D. Magyari Imre programajánlója (az őszi évadra)

Posted by

»Olyan furcsa mindez itt« | Mozart: Figaro lakodalma / Opera

D. Magyari Imre

Mi tagadás, nem kis megilletődöttséggel léptem 2022 nyarának elején az Operaház újra megnyitott gyönyörű épületébe. (Csaknem négy és fél évig tartott a felújítás, most ahhoz is hozzányúltak, amihez 1984-ben nem.) Ismeretségünk régi keletű (Diótörő! A nibelung gyűrűje! – hogy csak a gyerekdarabokat említsem…), bensőségesnek is nevezhetném, ha nem is találkoztunk túl gyakran. De ide hazajöttem.

Figarót kamaszkorom óta ismerem, akkor még a házassága szerepelt a címben, pedig az a házasság a cselekmény napján igencsak messze van, maga a házassághoz nélkülözhetetlen lakodalom is kétséges, ha a legelső jelenet elején Figaro a gróftól ajándékba kapandó ágy helyét méricskéli is lelkesen az ajándékba kapandó szobában…

Itt adom hírül, hogy a nyitás alkalmából az Opera kiadott egy nagyszerű könyvet Százharmincnyolc operaSzubjektív operakalauz jegyvásárlóknak. (Hogy miért ennyi, az világos: éppen 138 éves most az Ybl palota.) A rövid tartalomismertetéseket és elemzéseket Csehy Zoltán és László Ferenc írta, a szövegekhez Ókovács Szilveszter fűzött rövid megjegyzéseket.

Csehy Zoltán, László Ferenc: 138 opera

Kamaszként egyébként nem törődtem különösebben azzal, mit látok, mi zajlik a színpadon, bár lekötött, de igazából a zene egészének utolérhetetlen édessége fogott meg. Antonio, a kertész például fel se tűnt. Most viszont felfigyeltem rá – Hábetler András játszotta.

Kis szerep, igaz, még egy rövidke cavatina sem jut neki. A kertész először a második felvonás fináléjában tűnik fel, aztán a negyedikében, és kész.

De amikor feltűnik, rögtön árulkodik valakire. Azaz feljelent. Valaki kiugrott az ablakon, jelenti a grófnak. Feltehetően az apród. Figaro, az apródot mentendő – mert hát valóban ő ugrott, noha már rég Sevillában kéne lennie –, megpróbálja magára vállalni az ugrást (ő meg hazudik), de a gróf nem hisz neki… És Antonio számol be később arról is a grófnak, hogy Cherubin még mindig nem ment el, annyira nem, hogy nála öltözött át nőnek. Ez az Antonio nem épp jóindulatú. Hogy elvetemült vagy pláne gonosz, azt nem mondanám. De tényleg nem jóindulatú. Persze, félti a lányát, Barbarinát (Nagy Zsófia), nem is alaptalanul. Netán Susannát is, aki meg a húga. De ez ok a rosszindulatra? Bartolo (Rácz István) sem elvetemült. A jog tanult embere miként is lehetne az? Hát láttunk ilyet? Neki jut egy ária: ebben annak örül, hogy bosszút (vendetta!) állhat Figarón, mert a gróf számára elrabolta tőle Rosinát, azaz a mostani grófnét. Ez a hajdani leányrablás ugyan itt elég homályos (esetleg idézzük fel Rossini operáját, A sevillai borbélyt), mindenesetre Bartolo nem felejtett és most úgy érzi, eljött a viszonzás pillanata. Ezért segít az idősödő Marcellinának (Farkasréti Mária), hogy megszerezhesse magának Figarót. Ő sem elvetemült, csak ezt a lehetőséget mégsem hagyná ki. Antonio, Bartolo, és vegyük ide nyugodtan Basiliót, a kerítő és elvi alapon szervilis zenetanárt is: ilyen gyarlók lennénk? Ilyen gyarlók vagyunk.

Susanna (Kristóf Réka), (Bartolo (Rácz István), Marcellina (Farkasréti Mária)

Szerencsére kiderül, hogy Figaro talált gyerek, nemesi származású, az anyja Marcellina, az apja pedig Bartolo… Amiből két dolog látszik: az egyik, hogy a kétségtelenül tehetséges és invenciózus, de Mozart zsenijét meg sem közelítő szövegíró, Lorenzo Da Ponte fenntartások nélkül merített a klisékből (talált gyerek, átöltözés, ruhacsere, elrejtőzés), a másik, hogy a kicsinyesség, a rosszindulat akár tragédiát is képes okozni. A derűs vígjátékban a hirtelen előkapott ’talált gyerek’-motívum itt azért egy vérfertőzést akadályoz meg: ugyanis ha Marcellina elvéteti magát Figaróval, a saját fiához megy feleségül. (Mint Jokaszté Ödipuszhoz, Szophoklész kevésbé derűs művében.) A kicsinyesség ráadásul gyakorta színleléssel társul, és közben mindenki átver mindenkit, arra alapozva, hogy a másik is átverte őt, akkor pedig ő miért ne verné át a másikat vagy bárkit, aki épp szembejön.

