egy lehetséges választ. Még Trump állítólagos szövetségesei is elismerik négyszemközt, hogy lusta, erőtlen vezető volt. Egy Augustust akartak; egy Caligulát kaptak. Elméletileg Trump hajlandó volt lebontani az adminisztratív államot, a normákat és intézményeket a töréspontjukon túlra tolni, sőt, még a teljes autokratikus áttörés előnyeit is learatni. De ahelyett, hogy hosszú távú stratégiákat vázolt volna fel a hatalom kulcsfontosságú karjai feletti ellenőrzés megszerzésére, inkább twitterezett, tévét nézett, és telefonon nyafogott arról, hogy a bádogos lázadási tervei nem válnak valóra. Mi történne, ha a Republikánus Pártot egy amerikai Orbán vezetné, valaki, akinek van türelme egy félig autoriter jövőt elképzelni, és van szorgalma és kegyetlensége, hogy megvalósítsa azt?

2018-ban Patrick Deneen “Miért bukott meg a liberalizmus” című könyvét David Brooks és Barack Obama is csodálta. Tavaly Deneen megalapította a Postliberal Order nevű kemény jobboldali Substackot, amelyen azt állította, hogy a jobboldali populisták közel sem mentek elég messzire – az amerikai konzervativizmusnak fel kellene hagynia “védekező guggolásával”. Egyik társszerzője Budapestről írt egy posztot, amelyben példát kínál arra, hogyan működhetne ez a gyakorlatban: “Egyértelmű, hogy a magyar konzervativizmus nem védekező”. J. D. Vance csodálatának adott hangot Orbán születéspárti családpolitikája iránt, hozzátéve: “Miért ne lehetne ezt itt is megtenni?”. Rod Dreher azt mondta nekem: “Látva, amit Vance mond, és amit Ron DeSantis ténylegesen tesz Floridában, az amerikai orbánizmus koncepciója kezd értelmet nyerni. Nem akarom túlbecsülni, hogy mit tudnak majd elérni, tekintettel az alkotmányos akadályokra meg mindenre, de DeSantis már most is az állam erejét használja arra, hogy visszavágjon a woke kapitalizmusnak, az őrült nemi dolgoknak.”. Dreher szerint a Republikánus Pártnak “egy olyan vezetőre van szüksége, akinek Orbán víziója van – valakire, aki képes arra építeni, amit a trumpizmus elért, az egománia és a politika iránti figyelmetlenség nélkül, és aki nem fél a liberálisok tyukszemére lépni”.

A köznyelvben a “liberális” ellentéte a “konzervatív”. Politikai-tudományos értelemben az illiberalizmus valami radikálisabbat jelent: a játékszabályok megkérdőjelezését. A liberalizmusnak számos jogos kritikája van, balról és jobbról egyaránt, de Orbán tisztelői nehezen tudják megfogalmazni, hogyan tudnának egy posztliberális amerikai államot létrehozni anélkül, hogy ne törnének össze néhány tojást (polgári jogok, tisztességes választások, esetleg maga a demokratikus kísérlet). “A huszadik századi konzervativizmus központi felismerése az, hogy a liberális rendben kell dolgozni – korlátozott kormányzás, a tőke szabad mozgása, mindezek – még akkor is, ha ez frusztráló” – mondta Andrew Sullivan – “Ha csak úgy feladod a játékot, és megpróbálsz minél több hatalmat magadhoz ragadni, akkor már nem vagy konzervatív, és véleményem szerint súlyos, történelmi hibát követsz el”. Lauren Stokes, az északnyugati egyetem történésze baloldali, aki maga is radikálisan bírálja a liberalizmust; mindazonáltal ő is úgy véli, hogy a jobboldali posztliberálisok a tűzzel játszanak. “Azzal, hogy olyasvalakihez csatolták magukat, aki posztliberális értelmiségiként állította be magát, szerintem az amerikai konzervatívok kezdenek engedélyt adni maguknak, hogy elvethessék a liberális normákat” – mondta Stokes. “Amikor egy magyar bíróság olyasmit tesz, ami Orbánnak nem tetszik – valami túlságosan kvéker- vagy bevándorláspárti -, akkor egyszerűen azt mondhatja: ‘Ez a bíróság a nép ellensége, nem kell hallgatnom rá’. Szerintem a republikánusok is hasonló logikára készülnek: ha a rendszer olyan eredményt ad, ami nem tetszik, nem kell betartanom”.

A fogadást követő reggelen megérkeztem a cpac Hungary épületébe, ahol a cpac Hungary-t tartották – a Bálna nevű üveggel fedett, púpos kiugró épületbe. Orbán Viktornak harminc perc múlva kellett volna felszólalnia. Odasétáltam egy szabadtéri média-regisztrációs pulthoz, ahol egy Dóra nevű, az Alapjogokért Központ munkatársa megerősítette, hogy nem engednek be. “Nekem most vissza kell mennem dolgozni” – mondta, bár senki más nem állt a sorban. Odahívott egy biztonsági őrt, aki elém állt, elzárva a kilátást a bejáratra, és követelte, hogy menjek “kifelé”. Azzal érveltem, hogy már kint vagyunk. Öt percen belül azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget. (Az Alapjogokért Központ később nem kívánt nyilatkozni a cikk konkrét állításairól, azt írva, hogy “sajnos sok álhír van a cikkben”.)

Írtam egy sms-t Rod Dreher-nek, aki úgy tűnt, hogy szövetségesei taktikai hibát követnek el: az újságírók ellenkezése bizonyára rontana a tudósításon. Ő és Melissa O’Sullivan igyekeztek olyan résztvevőket találni, akik hajlandóak voltak kiugrani az ülések között, és beszélni velem. Beszéltem Dreher egyik barátjával, aki magyar arisztokraták urbánus leszármazottja és a kulturált semlegesség tanulmánya: “Én üzletember vagyok, ezért a win-win-winben hiszek, ami azt jelenti, hogy senki sem áll a rossz oldalon, soha, érti? Senki sem az ördög, még az ördög sem”. Később Dreher egy másik barátjával beszélgettem, aki néhány perces beszélgetés után azt mondta: “Nekem is van egy ilyen jelvényem. Miért nem teszed fel, próbálj meg besétálni, és meglátod, mi történik?”.

Nyugodtabb volt a helyzet, mint amire számítottam a Bálnában. Az orlandói cpac egy mániákus cirkusz volt a libsi-kirobbantó felfordulással; a magyarországi cpac kevésbé volt feltűnő, sokkal koncentráltabb. Fiatal, üzleti öltönyös önkéntesek osztogatták a vastag papírra nyomtatott politikai dokumentumokat. “Megint bejutott!” mondta John O’Sullivan mosolyogva, és megveregette a vállamat. Schneider, aki vacsoránk nagy részét azzal töltötte, hogy elutasította koalíciójának legvadabb szemű, konspiratív tagjait, most Jack Posobiec-kel beszélgetett, aki karriert csinált a választási dezinformáció, a gyermekgondozós mémek és a maró propaganda egyéb darabkáinak népszerűsítéséből.

 

A színpadon Gavin Wax, a New York-i Fiatal Republikánusok Klubjának huszonhét éves elnöke volt a szónok. (A klub a huszadik század nagy részében a liberális republikánusokat támogatta, de egy 2019-es belső puccs után Trumpot és Orbánt is támogatta az újraválasztásért.) A közönségben körülbelül száz ember volt, a legtöbben élő fordításon keresztül, esetlen műanyag fejhallgatókon keresztül hallgatták Waxot. “Magyarország gyakran vált célponttá, mert ragyogó példája annak, hogy a globalista menetrendet milyen könnyen vissza lehet verni” – mondta Wax. “Mi nem kevesebbet követelünk, mint egy amerikai Orbánizmust. Nem fogadunk el kevesebbet, mint a teljes győzelmet!” Kívülről a Bálna hatalmasnak, légiesnek, áttetszőnek tűnt. A nagyterem belsejében különböző kamerafelszerelések és mesterséges világítóberendezések voltak, de egy csepp napfény sem sütött.

