Exodus

Posted by
Ferber Katalin
>Sokszor, sokféleképpen írtam már én erről. Olvasom blogokon szülők kétségbeesett panaszát, elmegy a gyerekük. Olvasom másutt, hogy elmegy a testvérük, az unokájuk, a szomszédjuk, s akkor egy bejegyzésben azt is olvasom, hogy akik tehetnék, miért nem mennek el.
Ezért most arról írok, hogyan lehet maradni és mégis elmenni, vagy fordítva: hogyan lehet úgy elmenni, hogy továbbra is ott marad valaki, de mások számára láthatatlanul.
Nem azokról van szó, akik fiatalok, ők így vagy úgy de beilleszkednek az új környezetbe, megszokják, tudomásul veszik hogy másutt folytatják, újrakezdve.
Nekik sem egyszerű, de esélyes a “megtapadás” , mint a megtermékenyített petesejt a méhfalon, aztán a beágyazódás. Hisz újszülött az új élet, ismerek persze spontán vetélést, (nem sikerül, s haza kell cuccolni) ismerek tudatos megszakítást, amikor mi vagyunk önnön engedélyező bizottságunk és a körülmények miatt indokoltnak tartjuk hogy mégse kezdjünk új életet.
Egy blogbejegyző olyasfélét írt, hogy akik maradnak, otthon maradnak, így átélhetik a saját örömüket, bosszúságaikat, szomorúságukat, otthonosan dühönghetnek, hisz ez az ő közegük, egy szemvillanásból értik, egy arcrándulásból már át is érzik, mi történt, miért baj az, miért jó emez, miért szörnyű amaz.
Különleges képességek kellenek a felnőtt ember újrakezdéséhez.
Biztosan kell a kudarc belátása. Vagyis, nélkülözhetetlen az önreflexió. (Vajon sokan vannak-e otthon, akik ezt ismerik?)
Biztosan kell hozzá elszántság, (sokan bátorságnak nevezik) annak felismerése, hogy egy új élet megteremtése könnyebben megy majd, mint a régi folytatása.
Ilyenkor sokan az új állást, a magasabb fizetést, a szakmai megbecsülést sorolják (ha másként nem, magukban), pedig ezek következmények és nem feltételek.
A minap hosszan beszélgettem egy ismerősömmel, aki több mint egy évtizedig élt Amerikában, tudatos döntés alapján visszajött Európába, ott egy újabb nyelvet tanult meg, s csaknem két évtized önkéntes bolyongás után, egy reggel arra ébredt, hogy az anyanyelvén akar beszélni valakivel.
Portugáliában ahol akkor élt, nem volt a közelében honfitársa. Egyedül élt ott, nem akart órákat utazni, hogy találjon egy anyanyelvén beszélgetni tudót, felkelt levette a könyvespolcáról Goethe egyik kötetét, s miközben a kávéját szürcsölte és hangosan felolvasott (az anyanyelvén) egy részletet a Faustból, észrevette, hogy sír.
Ritkán sírt. Maga is meglepődött, s miközben a szükségesnél hosszabb ideig mosta a csészéjét, azon gondolkozott, hogy neki azonnal haza kell mennie.
Két héttel a sírós kávézás után és két évtizeddel az első költözését követően újra hazájában volt.
Várta a barátnőjét a repülőtéren, körbenézett és mindenki az anyanyelvén beszélt. Újra elsírta magát.
Csaknem egy negyedszázada él újra otthon, közben nyugdíjas lett, s természetesen ennyi idő után is vannak “beilleszkedési” gondjai. No nem vészesek, de “meg kell küzdenem minden nap azért, hogy legyenek barátaim, mert én oly sokáig láttam más értékrendeket, más módjait mindannak, amit értékesnek tartok, hogy ez itthon kihallatszik sokaknak, akik nem éltek külföldön, akiknek meggyőződése hogy mindenkinek ott kell meghalnia ahol született.”
S akkor a beszélgetésünkben, számomra váratlanul, megkérdezte, hogy miért nem szeretek itt élni, ahol már csaknem egy évtizede vagyok.
Mi barátok vagyunk, ő bármit kérdezhet tőlem, mégis, percekig nem tudtam neki válaszolni.
Talán, mondtam hosszas gondolkodás után, azért, mert nem én választottam jelenlegi lakhelyemet. Talán, folytattam, mert legális útlevéllel, állampolgársággal rendelkező kettős menekült vagyok. (Menekültem amikor a fukusimai tragédia bekövetkezett és menekülnöm kellett a ma már ordasként vicsorító hazai viszonyoktól.)
Nem vagyok sem kiváltságos, sem különleges helyzetben, hiszen úgy élek minden nap, hogy a legfontosabb továbbra is az otthonom, ahonnan 27 évvel ezelőtt önként (de nem dalolva) elmentem munkavállalóként egy másik földrészre.
Nem angolul írom e sorokat most sem.
Önmagamat meghazudtolóan bizony, tizenhét év japán lét után igen kevéssé vagyok fogékony mindarra, ami e kétségtelenül izgalmas társadalomban történik minden nap.
Cinikus lennék? Megöregedtem? Elvesztettem a nyitottságomat és fogékonyságomat az új íránt?
Hamis minden kérdés.
Hazavágyom. Abba a hazába, amelyik sokszorosan kiköpött annak idején. (Most is kiköpne.) Arra vágyom hogy halljam végre az anyanyelvemet. Arra is, hogy dühöngjek az ostobaságon, a hozzá nem értésen, hogy nevethessek (anyanyelvemen) a barátaim viccein, hogy a recepteket magyarul halljam és írjam le, egyszóval nem honvágyam van (az már régóta nincs) hanem az identitásom egyik legfontosabb részét szeretném visszakapni.
Mert ezt csak “ők” tudják visszaadni nekem, az ostobák, a hozzá nem értők, az okos kiművelt emberfők, a szelíd, szeretettel teli barátaim, mindenki, aki ma Magyarországon él.
Nekem már se haragudni, se gyűlölni nem kell, az én emlékeim nem dermedtek nosztalgiává (ami a honvágy fűtőanyaga) én egyszerűen csak ott szeretnék lenni, ahol visszaadják az amputált szellemi “végtagjaimat”, s akkor megszűnne az állandó fantomfájdalom.
Nagyon nehéz, minden nap irdatlanul kemény lét a hazai.
De mindazok, akik nem tudnak vagy nem képesek otthon maradva elutazni, némileg könnyebb helyzetben vannak, mint akik elutaztak és soha nem tudtak mást tenni mint otthon maradni.
Úgy sejtem, hogy kevesen tudják mi a szellemi és érzelmi fantomfájdalom
Nincs rá gyógyszer….