A grófné (Miksch Adrienn) cselszövése Susannával

Figaro azt képzeli Susannáról – mert véletlenül a kezébe kerül az a grófnak címzett, randevúra hívó levél, amit a grófné diktált a lánynak –, hogy a lány tényleg meg akarja csalni. Susanna pedig egy pillanatra azt hiszi Figaróról, hogy már meg is csalta, hisz épp átöleli Marcellinát, mikor ő belép. Talán már össze is házasodtak?! De nem kell kiábrándulnia, a vőlegénye nem a hitveseként, hanem az anyjaként szorítja magához az érett korú hölgyet, csak akkor már Susanna pofon vágta kedvesét… Nem véletlenül énekli a gróf a mű egy pontján, a harmadik felvonás szextettjében: „olyan furcsa mindez itt!

Antonio, az intrikus kertész (Hábetler András) és Almaviva gróf (Kovács István)

Hát furcsa, kétségtelenül.

Marcellinában mindeközben persze ott ég a vágy (illetve hát ott égett). Ahogy szinte az összes szereplőben. Figaro (Cser Krisztián) vágyik Susannára (Kristóf Réka) és Susanna vágyik Figaróra, semmi kétség. De Susannára Almaviva gróf (Kovács István) is vágyik, sőt: ő úgy általában minden nőre vágyik vagy vágyott, egész pontosan épp most unta meg – énekli róla Susanna – „a környék szépeit vadászni”, ezért vetette ki rá a hálóját. A grófra a grófné (Miksch Adrienn) vágyik, az egész opera legtragikusabb pillanata az ő halált kívánó cavatinája a második felvonás elejéről, a Porgi amor, és szomorú a Dove sono is a harmadikban – szerencsére kikeveredik a mélypontokról. Annyira, hogy (ha jól láttam) a sötét parkban az őt Susannának hívő Figaróval szemben sem marad teljesen érzéketlen, legalábbis Galgóczy Judit rendezésében nem. (Galgóczy számtalan apró ötlettel teszi még szórakoztatóbbá, pergőbbé az előadást. Tudja, hogy az opera nem csupán zene: színház. Ókovács Szilveszter joggal írja munkájáról: „…rendezése maga a klasszikus színrevitel: világos, színes, követhető és szerethető.”)

Susanna (Kristóf Réka), és a minden nőért lángra gyúló Cherubino (Balga Gabriella)

Azt hiszem, elsősorban erről a vágyról szól a Figaro lakodalma. Nem feltétlenül a pőre testi, szexuális vágyról van csupán szó, de persze arról is. Cherubino (nadrágszerep, azaz a fiatal fiú szólamát nő énekli: Balga Gabriella) vágya egyszerre testi és testetlen, vagy inkább személytelen, mint ezt a Non so più kezdetű áriában énekli: „Pirulok, hogyha látok egy lánykát, / minden nő lángra gyújtja szívem.” És nem mond mást a még híresebb ariettában sem (Voi che sapete… – régebbi fordításban: Asszonyok, lányok, kérdezlek én…). Vajon ő is olyan lesz, mint a gróf? Természetesnek fogja venni, hogy az odaadás neki jár?

Almamiva gróf túlzsúfolt kertjéről nekem a Szentivánéji álom erdeje jut az eszembe, aminek fűszeres éjszakájában megzavarodnak a szerelmesek, sőt még a szamárfejet kapott Zuboly is belekeveredik a történetbe… Erről a vágyról mást tudnak a tizenéves legfiatalabbak (Barbarina, Cherubino), a fiatalok (Figaro, Susanna), a harmincon túli idősebbek (a gróf és a grófné, bár ők nem is feltétlenül idősebbek talpraesett alkalmazottaiknál) és a legidősebbek (Bartolo, Basilio, Marcellina). De senki nem vonhatja ki magát hatalma alól. Talán még Antonio is tud róla valamit, ha jó a memóriája… Bár nem is lehet olyan idős.

Kastély, park, gróf, grófné, szobalány: az impozáns díszleteket Csikós Attila tervezte, az impozáns jelmezeket Vágó Nelly, a zenekar Vashegyi Györgynek köszönhetően szól kiválóan.

Finálé: mindenki párjára lel…

Jó volt ott ülni annyi év után az Operában, sőt nagyon jó, hiszen remek előadást láttunk. A lelkesen tapsoló nemzetközi közönséget nézve annak külön lehetett örülni, hogy lám, ez produkció másutt is igencsak megállná a helyét. És aki különlegesen szerencsés volt, a végén még egy virágot is elkaphatott azok közül, amelyeket a tapsokat megköszönő szereplők lelkesen dobáltak a nézők közé…

Fotók: Rákossy Péter (a képek korábbi előadásokon készültek)

Mozart: Figaro lakodalma * Szereposztás, részletek, jegyvásárlás ITT

A KULTÚRAKIRAKAT

Címkép: Opera átépítve

%d bloggers like this: