Könyvek és oroszlánok

Posted by

Egyre több a könyvünnep Erdélyben. Kezdetben volt a Marosvásárhelyi Könyvvásár, utána a Kolozsvári Könyvhét, és most már Nagyváradon, Csíkszeredában, az idéntől pedig Sepsiszentgyörgyön is van többnapos könyves rendezvény. Szinte a bőség zavara, egy pillanatig én is elgondolkoztam, hogy vajon nem sok-e ez, nem gyengítik-e egymást ezek a rendezvények. Pedig dehogy! Könyvből sohasem lehet elég, és ezek szerint könyvvásárból sem.

Az utóbbi időben gyakran van olyan érzésem, hogy tűnőben van a hajdani önálló Erdély, mintha gondolkozni sem a saját fejükkel gondolkoznának, és mintha jövőjüket sem itt terveznék sokan. De aki könyvet vásárol, az vélhetőleg nem fogja holnap elkótyavetyélni azt a könyvet, nem fogja beadni egy antikváriumba, hanem abban bízik, hogy itthon teremthet magának élhető életet. Van-e szebb versengés, mint amikor az önkormányzatok kimondatlanul is abban vetélkednek, hogy kinek a könyvvására sikerül jobban? Erdély-szerte ünneplik a könyvet, és ez jó. Miközben körülöttünk annyi rossz történik, háború zajlik a szomszédunkban, és ki tudja, mikor ér véget. Különös hírt olvastam a minap: „Huszonöt órás utazás után (…) érkezett meg a marosvásárhelyi állatkertbe az a kilenc oroszlán, amelyet az odesszai állatkertből menekítettek a háború elől Marosvásárhelyre. A vadállatok jelenleg a számukra stresszel járó átszállítás fáradalmait pihenik, de egy szűk hét múlva látogatni is lehet majd őket az ideiglenes otthonukban.” A híradásokból kiderült, hogy kilencből hét felnőtt, kettő pedig kölyökoroszlán, és azt is megtudhattuk, hogy csak néhány hónapig lesznek nálunk az oroszlánok, majd viszik tovább Amerikába. Ők ezt nem tudják persze, de elképzeltem, hogy akár később Amerikában, akár már itt Erdélyben folyamatosan honvágyuk lesz. Más szagok, más hangok, más beszéd.
Micsoda élet ez is: honvágy az egyik ketrecben a másik ketrec után. Aztán azon is el kellene gondolkodnunk, hogy amikor már nemcsak a nők és gyermekek menekülnek, hanem az oroszlánok is, vajon ki mit visz magával. Az oroszlánok nyilván csak szagokat és hangokat. Viszont a nők és gyermekek a televíziós hírműsorok szerint természetesen ruhaneműt, játékot, egy-egy háziállatot, kutyát és macskát is. Amit pedig nem lehet látni, de reménykedem mégis, hogy itt-ott a hátizsákok mélyén hátha menekítenek néhány könyvet is. Bár manapság az okostelefonra sok minden letölthető, könyvek is nyilván. Nem is a forma számít, a kérdés az, eszébe jut-e valakinek, hogy a könyvek, akár papíron, akár online, éppúgy ki vannak szolgáltatva nekünk, mint a gyermekek, a kutyák és a macskák vagy az oroszlánok. Háborúban is, békében is.
Jó lenne elképzelni, amint az állig felfegyverzett katonák, miközben éppen arra készülnek, hogy válogatás nélkül halomra lőjenek mindenkit, mert ez a parancs, betévednek egy romba dőlt könyvtárba, és mindenről megfeledkezve elkezdenek válogatni a szanaszét heverő könyvek között. Ülnek egy kövön, egy ablakmélyedésben vagy egy épen maradt asztal sarkán, és úgy belemerülnek Puskin vagy Tarasz Sevcsenko olvasásába, hogy egyszerre csak abbamarad a háború. Különös álom ugye? Molotov-koktél helyett könyvet dobni be a felülről nyitott tankba, és egyszerre csak elhallgat a motor, lelassul, majd megáll a lánctalp, csend lesz körös-körül, hiszen mindenki olvas. Megszületik a válasz Vörösmarty réges-régi kérdésére, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb. Ment, igen, válaszolhatnánk akkor, elvégre az az ember, aki éppen olvas, nem háborúzik, nem rabol, nem öl.
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, sajnos, a könyvek nem fognak megmenteni minket. A gyermekek sem, az oroszlánok sem, bármennyire is erősnek tűnnek. A könyvek elmondják nekünk, hogy milyen a háború, milyen a béke, milyen a szeretet, milyen a gyűlölet, de nem fognak helyettünk választani. Nekünk kell eldönteni, hogy Pierre Bezuhovként vagy Fabrizio del Dongóként ide-oda sodródunk-e, vagy pedig próbálunk legalább beleszólni abba, ami körülöttünk történik. És hogy melyik könyvet próbáljuk elmenekíteni az enyészet elől. Szívem szerint azt mondanám, hogy mindegyiket. De erre nincs módunk külön-külön. Ám együtt talán mégis. Például úgy, hogy elolvasunk egy könyvet, és ezzel máris megmentettük. Vagy kettőt. Hármat. Százat.
A könyvvásárnak nem a könyvírásról kellene szólnia, még csak nem is a könyvkiadásról, hanem a könyvolvasásról. Ugyanis ha van elég olvasó, és ha elegen vásárolnak könyvet, akkor lesz író is, könyvkiadó is. Ez ilyen egyszerű. Tudom, persze, hogy még nem tartunk ott, de erre kell törekednünk. Kiválasztani egy-egy könyvet, amelyet magunkkal vinnénk arra a bizonyos lakatlan szigetre, mert akkor ott sem leszünk egyedül. Vagy megvásárolni azt a könyvet, amelyet ha bedobnánk egy tank felnyitott csapóajtaján, hirtelen fülsiketítő csend lenne, és hamarosan közölnék a helyszíni tudósítók, hogy mégis ment a könyvek által a világ elébb.
Réges-rég, vagyis valamikor gyerekkoromban, amikor az ócskavasgyűjtéstől a csemeteültetésig mindenféle kampány volt körülöttünk, és folyton lelkesednünk kellett valamiért, volt egy olyan mozgalom is, hogy „Szeresd a könyvet”. Aki kellő számú könyvet elolvasott a könyvtárból, kapott egy jelvényt, amelyet oda lehetett tűzni az ócskavasgyűjtésért, a csemeteültetésért és más jótéteményekért járó jelvények mellé. Természetesen nem csak a jelvény kedvéért olvastunk akkor sem. De ami a jelvényre volt írva, azóta is fontos felszólítás vagy inkább kívánság: szeresd a könyvet! Szeressétek a könyvet! És ha lehet, az oroszlánokat is!

Elhangzott 2022. június 9-én, a Kolozsvári Könyvhét megnyitóján

Új Hét