Tucker Carlson üzenetet vett fel a Maine-ben lévő otthoni stúdiójából. “Nem hiszem el, hogy te Budapesten vagy, én meg nem” – mondta. “Tudod, miért mondhatod, hogy ez egy csodálatos ország? Mert azok az emberek, akik sokkal kevésbé jó hellyé változtatták az országunkat, hisztérikusak, amikor rámutatsz erre”. Trump videón keresztül is küldött egy üdvözletet: “Orbán Viktor, ő egy nagyszerű vezető, egy nagyszerű úriember, és most volt egy nagyon nagy választási eredménye. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy támogattam őt. Egy kicsit szokatlan támogatás, általában az ötven államot nézem, de itt egy kicsit félrementünk”. Orbán Viktor ünnepi beszédében azt mondta: “Trump elnöknek vitathatatlan érdemei vannak, de ennek ellenére 2020-ban nem választották újra”. A Fidesz ezzel szemben “nem nyugodott bele a kisebbségi státuszunkba. Győzelemre játszottunk”.

2002-ben, amikor Orbán elvesztette első újraválasztási kampányát, távozott hivatalából, de sem ő, sem hívei nem fogadták el igazán az eredményt. “A haza nem lehet ellenzékben” – mondta – más szóval, ő még mindig a magyar nép legitim képviselője, és ezen semmilyen választási eredmény nem változtathat. Trump persze az elmúlt másfél évben is hasonló témát szorgalmazott kitartóan, és neki is van egy kulturális mozgalma, egy média-ökoszisztémája és egy politikai pártja, amely ezt visszhangozza. A cpac Orlandóban a legtöbb felszólaló szertartásosan hivatkozott arra a sibboletre, hogy Trump minden bizonyíték ellenére valóban megnyerte a 2020-as választásokat. Több résztvevő azt mondta nekem, hogy ha a republikánusoknak lenne egy kis gerince, akkor 2022-ben visszanyernék a képviselőházat, a lehető legnagyobb hatalmat gyűjtenék össze állami szinten, és aztán mindent megtennének azért, hogy 2024-ben visszaadják az elnökséget a pártnak. Szabad, de nem tisztességes választások, elfogott pártos bíróságok, a demokrácia intézményei sántítanak kiüresedett formában – ezek a gulyás-autoritarizmus korai jelei.

Trump indulhat 2024-ben, és nyerhet, tisztességesen vagy tisztességtelenül. Ami engem a Bálna gyomrában ülve a legjobban aggasztott, az nem Donald Trump személye volt, hanem egy olyan Republikánus Párt, amely hónapról hónapra jobban hasonlít Orbán pártjára, a Fideszre – egyre jobban megelégszik a csupasz hatalomátvétellel, azzal, hogy minden politikai ellenzéket alapvetően illegitimként kezel, és feltételezi, hogy a dominanciájával szembeni bármilyen ellenőrzés csupán kellemetlenség, amelyet bármilyen kvázi törvényes eszközzel meg lehet kerülni. “Sok mindent meg akarnak tanulni az amerikaiak a magyaroktól” – mondta nekem Orbán Balázs. “Mi megtartjuk magunknak az örökségünket, a keresztény örökségünket, az etnikai örökségünket… szerintem ezt akarják mondani, de nem tudják kimondani, és ezért mutogatnak valakire, aki ki tudja mondani. Ha azt akarják, hogy mi játsszuk el ezt a szerepet, nekünk ez megfelel”. Miután visszatértem az Egyesült Államokba, beszéltem Dreherrel, aki megemlítette, hogy azon gondolkodik, hogy Louisianából Budapestre költözik, ahol a Duna Intézetnél ajánlottak neki munkát. “Nagyon kedvelem a magyar embereket, és úgy gondolom, hasznos lehet egy olyan keresztényekből és értelmiségiekből álló hálózatot kiépíteni, akik a jövőről gondolkodnak” – mondta. “Nekünk Nyugaton még nagyon sokat kell tanulnunk.

DeepL Translate