Hitler háborúja

Posted by

Andrij Bondar

„Putyin háborúja ez, nem pedig Puskiné” – mondta a minap Claudia Roth, Németország kulturális minisztere, megismételve az utóbbi időkben elterjedt, bizonyos nyugati körökben igen népszerű mantrát: a kultúra és a politika közti lényegbevágó eltérésről szóló tézist. Bármennyire is kecsegtető az infantilis vágy, hogy minden orosz-gonoszt „egyetlen névvel illessünk”, paradox a helyzet: Claudia Roth-ra sehogy sem illik a Putinversteher (Putyin-értő, német) jelző. Baloldali ő, környezetvédő, amióta aktív politikus, mindig is a kisebbségek – az LMBTQ – jogaiért állt ki, valamint a női futball fejlesztéséért. A német politikában talán az ő zöld pártjának többsége a legkövetkezetesebben ukránofil. A felvázolt ideológiai pozícióból ismételgetik a hasonló gondolatokat, egyre csak erőltetik, ez pedig a politika területének radikális leszűkítését jelenti a tényleges politikai folyamatokra és eseményekre, a kultúrának egy széplelkű felépítmény szerepét hagyva, de megszabadítva a nemzeti-kulturális uralom vagy a birodalmi-gyarmati „mechanika” idegi terhétől. Megerősítve ezzel a „kultúra textusát” ideológiai diktátumoktól megtisztított szerepében.

