Nyolctojásos tészta

Posted by
Gellért András
GELLERT KAPOTT TÖRTÉNETEK
>Irénke csendes asszony. Szerény fizetéssel ugyan, de békében lehúzott negyven évet a tésztagyárban. A nyolctojásos csigatésztáért felelt, hogy mindig sárga legyen, minőségi, a zacskó pedig ne szakadjon ki. A tészta sárga volt, minőségi, a tasak pedig sosem szakadt ki. Egyszer sem. Amikor utolsó munkanapján Irénke beállt az automata mellé, majd lemeózta a gépből kijövő nyolctojásost, a kollektíva megtapsolta, utána pedig kisebb ünnepséget tartottak a tiszteletére. Nyugdíjba vonulása alkalmából megkapta Kert Tivadar amatőr helytörténész, A tészta története című könyvét, amit az üzem minden tagja dedikált, kivéve a szerzőt, aki nem volt brigádtag, továbbá sajnálatos módon, néhány évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Irénke az ünnepség végén elköszönt a lányoktól és az üzemvezetőtől, a cégtulajdonos huszonkét éves fiától, majd felült a váltó nélküli, dinamós Csepeljére, és meghatottan hazabiciklizett.
Lassan ment, mintha szándékosan húzná az időt. Igaz, normális ember sosem siet a pokolba. Vacsoraidőben ért haza. A konyhában égett a hatvanas izzó. Levette a kiskabátját, majd belenézett férje parázsló tekintetébe. Béla azonnal támadásba lendült, mintha csak egész nap erre várt volna.
– Mi ez a szarság? Betont baszol elém, bazmeg?
– Tészta. Túrós
– És ki a faszom eszi ezt? Mert én nem, bazmeg.
– Friss a túró, Béluskám – próbálta nyugtatni az urát.
– A faszom friss, azt szagolhatod bazmeg, nem ezt a fost amit elém baszol.
– Béla, Bélám, ne kiabálj velem.
– Ki a fasszal kiabáljak? A tésztával?
Irénke élete hét évvel ezelőtt változott meg. Az ő drága Bélája, a világ legszelídebb embere 2010 tavaszán vetkőzött ki emberi mivoltából. A választások másnapján káromkodott először és azóta képtelen emberi hangon beszélni.
– Basszák meg mind – ennyit mondott aznap reggel, de Irénke nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a mondatnak. Mindenkinek lehet nehéz napja – magyarázta magának. Sajnos azonban Béla azóta sem képes normálisan beszélni. Már voltak pszichológusnál, jósnőnél, a polgármesternél, csináltak agyi CT-t, de nem találtak magyarázatot erre a megváltozott idegállapotra. Irénkét azzal nyugtatták, népbetegség, mások még mocskosabb módon beszélnek, de hogy mi váltja ki, nem jöttek rá. Adtak ugyan tablettát, és gyógyteát, de semmi hatása.
– Béluskám, bevetted a nyugtatódat?
– A kurva anyádat, mit basztatsz a nyugtatóval? Ki a faszom ideges? Hagyjál már élni, bazmeg.
Irénke így élt hát napról napra, hónapról hónapra, évről évre, a választások éjszakája óta, az egykoron kedves és drága Bélájával, aki vélhetően megőrült. Munkája, pénze nincs, nem érdekli már semmi, csak a káromkodás. Azt élvezi. Ennyi maradt neki.
Pár hónappal később Irénkével is történt valami. A következő választások másnapján, a hírek után az asztalra csapta a tésztás bödönt.
– Zabálj, bazmeg!
Béla ekkor felnézett az asszonyára. Ismét a régi fény csillogott a szemében. Az élet szép – gondolta magában.
Tényleg az. Őrülten szép.