„A zene olyan, mint a világűr. Végtelen.”

Posted by
>Tatai Ernő Bonyhádon született, Tevelen élő tamburakészítő Népi Iparművész, akinek tavaly csúcsosodott ki akarrierje, ugyanis Nagydíjjal tüntették ki a 3 éves munkával elkészített 7 tagú tambura családját. Majd a Hagyományok Háza által szervezett XVII. Országos Népművészeti Kiállításon 464 egyéni alkotó 1533 pályamunkája közül a legnagyobb elismerést adó Gránátalma díjjal jutalmazták tamburáját. Ezután következett a legnagyobb szakmai elismerés a Népművészet Mestere cím.

Gyerekkorában sokat nyaralt Barcson nagybátyjánál, ide kötődik egyik legelső és nagyon kedves emléke is. 3-4 éves lehetett, édesapja ölébe ülve hallgatta, ahogy az apja tamburán játszik. Nővére lakodalmán egy több szólamú tambura zenekar játszott és itt döntötte el, hogy komolyabban szeretne foglalkozni ennek a hangszernek az elkészítésével. Zenész ismerősei között hamar elterjedt a híre, hogy jó szakember és egyre több megrendelése lett. Javításra leadott hangszereken keresztül megismerhette a régi mesterek munkáit.

A Tatai tamburák készítésénél sok külföldről származó anyaggal találkozhatunk. Ezekből az alapanyagokból igyekszik tudásához mérten a lehető legjobb és legszebb hangszert készíteni. A hangszer alapját adó juharfa a közeli teveli határból származik, felhasznál boszniai fenyőt, gyümölcsfákat, dél-amerikai és afrikai faanyagokat, thaiföldi sellakot, amerikai ragasztót, horvát húrokat.

Egy pár mondatot arról mi is az a tambura (főként Wikipédiából ollóztam ide).
A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. Elnevezése egy perzsa szóból ered, ami húrt jelent (érdekesség, hogy Kecskeméten állítólag nótafának is hívják) Őse az indiai hosszú nyakú pengetős lant, a tamburi, vagy más néven tanpur. A hangszert már az ókori Mezopotámiában is ismerték, és onnan került Egyiptomba.
Európában első írásos említése egy törökországi francia konzul által írott dokumentumban szerepel 1551-ből. Boszniában feljegyzett egy érdekes szólóhangszert, amely a boszniai janicsárok egyik kedvelt énekét kísérő hangszere volt, s mivel szólóhangszerként alkalmazták, samica néven vált ismertté. Közép-Európában a hangszer perzsa–arab változata terjedt el, mely valószínűleg török közvetítéssel került előbb Dél-Európába a 16–17. század század folyamán, és onnan Magyarországra. Egészen a 19. századig egymagában, énekkísérő hangszerként (tambura samica) használták. A ma használatos közép- és dél-európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 19. század végén, budapesti hangszerkészítők munkája nyomán (erről később lesz szó).

Mutat nekünk egy hangszert amit sajnos nem fotózhattam le, mert különdíjnak van fölajánlva a Fölszállott a Páva 2022 egyik szereplőjének. De Ernő megszólaltatta és rajta kezdte el magyarázni a hangszerkészítés fortéjait. A hangszerkészítés mellékhatása, hogy pár ujjperce hiányzik Ernőnek, de ez mellékes dolog, mint mondja. Persze ennek is van története, csak időnk azért véges 🙂

Többféle eljárással készülhet egy hangszer. Egyik a vésett (ezek a tömörebb hangúak) egy darabból álló hangszer és a hegedűk mintájára darabokból hajlított (ezek hangja Ernő szerint terülősebb, kellemesebb a fülnek). A menzúra a szemöldök és a nyereg között helyezkedik el, ezen találhatóak a bundok. Ez a különdíjra szánt tambura ‘E’-re van hangolva. Ez a prím tambura még nagyon nyers hangú, nincs “bemuzsikálva”. Nekem (a cikk írójának) bevallom, ehhez nincs hallásom, talán annyit érzékeltem, hogy a bemuzsikált hangszerek lágyabban szóltak.