A miniszterasszony, aki mintha a kultúra fontosságát hangsúlyozná, nyilvánvalóan hisz egészségmegőrző, sőt terápiás tulajdonságaiban. Úgymond, a kultúrát azért nem szabad felszámolni és bojkottálni, mert alapból van benne valami, ami a legsötétebb napokban is megkönnyítheti az emberek és a közösségek életét. Vagyis ott az „egyetlen, a mindenben hibás ember” politikája, vele a borzalmak világa, a szörnyű erőszak és a tankbiatlon világbajnokság, emitt pedig külön az emberi spiritualitás szövegekben és képekben testet öltött példái: a tolsztojevszkijek magas irodalma, az opera, a balett, a műkorcsolya, amire a világon mindenütt és mindenkor simán támaszkodhat bárki, hiszen ez egy adott, az idők folyamán jól bevált rendszer, amelyben „Van … vászon és brokát” 2 .
Bizonyos értelemben Roth és a sok hasonló gondolkodású ember azzal, hogy kivonja a kultúrát a politikai szférából, hatását holmi Bayer aszpirintablettáévá silányítja. A kultúra, csakúgy, mint az aszpirintabletta, megfelelő rendelvényre és helyes recept szerint képes meggyógyítani azt, amit a hiányában vagy passzivitása miatt elrontott az „egyetlen, a mindenben hibás ember” által megerőszakolt politika. Habár maga az orosz kultúra soha nem volt a politikán kívül. Mindig is közel állt a birodalomhoz, nem gyönyörködtető kirakata, díszkísérete volt csupán, hanem közvetlen alkotója, inspirálója volt már Feofan Prokopovics 3. óta. Ezt az európai baloldal nem látja, ők mindig csak a jéghegy csúcsával akarnak foglalkozni – a hatalmas orosz lélek jól exportálható mítoszával, ami esztétikus formákban testesül meg. Ahogyan azt a fontos, alapvető momentumot sem veszik észre, ami mindig elkerüli a figyelmet, ha az orosz kultúráról van szó, hogy az utóbbi néhányszáz év folyamán e kulturális környezetben egyetlenegyszer sem került sor a birodalmi lét bárminemű újragondolására. Hiszen ez a kultúra arra sem volt képes, amit pedig bármely összeomlás után minden érett európai kultúra magára vállalt, ideértve a német kultúrát is a XX. század második felében, hogy komolyan elszámolt a saját maga által kitermelt nácizmussal, nem kevésbé kedvezőtlen politikai körülmények között. Igen, maga a német kultúra, Thomas Mannal, Günther Grass-szal, Heinrich Böllel és Winfried Georg Sebalddal, „imádkozta” helyre a németeket az „egyetlen, a mindenért felelős ember” okozta katasztrófa után. Roth asszony egyszerűen nem érti, hogy a sztálinizmus katasztrófája után Szolzsenyicin „Gulag szigetvilága” vagy Varlam Salamov lágerelbeszélései, a sztálinizmust a kommunizmusra korlátozva, az orosz imperializmust zárójelbe téve, nem töltöttek be hasonló megtisztító szerepet, sehogy sem tántoríthatták el korunk Oroszországát attól a mostani vágyától, hogy semmisítse meg a rajta kívülálló világot.
Azonban az orosz kultúra támadások alól történő rituális-retorikai kimenekítésének van egy másik oldala is. És ez még messzebb is mutat, nem csak arra, mennyire nem érti a német baloldal, mit is jelent a kultúra a birodalmi hatalmi rendszerben (ld. Ewa Thompson „The Troubadours of the Empire” („Az impérium trubadúrjai”) című fundamentális tanulmányát).
Elsősorban a XX. század második fele baloldali gondolkodásának alaptételére gondolok itt – nevezetesen arra, amiben valamennyi vezető gondolkodója egyetértett, hogy nem létezik textus a kontextustól függetlenül, avagy Roland Barthes vezérgondolatát követve, hogy a politika birodalmán kívül nincsenek művészi vagy akár pragmatikus kifejezések. Ezért aztán az olyan kifejezések, mint „ez Putyin háborúja, nem pedig Puskiné” vagy „a kultúra a politikán kívül áll” – egyebek mellett baloldali figurák instrumentális ideológiai technikája, amely valójában ellentmond a marxizmus és a posztmarxizmus egyik legfőbb pillérének, amely szerint a hatalom mindenütt és mindent betölt.
Akár az analfabetizmus számlájára is írhatnánk ezt, ha Roth asszony és hasonlóan gondolkodó társai valóban nem tudnának például pl. Rifenstahl, Heidegger vagy Speer és a náci ideológia kapcsolatáról, avagy az akkori kultúra legjobbjainak erőtlenségéről, amely Hitler hatalomra jutása után a német kivételesség magmája által felhevített revansizmussal és rasszizmussal szemben mutatkozott. A politikán kívül nincs kultúra, ahogy a kultúrán kívül sincs politika.
A totalitárius társadalmakban a kultúra mindig eszköz, nem pedig cél. A cél – a politikai napirendi pontok minden rendelkezésre álló eszközzel történő megvalósítása. Az orosz kultúra viszont – az Ukrajna elleni háború kontextusában – olyan, mint Puskin azon az óriásplakáton az oroszok által megszállt Herszonban: nem egyszerűen eszköz, testet ölt benne a dominancia és rabszolgaságba döntés iránti vágy, ami e kultúrában már annyiszor megfogalmazódott. Az orosz háború lényege pedig az, hogy a politikai dolgokat a birodalmi-kulturálisakhoz igazítsa az önön nagysága és uralkodási vágya szűnni nem akaró kényszeres
tudatával. Igen ám, de Puskin „Oroszország rágalmazóihoz” és „Mazepa” című költeményei nélkül nem lenne Putyin sem. És ebben a lenyűgöző totalitárius tollaslabdában, a birodalmi politika és kultúra között, se hely, se lehetőség nem adatik egy más, például ukrán kultúra létezésére, amely a maga módján különbözik a metropolisz kultúrájától és független tőle.
Tehát amikor valaki azt mondja Nyugaton, hogy „a kultúra a politikán kívül áll”, akkor én magát Vlagyimir Putyint szeretném idézni, aki 2015 decemberében ezt mondta: „Természetesen kívánatos, hogy a kultúra kívül álljon a politikán. Akkor hídként lehet használni nemzetek, országok között, akár egyes kapcsolatok súlyosbodásának körülményei közt is. Csak akkor azonban, ha senki nem próbálja a kultúrát a politika érdekében használni.”
A kulcsszó itt természetesen a „használni” ige. Ezt mi nagyon jól tudjuk, de a németek számára valahogy nem egészen világos. Keményen győzködnek minket arról, hogy nem az orosz nép a hibás, hanem egyedül Putyin. Szerintem azért, mert még mindig meg vannak győződve arról, hogy Németország katasztrófájáért egyedül Hitler a felelős. Néha még most is úgy tűnik, hogy így gondolják. Csak még maguknak sem vallják be.
2022.06.13.
Az eredeti megjelenés helye: https://zbruc.eu/node/112181

