Giacomo da Lentino találmánya

Posted by
Asperján György
A mai Élet és Irodalom 20. oldalán megjelent kis hazánk egyik legnevesebb kritikusának, esszéistájának, költőjének az Írása a Szonettek az ittmaradókért című könyvemről. Mivel, gondolom, nem tudja mindenki megvenni, mellékelem a kritika szövegét:
KÉSZ TITOK
ASPERJÁN GYÖRGY: Szonettek az ittmaradókért
Kocsis Kiadó Zrt, Budapest, 2022, 144 oldal, ár nélkül
Kétszázhetven szonett, – és mindegyikben megannyi seb, sokrétű szembesülés, öngyötrő élveboncolás, a költői igazság rendületlen keresése. Ez a sérthetetlen, talányosan rugalmas forma – Giacomo da Lentino találmánya – jó nyolcszáz esztendeje keresi rajongóit az alkotók közt, és teremti ma is ennek a kifürkészhetetlen alakzatnak remekeit. A költő – és Asperján György költő a legjavából – mintegy visszahódítja azt az objektív lírai tónust, amely néhol a vallomás, néhol a személyes érzelmi kötődések, néhol az egész jelenvilággal szembeni viszolygás szókincsével tárja elénk megrendült belátásait, mondhatnám, szabatosan megragadható tematika nélkül.
A horizontális – saját életét egészében mérlegelő és az egész univerzummal szembeni kétségbeesést modelláló hangütés –, ugyanakkor hallatlan mélységekre rúgó szemlélet a szonett három vonását teszi láthatóvá: társas születésre hajló természetét – mondjuk így: természetes szaporaságát –, maximaszerű zömítést kedvelő töménységét, és a belső formának azt a talányos jegyét, amely a szonettet hovatovább bármely mondandó megcsendítésére alkalmassá teszi.
A szonett itt is csoportosan lép fel, és ezzel hangsúlyoz valami sejtelmes varázslatot: szűk, de egyszersmind tágasságot ígérő forma; tömény fogalmazásra késztet, mégis képes nyitott pontokkal feledhetetlen rejtelmekhez csatlakoztatni a szöveget. Az az érzésed a kötet olvastán: nincs eleje és vége ennek a melankolikus dáridónak, csak anyaga, többnyire fekete anyaga és kielégületlen-anyagtalan gravitációja. Kész titok az egész, és mégis minden egyes olvasónak szól. Asperján újra meg újra az eltelt, de az emlékezet erkölcsi síkjait váltig emlegető, ezért örök szerelem emlékeit, gyönyörködtető, s egyszersmind jellemet mérő rovátkarendként vizsgáló valóságként emlegeti. A vers nem felrajzol egy – volt-nincs-van – érzelmet, hanem minden belátásnak szellemi formáit latolgatja, és vezeti az elégtelenség szakadékai felé.
Második vonás, említettem: a maximaszerű állítások kedvelése. A szonett eminensen szellemi forma, amely illik az érettség időszakához, a visszatekintés és összegzés gesztusaihoz, a nem primér, hanem származékos, reflexív tapasztalatok kimondásához. Ez a forma – Asperján gondolati lírája ennek ékes bizonyítéka – a világ „megszellemítésének” hordozóanyaga. Találomra idézek párat a lírai állítások közül: Benned megbújva az idő is elvét (75. szonett); A rigófütty meztelen áhitat (56.); Nem akar elbukni tétlen, mi aljas; / a benne cipelt gonoszság hatalmas (193). A szerző nem teszi láthatóvá létérzetének kiváltó okait vagy alkalmait, hanem a világot magát nevezi meg fájdalmasnak, s ennyiben a „világfájdalom” költészetének örököse. Legbelső érzelmi kútforrása – s talán alkati jegye ez – bizonyos endogén depresszió: a „fekete epe” képzeletbeli működése határozza meg a temperamentumot, az élményvilágot, a markolás tárgyait s kereteit, a melankolikus halandó földhözkötöttségét és az ember sokszoros bukását panaszló, tehetetlen gyászt, ikaroszi röptének hiúságát, az orpheuszi mélyreszállás kockázatát, a földi szféra túlsúlyát a láthatatlan közeggel szemben, továbbá valamely szimbolikus Ősz állandó intését, a felnőttkor öregségbe, sőt semmibe történő áthajlását, az elmulasztott tettek árnyainak szorongató hemzsegését, – egy szóval mindent, ami az érzéki-szellemi-anyagi létezés összetevőit megteremti. Az eszméletlen megrökönyödés – talán ez a költő vezérszólama – bravúrosan csendíti egybe a nagy alaphangokat: a zavarodottság, a morális ártatlanság, a magasabb szférákkal való érintkezés, az öregkori megkeseredés, a hiányolt személy iránti „harag-mámor” diszharmóniáit és visszaáhító-toporzékoló hanganyagát. Armageddon ideje van itt, amikor sokat kell és semmit sem lehet már mondani. Asperján ezt sulykolja, ezt az alaptapasztalatát: a világ nem változik, csak a díszletek vándorolnak, minden korban megtanul szégyenné torzulni az emberiség, és ha feltolja szerencséje a lova hátára, azonnal zuhanni kezd a másik oldalon.
Végül szólnom kellene a szonett belső formájáról, amely a szabályok mögött dereng, s inkább virtuális és spirituális tér, mintsem maga a textúra, vagy ritmikus struktúra. De hát eltelt az idő; így immár csak azt az olvasói meggyőződést említhetem, amelyet Asperján György felzaklató kötete újrateremt és folyton erősít bennünk: minden forma felülről jön – ezt sejtjük meg itt –, és még azt, amit Kölcsey mondott: Minden, ami nem felfelé siet, alant marad. Asperján György könyve magasról szól, s talán ezért beszél nem is annyira hozzánk, hanem belőlünk.
Báthori Csaba