Minden Tatai tambura rendelkezik egy saját logóval, amely egy juharfalevél alakú hangjegy. Természetesen a logó is fából van, intarziaként van a hangszerbe építve.

A cigányzenekarok mintájára 1900-es évek elején fejlesztette ki a tambura családot három magyar hangszerkészítő. Ott fektették le azt a szabályt, hogy a bundok kromatikus kottázásúak, azaz fél hangonként emelkedik a hangzás. A délvidéki tamburakészítők is Budapesten tanulták meg, hogyan kell elkészíteni ezeket a hangszereket.

A család tagjai a legmagasabb hangtól a legmélyebbig: ‚E’ prím tambura, ‚A’ bassz prím tambura, ‚E’ bassz prím tambura, ‚E’ hangolású kontra tambura (amelyik az ütemet adja és a kíséretet) tambura cselló és egy 3/4-es tambura bőgő (a bőgő 4,5 hónapig készült és ez volt Ernőnek élete első bőgője). A prímekből van még ‚G’ és ‚C’ hangolású nagyon magas hangon megszólaló hangszer is. Az egész családon összesen három évet dolgozott.

A hangszer teste juharfából készül amely a teveli határból származik. Azért a juharfa adja a hangszer törzsét, mert szépen csomósodik és csavarodik, ezáltal tömör, masszív anyagot kapunk. A tamburák teteje/fedele Boszniából származik, ott a hegyes területeken, tengerszint felett nőnek ezek a szép szál egyenes fenyők. A környezeti hatások miatt lassan tudnak nőni, ezáltal sűrű évgyűrűi lesznek, ami a hangok rezonanciája miatt nagyon fontos. Ezeket a fenyőket 10-15 évig kell természetes módon szárítani ahhoz, hogy felhasználható alapanyagok legyenek belőlük. A fenyő gyűrűi vezetik a hangot. Nincs tökéletesen két egyforma hangszer, mert nincs két egyforma alapanyag sem. A koptatók nyugat-afrikai ébenfából (ez egy rendkívül nehezen megmunkálható fekete színű fajta), a kotta lapja amarantfa (Dél-Amerika északkeleti részéből származó lilás vörös színű, kemény fa). Minden hangszerre jellemző a minőségi anyagválasztás és a letisztult formavilág.

Ernő szerint egyedül a bőgőknek nincs meghatározva a fizikai mérete. Még egy trükköt elárul nekünk a mester, hogy a nagybőgő teteje több darabból van összeragasztva, mert így lehet meggátolni azt, hogy elcsavarodjon, elvetemedjen. A fában meg van a feszültség, mozog, dolgozik, ha elvágjuk a szálirányt akkor ez megszakad, az anyag merevebb lesz. A hangszerek örökké mozognak, a hőingadozásnál és a játszásnál is.

A koptatója kerti diófából van. Ernő szerint teljesen más az erezete, más a színe annak a diófának amelyik kertben nő, mint annak amelyik erdőben. Minden egyes hangszer készítése egy nagyon nagy odafigyelést igénylő munka, a lyukaknak századmilliméter pontos helyétől a nyak dőlési szögén át a kézzel faragott nyakig mindennek megvan a maga helye. Az utolsó milliméterig minden egyes munkafolyamatnak meg van az oka, hogy miért úgy készítette Ernő. A faanyagokról már írtam, de vegyük például a lakkot. A sellak amit Ernő használ Délkelet-Ázsiából származik és évezredek óta használják. Egy a fákon tenyésző élősködő rovar, a lakktetű váladékából készül. 1 kg sellakot kb. 300 000 tetű képes előállítani. Ez az egyetlen állati eredetű gyanta és a pontos vegyi összetétele a mai napig sem teljesen ismert.

Címkép: A Danubia zenekar játszik tamburán