Bárász Péter fordítása

A fordító utószava

Szeretem Puskint. Nem ő tehet róla, hogy milyen gyalázatos célokra használják, nem
csak Ukrajnában, hanem például itt minálunk is. Hét évvel ezelőtt, Puskin 216. születésnapján avatták fel a belarusz Mohiljevben Ororszország ajándékát: egy Puskin emlékművet. Azért nem kerek a szám, mert a kulturális ajándék nem Puskin tiszteletére készült, hanem a Nagy Honvédő Háborúban (a II. világháborút így hívják oroszul) aratott szovjet győzelem 70. évfordulójára! Aranyozott betűkkel pontosan ez szerepel a posztamentumon. És szépen, betűnként kiöntve az „Oroszország rágalmazóihoz” című, Bondar által is említett vers néhány sora:
„Először vívnánk Európa ellen?
Karunk tusától elszokott?

acélsörtéjét csillogtatva,
Oroszhon talpra nem szökik?
Hát küldjétek, becsmérelőink,
A vérre szomjas ifjakat:
Jut hely nekik honunk mezőin, 
Hol fiaink is porlanak.”
(Soproni András fordítása)
Nos, Puskin ezt a versét pontosan az 1830-31-es oroszellenes lengyel-belarusz-litván lázadással szembeszállva írta! Mondjuk így: tapintatlan egy Belarusznak szánt orosz ajándékon pont ezt idézni! Valójában ez nem egyszerűen provokáció, bár sokan minősítik annak. Az igazságot Andrij Bondar mondta ki a fenti cikkében.
Bresztnek három éve (220. évfordulójára) ajándékoztak az oroszok egy Puskin emlékművet, ami – talán azért, mert nem tartalmaz idézetet – nem okozott akkora botrányt, mint a korábbi mohiljevi. Azonban, mivel egy csomó szennyvíz-csatornafedél között „nyert” elhelyezést köznevetség (és némi vita) tárgya lett. A legutóbbi írásomban meggyászolt Jaugen Bjalaszin barátom írt róla cikket annak idején.
Én, mikor arra visz az utam, mert elég központi helyen van, igyekszem elfordítani a fejem: tényleg szeretem Puskint, csak hát ez a mellszobor és posztamentuma eléggé giccses.

Nem hiszem, hogy szégyellni kéne, ha szereti valaki Puskint. „Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél…” – nem biztos, hogy ez a másfél sor Magyarországon kívül is mindenkinek tetszik… Vagy vegyük Beethovent: kíváncsi lennék, hogy tanítják Franciaországban annak történetét, hogy miért lett a 3. szimfóniájának a címe „Eroica…”? (Bevallom, hogy írás közben a kísérőzene, amit hallgatok: a Gyászinduló, azaz a 2. tétel).
Bárász Péter

Jegyzetek
1 Andrij Bondar (1974) ukrán költő, publicista, műfordító.
2 A „Korobejnyiki” (vándorárusok) című – Nyikolaj Nyekraszov (1821-1877) költeményére írt – orosz „népdal”
második sora, a gazdag választék szimbóluma. (A ford.)
3 Feofan Prokopovics (1681-1736) orosz politikus, érsek, teológus, író, költő, matematikus, filozófus, fordító, publicista, tudós polihisztor, egyetemi rektor, I. Péter cár harcostársa, a Legszentebb (pravoszláv) Kormányzó Zsinat elnökhelyettese – gyakorlatilag ő látja el az elnöki funkciókat.

Címmkép: Puskin szobor  – oldalán a vers